When You Look Me In The Eyes - Shawn Mendes Hungarian Fanfiction

42. Erőtlen

-Jól van, Allie. Meg tudod csinálni. Képes vagy rá. Menni fog. - próbáltam magam felkészíteni a rám váró megpróbáltatásra, miközben közelítettem Tom lakása felé.
Tudtam, hogy ez nehéz lesz, elmondani neki mindent teljesen őszintén, de azt is tudtam, hogy ha nem teszem meg, az sokkal rosszabb. Így tartottam magam elhatározásomhoz, és elbizonytalanodás nélkül folytattam utamat.
A háztömbnél épp jött ki a bejárati ajtón az egyik szomszéd néni, aranyosan mosolyogva köszönt nekem, és tartotta az ajtót, így még volt egy pár percnyi időm lenyugodni, mielőtt szembenézek Thomas-szal és a beszédemmel. Mélyeket lélegezve sétáltam fel a lépcsőn, próbáltam semmire sem gondolni, csak arra a két szóra, hogy ki és be, ahogy lassítottam a szívverésemen.
Megálltam az ajtó előtt, vártam valami isteni csodát, ami megment, de nem jött semmi jel vagy üzenet, hogy ne tegyem meg, amit tennem kell. Végül már nem húzhattam tovább, így felemeltem a kezemet és az öklömmel háromszor ráütve a faanyagra bekopogtam. Hátrébb léptem egy fél lépést, és miközben hallgattam a fiú lépéseit közelebb érni, lehunytam a szemem és vettem még egy mély levegőt utoljára, mielőtt meghallottam volna az ajtó nyílását.
-Allie! - hallottam meg a hangját, miközben szép lassan újra kinyitottam a szemem. - Gyere be!
Halványan rámosolyogtam, miközben elmentem mellette, majd bent letelepedtem a kanapéra, azon gondolkodva, vajon tudja-e, pontosan miről szeretnék beszélni vele, mivel az sms-ben csak a beszélgetést említettem, a témáját nem.
-Valami gond van? - ült le mellém.
Oh, oké, vágjunk a közepébe, végül is mire várjunk?
-Tudod, előtted Shawn Mendes-zel jártam.
-Persze, hogy tudom, ezt az egész világ tudja. - a nézésében láttam, hogy nem tudja hova tenni a hirtelen, semmiből érkező kijelentésemet.
-Azt elmondtam valaha, hogy milyen zavaros volt a szakításunk?
-Csak annyit mondtál, hogy egy nagyon nehéz időszak volt az neked utána.
-Finoman kifejezve, igen, pontosan. De igazság szerint nem volt semmi az egész, csak egy kis felgyülemlett düh, stressz, féltékenység, ami pont egyszerre tört ki mindkettőnkből.
Már éppen nyitotta a száját, gondolom, hogy megkérdezze, mégis minek mondom ezt most el neki, de én gyorsan közbevágtam, mielőtt hang jöhetett volna ki a torkán.
-Várj, csak hallgass meg, jó? Megpróbálok mindent röviden elmagyarázni.
Megvártam, amíg bólint egyet, majd egy mély levegővel belevágtam.
-Szóval. A szakítás után nagyon rossz volt, csak kis idővel lett jobb, főleg, miután téged megismertelek. Nagyon sokat segítettél visszanyerni a régi énem egy részét, és ezért nagyon hálás vagyok neked. Közben viszont végig elnyomtam magamban mindent, ami valaha Shawnhoz kötött, minden gondolatot, érzést és emléket. Amikor annyi idő után először találkoztam vele újra, emlékszel? Amikor nálunk voltál, és láttad a kocsiban a házunk előtt, amikor elhozta a húgát hozzánk. Az hirtelen felhozott bennem mindent, de végül sikerült visszanyomnom ezeket a dolgokat a felszín alá. De mint valami vulkán, amit nem lehet tovább halogatni és visszafojtás után csak erősebben tör ki, nyáron újra feltört, és már nem tudtam elnyomni, ott keringett mindig az agyamban. Arról tudsz, hogy újra barátok lettünk, mert nem akartam tovább vele összeveszve élni, és nem is akartam semmit, mert nem éreztem úgy, hogy még mindig érzek valamit iránta. De aztán jöttek a dalok és az album. Nem akarom húzni az időt, mielőtt kimondom, ezért röviden mondom. Tegnap rájöttem erre az egyszerű igazságra, amire eddig képtelen voltam, hogy még mindig vannak érzéseim Shawn iránt. Olyanok, amilyenek voltak. És szerettem volna veled ezt megbeszélni, hogy tudd, hogy én még mindig szeretlek, és akármennyire is fáj, ki kell mondanom. Szeretlek, de sosem foglak annyira szeretni, mint Shawnt. Ezt egyszerűen tudom. És sajnálom. Tényleg. Őszintén. - itt elhalt a hangom, bámultam az ölemben heverő összekulcsolt kezeimet, még mindig reménykedve, hogy valahogy nem hallotta meg, hogy ez csak egy álom, és nem most töröm épp össze a szívét.
-Most szakítasz velem?
Könnyek gyűltek össze a szemem sarkában, ahogy fájó szívvel bólintottam.
-Igen. - majd gyorsan folytattam, hogy az utolsó bennem lévő fontos gondolatot még kimondjam, mielőtt kijön belőle az összetört düh. - Szerintem mindenki egy olyan embert érdemel, aki teljes szívével szereti és ez alól te sem vagy kivétel. Én csak a szívem egy részével szeretlek, és te ennél többet és jobbat érdemelsz. Ez nem csak kifogás, érzem, hogy a szívem nagy része engem másfelé húz. Csak gondoltam, jobb, ha ezt is tudod.
Becsuktam a számat, és hagytam, hogy leülepedjenek benne a szavaim, ahogy a csend átvette az uralmat a lakás felett, csak az alattunk lévő városi élet zajai hallatszódtak fel elmosódva az ablakok nyitott résein keresztül.
Hallgattam a saját légzésem, ahogy szinte dupla olyan gyorsan, mint Tom kapkodom a levegőt, majd éreztem, hogy az ő lassabb légzésére koncentrálás segít lenyugtatnom magam újra.
Pár perc után felé fordítottam a fejem, hogy lássam, mit érez, mit csinál, de ő csak ült a puha kanapén, maga elé meredve, ahogy gondolatok cikáztak át az agyán.
-Azt mondod, erre most jöttél rá?
-Igen. - válaszoltam megkönnyebbülve, amikor végre meghallottam nyugodtan csengő hangját.
-Akkor nem csupán az arcomba hazudtál, miközben vele a háttérben újra összejöttél, vagy ilyenek?
-Mi? Dehogyis. Tom! - válaszoltam olyan sebesen, hogy szinte visításnak tűnt a hangom, ahogy a felháborodottság hajtott, hogy ezt a gondolatot kiűzzem a fejéből. - Ne gondolj ilyeneket rólam, kérlek. Amint rájöttem, elmondtam neked, ezt nem is csináltam volna másképp, akármikor történik ez meg.
-Oké. Akkor jó.
És ennyi. Nem mondott semmi mást, csak ezt a három semmilyen szót, ami egyáltalán nem segített nekem jobban belelátni a szívébe.
-Tom? Hogy vagy? - próbáltam halkan, gyengéden és óvatosan megtudakolni, hogy mit érez.
-Nem... khm... nem is tudom. Igazság szerint be kell vallanom, hogy nem lepődtem meg annyira nagyon, de nem is esett olyan jól, érthető módokon. Egyelőre még túlságosan hirtelen jött ez a szó, hogy szakítás ahhoz, hogy konkrét gondolataim legyenek róla.
-Rendben, én most elmegyek. Hagylak végiggondolni és felfogni az egészet. Ha majd szeretnél beszélni, tudod, hogy bármikor hívhatsz. - felálltam, és végigsimítva a vállát elindultam kifelé.
-Várj, Allie. - szólt utánam, és hallottam, ahogy feláll és utánam lép, ezért megfordultam, mielőtt folytathatta volna. - Köszönöm, hogy elmondtad rögtön és hogy ilyen őszinte voltál.
A hangja valahogy teljesen erőtlen volt és gyenge, alig hallható. Szívszorító volt így hallani azt, ahogy beszél. A sírás határán álltam, remegni kezdett a kezem és a szám alsó része, úgy néztem lefelé, képtelennek érezve magam, hogy belenézzek a szemébe.
-Remélem, azért nem utálsz meg. - válaszoltam végül, majd gyorsan megfordultam és kiviharzottam a lakásból, ki a házból is, bepattantam a kocsiba, és rácsapva a kormányra felkiáltottam, kiadva magamból a felgyülemlett szomorú, csalódott dühöt, amit éreztem, majd rádőlve az említett darab autóalkatrészre végül kitört belőlem a sírás.