When You Look Me In The Eyes - Shawn Mendes Hungarian Fanfiction

25. Újra itthon

-Allie! Vége van! - ugrott rám Shauna vigyorogva május utolsó péntekén abban a pillanatban, amint kiléptem a suli főbejáratán.
-Ne is mondd. Megcsináltuk! - vigyorogtam vissza.
-Irány a kávézó, ezt meg kell ünnepeljük. - megfogta a kezem és elkezdett húzni maga után.
Szélesen mosolyogva vonultunk végig Torontó utcáin, miközben úgy éreztük magunkat, mint akiknek egy hatalmas kőszikla gördült le a válláról. Boldogok voltunk. Nagyon boldogok. Tánclépésekkel lépkedtem, egyszer-kétszer felugorva a levegőbe, nem törődve az emberek véleményével.
Amíg vártuk a különleges, csakis speciális alkalmakra tartogatott kávénkat, írtam Shawnnak egy rövid üzenetet arról, hogy vége van a két hétig nyúló szenvedésemnek, és letudtam az utolsó vizsgát is, mire meglepetésemre majdnem rögtön visszaírt.
"Na látod, mondtam, hogy megcsinálod. Holnap a szokásos időben beszélünk. Xx"
-Mit ír a hősszerelmes lovagod? - hajolt át a vállam felett lábujjhegyre állva barátnőm, mindkét kezében egy-egy kávéspohárral.
-Oh, kész a kávé? Akkor mehetünk? - vettem ki a kezéből a sajátomat, miközben a telefonomat visszacsúsztattam a táskámba. - Amúgy semmi különöset nem írt. - szóltam vissza az ajtót kinyitva.
A parkba érve leültünk a szokásos padunkra, és élveztük a finom, fűszeres ízt a szánkban, azzal a boldogító ténnyel a tudatunkban, hogy már nem kell tanulásra pocsékolnunk ezeket a szép napos délutánokat.
-Holnap csinálnunk kéne valamit. Valami szokatlant. - tanácsolta Shauna hirtelen.
-Valami őrültséget. - szóltam egyetértve.
-Van valami ötleted?
-Nem tudom. Menjünk el arra a peremsétára a CN Tower tetején. - vigyorogtam előre sejtve a lány válaszát.
-Dehogy megyünk. Jézusom! Már az említésétől tériszonyom van...
-Jó, akkor simán egy vidámparkba.
-Az már eggyel jobban hangzik...
-Na látod. Akkor megvan az ötlet. De egyszer muszáj lesz elmennünk a peremsétára is!
-Majd esetleg egyszer tíz év múlva. Addigra talán rászánom magam.
-Te? Magadról beszélsz? Szerintem te még harminc év múlva is félni fogsz akár csak a mi házunk tetején is. - nyújtottam ki a nyelvem nevetve.
-Hé! Le lehet szállni rólam. - próbálta visszafojtani a nevetést, amit sértődött hang mögé bújtatott.
Mielőtt bármit tehetett volna bosszúból, gyorsan felálltam és elsétáltam a legközelebbi kuka felé, majd fél méterrel előtte megálltam, és belerepítettem a papírpoharam, mintha kosárlabdáznék. Visszanézve a lányra megkérdeztem, hogy jön-e, majd elindultam a park másik széle felé.
Hamar utolért, és már nyoma sem volt az előző megjátszott sértődésének. Azon gondolkozott hangosan, hogy melyik vidámparkba menjünk, a Centreville Amusement Parkba vagy a Canada's Wonderlandbe. Mondtam neki, hogy nekem mindegy, főleg, hogy az egyikben még nem is voltam, mire annyit válaszolt, hogy akkor majd még reggelig eldönti ő.
Útközben hazafelé hozzánk megálltunk egy kajáldában pizzát venni, aztán menet közben megettük azt. Otthon felmarkoltam kekszeket meg pár tábla csokit és üdítőt a konyhába, aztán bezárkóztunk a szobámba, hogy módszeresen, egy filmmaratonnal és sok nasival megünnepeljük a végzős évünk utolsó vizsgáinak végét.
Este Shauna hazament, akármennyire nyaggattam, hogy maradjon az éjszakára. Így viszont annyival lett könnyebb a dolgom, hogy reggel simán felkeltem az utóbbi időben szokásossá vált hétvégi 8 órai skype-oláshoz fél órával korábban, és egy gyors zuhany után bekapcsoltam a laptopom, és vártam Shawn hívását. Abban a szempillantásban, hogy megjelent Shawn arca a képernyőn, megnyomtam a zöld jelet, és rögtön szélesen elmosolyodtam, amikor megláttam az arcát.

~~~~~~~~~

Amikor egy héttel később június első péntekén reggel felkeltem, az első gondolatom az volt, hogy ma újra látom Shawnt. Hazajön, és itt lesz egy hónapig. Vidáman szökdécselve mentem le a konyhába, ahol apu furcsán méregetett. (Ritka alkalmak egyike, hogy itthon volt, ezért még nem szokott hozzá az ilyen reggeli boldogság-rohamaimhoz.)
-Valamiről lemaradtam? Milyen nap van ma? Eltelt egy újabb év és szülinapod van?
-Nem, dehogy. De ma megjön Shawn. - feleltem ragyogó szemekkel, fülig érő szájjal.
-Áh, értem. - vonta meg a vállát, majd visszatért az orvosi tudományos könyvhöz, amit a reggeli teája mellett olvasni szokott.
Egész nap a föld felett két méterrel jártam (vagy inkább lebegtem) örömömben, folyton mosolyogtam, ezzel halálra idegesítve Nadiát, aki ki volt akadva azon, hogy neki még mindig van két hét a suliból, én meg itthon lebzselek.
-Megérdemlem a pihenést, folyamatosan tanultam előtte. Leelőztél az összes közös kedvenc sorozatunkban! - szóltam neki, amikor egyszer elment mellettem azon morgolódva, hogy "lassan leszedhetném azt az idióta vigyort a fejemről". - Mellesleg nem annak örülök, hogy vége a sulinak.
-Tudom, tudom. Nehogy megint belekezdj. Ma megjön Shawn, te meg már alig várod hogy újra lásd. - fordult vissza felém.
-Naaaa, eddig te voltál a hatalmas fan, most meg hirtelen már nem is örülsz neki? - nevettem.
-Nem tudok örülni neki, ha a következő két hétben, amikor te aludni fogsz, én nagyban szenvedek a dogák felett.
-Nyugi, hugi. Várjunk, ez egész jól rímelt. Írnom kéne erről egy dalt. Nyugi, hugi... - énekelgettem, most már ténylegesen azért, hogy idegesítsem.
-Ahhhh, utállak, amikor ilyen vagy. - mordult még egyet, majd megfordult és lecsörtetett a lépcsőn.
-Én is imádlak! - kiáltottam utána, majd betáncikáltam a szobámba.

Este már tűkön ülve vártam, hogy Shawn bejelentkezzen, a telefonom minden egyes rezdülésére felpattantam a kanapéról, ahol egyébként a családommal néztem filmet, illetve félpercenként ellenőriztem, hogy nem írt-e sms-t, amit esetleg nem hallottam meg.
Végül másfél óra ilyen szenvedés után végre nem a szemem csapott be, és tényleg felvillant a mobil képernyője.
"Ki tudsz jönni a ház elé?"
Én erre rögtön felugrottam, és rohantam az ajtóhoz, visszaordítva, hogy "kint leszek a ház előtt".
Amint megláttam a kocsit, és a neki támaszkodó srácot, azt hittem, menten elájulok.
Eddig is ilyen magas volt? És ilyen puhának és selymesnek tűnt a haja legutóbb is?
Mintha teljesen megváltozott volna, pedig csak egyetlen hónapig volt távol.
Pár percig meredten álltam az ajtóban, majd nekilódultam és elkezdtem futni felé. Amikor felugrottam rá, szorosan átöleltem a lábaimmal és a karjaimmal is, aztán amikor erősen magához szorított, arra gondoltam, hogy mennyire hiányzott ez az ölelés. A karjai körülöttem.
-Végre itthon vagy! - mondtam szinte visítva.
Ő szép lassan visszahelyezett a lábaimra, majd kezeibe fogva az arcom tüzetesen vizsgálni kezdett.
-Hiányoztál. Nagyon. - tört ki belőlem pár másodperc után. A szemei rögtön felpillantottak, és mélyen az enyéimbe nézett.
-Te is nekem. - mondta fáradt, de örömtől csillogó szemekkel, én meg azt hittem, tényleg összeesek, olyan jól esett hallani a hangját.
Szinte egyszerre kezdtünk hajolni a másik felé, úgy csókoltuk meg egymást, a hiány által sürgetve.
-Szeretlek. - szólaltam meg, amikor elhúzódtunk egymástól, de a homlokunkat még mindig az egymásénak támasztottuk.
Ő csak elvigyorodott, aztán vidáman megszólalt.
-Nem is tudtam, hogy ennyire hiányoltál. Úgy tudtam, minden okés, és hogy teljes erővel a vizsgákra koncentrálsz múlt hétig.
-Dehogy. Csak nem mutattam neked. Őrülten hiányoztál. Soha nem hittem, hogy ennyire tud egy embernek hiányozni valaki. - válaszoltam teljesen őszintén, a szívem mélyéről.
A fiú egy ideig csak állt elgondolkozva, úgy nézett, majd aprót rázva a fején visszatért a gondolatai világából a jelenbe, és újra megcsókolt, ezúttal sokkal lágyabban és szeretetteljesebben, mint előtte.
Még soha nem csókolt így.