Vad Vágyaink L.S

2.season-part 16

Égetett. Fájt. Gyűlöltem Őt is és Gemmat is. Hogy tehették ezt velem? Főleg Louis? Akiben annyira megbíztam, még ő maga mondta nekem - nem is egyszer- hogy sose hazudna nekem. Erre tessék. Hazudott, teherbe ejtette a nővérem. Egy csepp könnyem se maradt amit még ki sirnék. Csak rázkódott a testem, és furcsa grimasz terült szét arcomon.

- Harry... - tompán hallottam azt a mesés hangot amit mindig is imádtam. És talán még most is imádom. Nem. Felejtsük el. - Harry... - nem figyeltem oda. Pedig akartam, de nem tehettem. -Kérlek... - hallottam ahogy sír. Éreztem azt a gombócot ami a torkán akadt. Emlékezetem vissza pörgött a tegnap estére. A hintázásra. "Szeretlek Styles... Szeretlek Tomlinson..."

Mostmár sós könnyek borították az arcom.

- Hazza...- még mindig próbáltam figyelmem kívül hagyni Őt. Felálltam a földről, leporoltam magam, és anélkül hogy ránéztem volna, elmentem. Természetesen Ő azonnal utánam jött. Nem törődtem vele. Kizártam a világomból. A hangját, a kék szemeit, mindenét. Őt, magát Louis William Tomlinsont.

Hazáig így sétáltunk. Egyenesen követett mindenhova. Előszedtem az ágyam alól a bőröndöt, majd rájöttem hogy én lakok itt. Sajnálatos módon ránéztem. Szemeimben éreztem a düh magasló lángjait, majd a következő bőröndöt szedtem elő az ágy alól. Éreztem Louis rémültségét de valahogy mégse mozdult. Rögtön megbántam amit tettem. Félre löktem Louist, és a szekrényünkből kipakolva, tettem az Ő cuccait a bőröndbe.

- Harry mit csinálsz?! - hangját felemelte és próbálta a ruhákat kiszedni a kezemből több kevesebb sikerrel. Megfogtam apró csuklóját és a falhoz szorítottam. Teljesen meg volt rémülve. Lihegett, mellkasa a gyors levegő vételtől enyémnek csapódott. - Harry... - csak álltunk a falnál, és éreztem ahogy csuklóját egyre erősebben szorítottam, mire ficánkolni kezdett. - Harry ez fáj! - szemeiből vízesés ként folytak a könnyei. Önkontrolllom visszatért és elengedem karját. Szemeidből eltüntek a sötét árnyalatok, és lenéztem művemre. Piros ujjlenyomatok. Nemlegesen fejemet ráztam és mint aki elájult, a földre huppantam, ülésbe. Tenyereimet arcomba temettem és annyi idő után, megszólaltam.

- Sajnálom - szipogtam. Nem láttam Louis arcát, nem is akartam látni. A fájdalmat elosztva osztogattuk egymásnak. Fele-fele módra.

- Nem Harry! Én sajnálom. Én okoztam neked a legnagyobb fájdalmat, én voltam a hülye. Mégérdemlem hogy ezt tedd velem. Igen nekem is fáj, de érzem hogy neked így lesz a legjobb - hallottam ahogy felkel mellőlem (mert idő közben ide ült),  és az ágyhoz lépkedett. Kezeimet elvettem szemem elől, és néztem ahogy pakol. A bőrönbe. Szépen kicentizve hajtogattja a ruhákat. Majd berakja oda ahova nem szabadna. Ne hagyd hogy elmenjen. Mégis, azok után amit tett, szükséged van rá. Mondta egy hang a fejemben. Felálltam a földröl, ma már másodjára, és hátulról megöleltem. Abba hagyta amit csinált. Megfordult és szoros ölelésbe vont.

- Nem hagyom hogy elmenj Lou - zokogtam nyakhajlatába, ami melégséget árasztott. Ez a gyerek nyugalmat árasztott. - Maradj - hátamat simogatta. Az én kezeim dereka köré fonódtak. Picsába! Miért tudok megbocsátani mindenkinek? Neki? Amit tett? Mert túlságosan szereted Őt, ahoz hogy elmenjen.

- Nem hagylak el - ringatni kezdett, és hajamba csókolt. Fél órát álhattunk így. Egymás vállán zokogva, ringatózva. És vagy százszor azt mondogatva "sajnálom". Végül az ágyba kötöttünk ki, de eszünk ágában sem volt elengedni egymást. Így aludtunk el.

Már besötétedett, amikor felkeltem. Halk szuszokást éreztem a fülembe beáramlani. Alváspózunk a következő volt: Louis lábát átlendítette rajtam, karjait a nyakamra tekerte, és feje a nyakhajlatomba préselődött. Az én lában a lábai közt volt, karom a derekát szorongatta. Igaz már zsibadt minden tagom, de nem engedtem el. Az én fejem is, az Ő nyakhajlatába fúródott. Alig alig kaptam levegőt de megérte. Visszaaludtam.

Hajnali kettő. Mindketten fekszünk a sötétbe és bámultunk a semmibe. Fejem Louis mellkasán pihent, és kezeit hajamba túrta.

- Akarod hogy elmagyarázzam? - kérdezte suttogva, gondolom nehogy megijedjek a hirtelen hangtól.

- Ne. Nem akarok magyarázatokból élni. Sőt, a magyarázatok csak rontanak minden helyzetet. Felejtsük el a témát, igaz nehéz lesz, de sose hozzuk fel. Megbocsátok neked. Még ha fáj is, de tudom hogy szeretlek annyira, hogy képes legyek erre - elgondolkoztam azon amit még mondani akarok. De szívfacsaró érzés kimondani. És még fájdalmasabb a válasz. Talán. - És te szeretsz annyira, hogy amit tettél azt annyira bánod, hogy bármit megtennél érte? - nyeltem egy nagyot, és vártam. Louis mellkasa hosszasan megemelkedett majd ugyan olyan lassan engedett le. Sóhajtott.

- Igen Harry. Nem is értem miért tettem azt amit. És ne gondolj arra hogy azért mert nem voltál elég. Nem. De én se tudom a választ - szavai meleget hideget is adtak. De végre kaptam választ, amire igazából csak háromnegyedig vagyok megelégedett.

További időnket csendben töltöttük.
Észre sem vettem de már október közepe táján voltunk. Eszembe jutott, hogy tegnap Louis fotózott miközben én sétálgattam. Hajnali négy.

- Lou?

- Hm? - ujjai tarkómat csikizték.

- Hol van a kamerád? - egy idejig hezitált, hogy miért jut eszembe ilyesmi hajnali négykor. Végül, az íróasztalom felé mutatott. Felpattantam, de elszomorodtam ahogy megéreztem azt az ürességet. Louis töltött be engem. A szívemet.
Miután elvettem az asztalról a tárgyat, visszafeküdtem Louis karjaiba, fejem mellkasára tettem, és bekapcsoltam a készüléket.

- Tegnapi képek - szólaltam meg, mert éreztem hogy Louisnak fogalma sincs mit akarok. Egy rövid "O" hangot adott ki majd mindketten felültünk az ágyba. Louis lábai közé férkőztem, és hátamat mellkasának döntöttem. A képek csodálatosak lettek.

- Ez a kedvencem - mutatott az apró képernyőre, mielőtt gyorsan el lapoztam volna. A képen a kamerába mosolygok. Ülök a járda szegélyen, kezeim téreimen támasztottam, és mosolyogtam. Talán azért tetszett ez a kép Louisnak, mert itt tisztán látszik az arcom, és mosolygok.

Sóhajtva tettem le a gépet az éjjeli szekrényre, és megfordultam. Állam Louis mellkasának támasztottam. Eszembe jutott valami. Fejem alhasához csúszott, mire élesen beszívta a levegőt. Elfelejtettem a tegnapi napot. Mostmár nyugodt szívvel közeledtem hozzá. Pólóját feljebb toltam,és apró csókokat nyomtam alhasára. Mégegy utolsó puszi, és derekát átölelve, feküdtem.

- Kényelmetlen? - kérdeztem hallkan, majd megéreztem apró kezeit hajamba turkálni.

- Nem sőt... - tompán hallottam,  majd elszunyókáltam.

A redőnyön át szűrődő napfény sütött a szemembe. Kellemes érzés volt Loun feküdni. Megnyugtatott, a halk szuszogása, a kezei a hajamban, de hirtelen megijedtem amikor megkordult a gyomra. Szemeim kipattantak és Louisra néztem. Már javában fent lehetett.

- Ugye aludtál? - feljebb kúsztam így fejem az Ő arcával volt egy szinten.

- Jó reggelt édesem - puszilta meg a homlokom, aztán az orrom, végül a szám sarkát. És bólintott kérdésemre választ adva.

- Mennyi az idő? - kérzedtem fejemet neki támasztva mellkasának.

- Fél nyolc - simogatta arcom ami jó érzéssel töltött el.

- Hallom éhes vagy - kuncogtam, az előbbi esetre gondolva.

- Nem vészes - kezei a hátamat simogatták. Észrevettem hogy nem volt póló rajtam, mert egy kicsit érdes de mégis puha bőr siklott át az én bőrömön. Jó formán tegnap nem is ettünk semmit.

- Menjünk enni - azzal a mozdulattal lerántottam magunkról a takarót, és most jött a legjobb. Loun nem volt alsónadrág csak egy póló. Szemeim kikerekedtek, és képek siklottak át a fejemben. Mi történt az éjszaka amire nem emlékszem?

_____________________________________
Sziasztok! Hű, ma van a könyvemnek a szülinapja!! WOOOOOOOOOOOOOOOHHHOOOOOOOOOOOOOOH! 1 éve írom ezt a számomra csodát, amit igazából nektek köszönhetek hogy nem hagytam abba. Bár egy kicsit szomorú is vagyok, mivel az előző részhez semmilyen komment nem érkezett. Nem tetszett? Valami hiányzott belőle? Kérlek most írjatok valamit mert nekem azért sokat jelent egy komment is. Szóval ismét boldog születésnapot ennek a könyvnek és remélem hogy tetszett, ha igen nyomjatok egy voteot és kommenteljetek.

Vixy ♥ xx

🌈 🌈 🌈