Vad Vágyaink L.S

2.season-part 15

Éjszaka volt. Olyan tizenegy, fél tizenegy lehetett. Egy játszótéren ültünk és hintáztunk. Igen, az érett 18 évesek. Louisra néztem aki veszélyesen lökte a hintát. Próbálta minél magasabbra.

- Ha kiesel, és valami bajod lesz, én fölakasztom magam ezen a hintán - fenyegettem. Mondhatni.

- Azt hogy? - hirtelen fékezte le a hintát, és aprókat pislogva nézett rám.

- Végig tekerem a nyakamon a láncot, és egyre feljebb emelem. Asszem - felnevetett furcsa ötletemen. Én is tartottam a nevetéssel, mert igaz volt, hogy ez egy orbitálisan nagy hülyeség.

Már hazafele sétálgattunk kézenfogva a sötétben. Az utca lámpák sárgás függönyt vetettek ránk.

- Szeretlek Styles - hirtelen hangjától kissé megijedtem. De elmosolyodtam.

- Szeretlek Tomlinson - megálltam egy pillanatra hogy arcára egy cuppanós puszit adjak.

Hazaérve beugrottunk az ágyamba. Lassan éjfél volt. Még öt perc volt éjfélig. Kivártam azt az öt percet, Louisra néztem aki már nagyban aludt.

- Soha ne érjenek véget a Vad Vágyaink - kívántam.

Nem bírtam aludni. Ígyhát kikeltem az ágyból és lementem a kertbe. Az égbolt tiszta volt, és tisztán láttam a csillagokat. Vajon, hány éjszakába telik megszámolni őket?  Aztán eszembe jutott, hogy egyszer a parkban Louisnak meséltem egy történetet amit a csillagok meséltek. Loan és Henry története. Elgondolkodtató a történet, de van benne igazság. Mert az ilyen igen is megtörténhet.

Felnéztem az ablakunkra ami nyitva volt. Kis hangokat, morgásokat hallottam majd beszélgetést.

- Nem tudom Sofia... Aha... Oké... Szia...- a beszédfoszlányok abba maradtak. Sóhajtva feküdtem le a fűbe. De vajon ki az a Sofia? És mi volt a beszélgetés tárgya? Kérdések melyre csak kis idő múlva kapok válaszokat.

- Miért nem alszol? - apró talpak halk csattanását hallottam a terasz felől.

- Nem tudom. És te miért keltél fel? - éreztem ahogy lefekszik mellém.

- Nem voltál mellettem, így nem bírtam tovább aludni - leheletét megéresztem, ahogy a nyakam csiklandozza.

- Bocs - csak ennyi futott ki a számon. Csendben néztük a csillagokat. A szívem valamiért hevesen dobogott. Louis ebben a pillanatban hajtotta fejét a mellkasomra. Csak most ne! Mondogattam magamban.

- Harry mi a baj? - nézett bele a szemembe. Az ő szemei kéken csillogtak. A sötét kéket, a világos kéket összekeverték és két csodálatos szempárba öntötték. Pár csepp fehér festéket csepegtettek belé.

- Nem tudom - izzadtam. Féltem, reszkedtem, belülről talán haldokoltam. De miért? Min változott az a pár perc, ami igzatottsággá vált? Vagy talán félelem? Nem tudom.

- Harry jól vagy? Harry!- a csilingelő hang tompább lett. Fekete függöny elém tárult így eltakarva azt a kék csodát.

- Harry? Hahó? - nedves rongyot éreztem a homlokomra nehezedni.

- Hánynom kell - suttogtam majd Louis felültetett, és máris egy lavorba adtam ki gyomrom tartalmát. Göndör tincseimet Lou húzta hátra. Kavarodott a világ, fejem nehéz volt. Az ágy maga a szakadék volt alattam. - Baj lesz... - suttogtam.

- Mi féle baj Harry? - emelte fel a fejem, majd egy zsepivel letörölte a szám szélét, és beledobta a lavorba.

-Azt nem tudom.- jött a következő adag a gyomromból.