When You Look Me In The Eyes - Shawn Mendes Hungarian Fanfiction

26. Ballagás és gondolatok

Miután még egy kicsit beszélgettünk este Shawnnal, hazaküldtem pihenni, mivel kijelentette, hogy akármennyire is fáradt és akármennyire is van jet lagje, ő eljön másnap a ballagásomra.
Egész délelőtt Shaunával videochateltem arról, hogy melyikőnk milyen ruhát vesz majd a ballagási ünnepségre. Képtelen volt dönteni. De nem szólok egy rossz szót sem, mert én is sokáig álltam tétlenül három ruha felett.
Délután nekem már 3-ra ott kellett lennem a suliban, a családtagok meg 4-re jöttek utánunk. Amikor kinéztem a tömegre, rögtön anyuékat kezdtem el keresni, majd nagyot dobbant a szívem, amikor Shawnt is megláttam. Ahogy odébb siklott a tekintetem, mellette észrevettem az ő családját is, ami még nagyobb boldogsággal töltött el, ha létezik ilyen. A húgaink új szokásukhoz híven diszkréten beszélgettek valamiről pár lépéssel odébb, míg a szülők is jobban ismerkedtek. Kicsit kuncogtam szegény srácon, ahogy ott állt, kissé szerencsétlenül a szülől és húgok közé beszorulva, de amint megláttam körülötte azt a pár embert (leginkább lányokat), akik rá mutogattak kíváncsi tekintettel, rögtön tudtam, hogy jó kezekben lesz, ami az unalmának elűzését illeti, így nyugodt lélekkel visszafordultam izgatottan toporgó barátnőm és évfolyamtársaim felé. Pár perc beszélgetés után már a ballagók között is elindult egy halk pusmogás-hullám, páran rám is mutogattak, de már nem zavart az ilyesféle figyelem, így csak mosolyogva nézelődtem köztük, míg az egyik lány, akivel az év során csak legfeljebb egyszer, ha beszéltünk, odalépett mellém.
-Szia! Te vagy Shawn Mendes barátnője, ugye? Allie Costello.
-Szia, igen, én.
-És itt van most a tömegben?
-Aha. - erre gondolva önkéntelenül is elmosolyodtam.
-Hú, akkor jól láttam. Ezen gondolkoztunk már egy ideje a barátaimmal, hogy jól láttuk-e az előbb. De akkor igen. - mondta a lány, majd mielőtt bármit is válaszolhattam volna, az igazgatóhelyettes odaszólt nekünk, hogy kezdődik az ünnepség, maradjunk csendben, aztán a következő pillanatban az igazgató felerősített hangja betöltötte az egész helyet.

Vidáman siettem immár mint elballagott diák abba az irányba, amerre a rám váró szeretteimet sejtettem, mikor hirtelen megragadták a karom, és visszarántottak. Majdnem elestem, de ekkor egy másik kéz is megmarkolt, és megtartott. Mikor összeszedtem magam, felnéztem, és egy csupa mosoly Shawnt láttam magam előtt.
-Ne siess annyira, még a végén elesel. - szólalt meg, majd a karomnál fogva közelebb húzott, és adott egy rövidke csókot.
Amikor elhúzódott, megfordított, és megmutatta, hogy hol állnak a többiek, mire én ujjaimmal az övéit megkeresve és végül összefűzve elindultam a két vigyorgó család felé.
-Hát itt van az én felnőtt lányom! - kiáltott fel anyu, amikor odaértem, majd rögtön magához húzott és szorosan átölelt. Amikor végül eltolt magától, apu is rögtön odalépett hozzám, de én még láttam, ahogy anyu titokban a könnyeit törölgeti.
Miután megöleltem Nady-t is, hirtelen Aaliyah támadott le, majd Karenék is odaléptek kifejezni a gratulációjukat. Ahhoz képest, hogy még csak rövid ideje ismernek engem, úgy viselkedtek, mintha ezer éves ismeretség állna mögöttünk, ami kifejezetten jól esett.
A fiuk ott állt mögöttük nagyban vigyorogva, ahogy minket nézett, aztán amikor elindultunk kifelé, én megvártam, amíg odasétál mellém, majd miután egy puszit nyomott a halántékomra, átkarolta a vállam és elindultunk a többiek után. Közben rávigyorogtam Shaunára, akit szintén körbevett a családja, eltátogva neki, hogy majd később beszélünk.
Onnan hozzánk ment mindkét család, mert anyu készült sütikkel, és meghívta Mendeséket is, azt használva fel ürügyként, hogy mi négyen nem tudunk megenni annyit. Így kötött ki annyi ember a nappalinkban, hogy alig fértünk el, még úgy is, hogy bevittük a székeket az ebédlőből.
Én egy pár percre félrevonultam, hogy skype-oljak az Olaszországban maradt rokonokkal, akiket éppen vacsora közben kaptam el, aztán vissza is mentem a társasághoz, ahol a négy "gyerek" javaslatára rendeltünk vacsira pizzát, így egészen este 10-ig ott maradt nálunk a Mendes család.

Másnap kora délután, amikor a megbeszélt időben Shawn megjelent az házunk előtt (és én leszáguldva a lépcsőn kinyitottam neki az ajtót, tekintve, hogy egyedül voltam otthon), én még nem voltam teljesen készen a dolgaimmal, ezért megmondtam neki, hogy üljön le a szobámban és várjon pár percet, majd újra kirohantam a konyhába befejezni az ígért szendvicseket.
Tíz perccel később a szendvicsekkel a kezemben én is beestem az említett szobába, és miután gyorsan begyömöszöltem őket a hátizsákomba, felemelkedve rápislantottam Shawnra, aki elmélyülten tanulmányozott egy kis füzetkét. Abban a pillanatban, ahogy megláttam a lapokat, rögtön tudtam, hogy mi az, és meg is állt a szívem egy pillanatra. Ezt a füzetet bárhol felismerem, még a legkisebb milliméternyi felületről is. Ebbe írom le a gondolataimat. Afféle napló, de nem teljesen az, mert például neveket és helyeket sosem említek benne (nincs konkrét oka, csak úgy kialakult az idők során) és mindig csak azt írom le, amit az adott pillanatban éreztem vagy gondoltam, illetve körülírom a helyzetet, hogy később is felidézhessem. Valószínűleg mondanom sem kell, hogy az utóbbi fél évben ez leginkább Shawnról és a vele töltött időről szólt.
És ő ott ült az ágyam szélén, teljesen belemerülve az olvasásba.
-Mit csinálsz? - kérdeztem óvatosan, hogy ne ijesszem meg.
Összerezzent, felkapta a fejét, majd összecsukta a füzetet és lerakta maga mellé.
-Semmit. - mondta pirosló arccal.
-Shawn, láttam, hogy olvasod. Itt állok már egy pár perce.
-Oh, hát én csak megláttam itt heverni az ágyadon, és nyitva volt, ezért gondoltam, nem baj, ha belenézek. - ekkor már nagyjából paradicsom színű volt az arca.
-És mit olvastál? - próbáltam kiszedni belőle mindent, miközben igyekeztem nem elárulni a nem kicsi idegességemet.
-Csak... nem tudom. Helyzetleírásokat. De vannak egész jók is. Egy kis faragással jó kis dalszöveget tudnék belőlük készíteni.
Miközben ezt mondta, nem nézett a szemembe, ebből tudtam, hogy rájött arra, hogy ez az egész róla szól.
Most már tudja az összes érzésem iránta. Mindet. Nem titkolhatok el többé semmit.
-Rájöttél, igaz? - mondtam halkan, miközben az agyam tovább pörgött.
De miért is akarnék eltitkolni előle bármit is? Kit érdekel, ha tudja, hogy imádom? Ez valószínűleg egyértelmű a viselkedésemből.
-Mármint mire? - erre már a szemembe nézett, a legártatlanabb bociszemmel, amivel csak tudott, de engem ezzel sem csapott be.
-Shawn, kérlek, ne csináld ezt. Jó, tudod mit? Nem is kell kimondanod. Tudom.
Ezután volt egy percnyi, kicsit kínos csend. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen előfordult velünk.
-Te tényleg így érzel? - szólalt meg hirtelen, a hangja szomorúan csengett.
-Mármint mire gondolsz? - kérdeztem zavarodottan.
-Hát... tényleg félsz, hogy mást választok? Egy másik rajongómat vagy ilyesmi? Félsz, hogy nem vagy elég jó nekem? Hogy én "túl tökéletes" vagyok a te "átlagosnál is átlagosabb átlagosság"-odnál? - mondta idézőjeleket mutogatva levegőbe egyre nagyobb hévvel, egyre inkább beleélve magát, mint aki egy nagy szónoklatot mond éppen.
Oh. Szóval a legjobb részt találta meg.
-Igen... vagyis... ahjj nem tudom. - motyogtam, és léptem egy lépést hátra, hogy neki tudjak dőlni az asztalomnak, összehúzva magam. A fiú erre felállt és elindult felém. Amikor odaért, megint megszólalt, de ezúttal ő is halkan, sőt gyengéden.
-Allie, miért? Miért nem mondtad ezt el soha?
-Mert nem gondoltam fontosnak.
-Pedig ez eléggé fontos.
Halványan érzékeltem, hogy megfogja a kezeim és magához húz, de egyre inkább elmerültem a gondolataim világában, így már semmit nem reagáltam. Mert igenis van alapjuk ezeknek a gondolatoknak. Ez a srác előttem egy világsztár. A bolygón él szerintem több millió ember, aki isteníti. Aki imádja a zenéjét, őt, meg ilyenek. És aki szebb és okosabb mint én. És én nem akarom őt elveszíteni. (Ki akarná?) Szükségem van rá. Vele sokkal jobban telnek a napjaim. Szeretem. És nem akarom, hogy összetörje a szívemet.
-Allie. Allie! - rántott vissza a hangja a valóságba, ahogy hátrébb húzódott és az arcomat fürkészte. - Ne gondolj ilyeneket, jó?
-Ezt nem tudom megígérni. - a hangom halk volt és erőtlen.
-Kérlek. Hidd el, hogy soha nem választok mást. Eskü. Nekem rád van szükségem, nem másra. És téged szeretlek, nem mást. Elhiszed nekem?
A szemébe néztem, azokba a csodaszép barna szemekbe, jó mélyen, és próbáltam rászánni magam, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat.
-Igen. - suttogtam, majd hozzátettem hangosabban is. - Igen.
-Jó. Akkor megígéred, hogy többé nem gondolsz ilyeneket?
-Igen.
-Köszönöm. - húzott megint közel hozzá, én meg felemelve karjaim szorosan megöleltem, a fejemet pedig belefúrtam a mellkasába, mélyen beszívva az illatát. - Szeretlek. A világon mindennél jobban.
A fejemben csak olyan gondolatok jártak, hogy ez biztos túlzás, de a szívemnek olyan jól esett ezt hallani, hogy elnyomtam az eszem járását, és inkább én is megszólaltam.
-Szeretlek. - majd felemeltem a fejem és a szemébe néztem, a tudatalattimmal érezve, hogy a kis füzet nemsokára már egy fiók legalján, az elfeledés homályában fog heverni.