s k a m ❧ t h e r e f o r y o u |✔

tre

- Emlékeztek keddről Florence-re? Mint kiderült, ő az új lány. – Eva boldogan mesélte felfedezését ugyanazoknak a lányoknak, kik a kávézóban voltak.

Miután Eva rendesen elmondott és bemutatott neki mindent, ami a sulival kapcsolatos, elhagyták a suli környékét és egy közértbe tévedtek be, ahol bár kávéautomata van, de Eva szerint valami isteni.

- Eva, nem szeretnélek megsérteni, de én utálom a kávét. – vallotta be Florence a vörösnek. Az pedig csak bámult rá, mint bárány a kapura.

- De hisz egy kávézóban dolgozol! – hitetlenül felröhögött Eva.

- Tudom. Hiába nem iszom meg, az illatáért még odavagyok. – Evanak ez a különcség tetszett meg a lányban. Florence egyáltalán nem hasonlított egy norvégra sem, és nem is akart. Hű maradt a származásához, az öltözködése is egyedi volt, akárcsak a szemei, amihez foghatóval még sosem találkozott. Eva szintén megkedvelte a lányt és bízott abban, hogy a barátai is ezen véleményen lesznek.

- Tudhattam volna! – csettintett bosszúsan a vékony hangú lány – Amikor mondták, hogy angol és, hogy a második félévtől az osztálytársunk, rögtön egy ilyen szerény és szép lány jutott eszembe, mint amilyen te vagy. – mosolygott a lány Florence-re, akinek arcára enyhe pír szökött. Sosem dicsérték meg. Sosem mondtak neki ilyen kedves szavakat.

- Szia, én Noora vagyok. – emelte kezét a zavarban lévő lány felé a bubi frizurás. Florence mosolyogva megrázta Noora kezét.

- Én Vilde vagyok, akarsz csatlakozni a buszunkhoz? – Vilde tűnt neki a legkedvesebbnek és legtörékenyebbnek, amilyen ő is. Florence felemelte szépen ívelt szemöldökét kérdőn, mivel semmilyen buszról nem tett említést neki az igazgató, se Eva.

- Vilde, hagyd, hogy megismerjen minket. – szólt rá Noora.

- De mi is úgy lettünk egy csapat! Egy éve pontosan ilyenkor még semmit sem tudtunk egymásról, minket is a buszunk hozott össze. – magyarázta meghatódva. Florence is meghatódott – egyszerűen nem fért a fejébe, hogy lehetnek ilyen kedvesek vele. Azt hitte, ők is ítélkezni fognak fölötte, akárcsak a szomszédai.

Noora hagyta Vilde makacsságát, Florence pedig a kissé ducibb lány felé fordult, aki még semmit sem mondott magáról.

- Chris vagyok. – kapott észhez a lány, majd felemelte jobb kezét, de nem kézrázásra, hanem... pacsira (?). Florence mit tehetett volna, belecsapott. Hiába volt fura.

- Én Sana vagyok, az egész társaságban az ész. – mosolygott eszelősen az új lányra a fejkendős lány, akit nem látott kedden a kávézóban.

- Khm.. – köhintett egyet Noora, majd Sana gyorsan kijavítva magát azt mondta, hogy „ persze, Noora is használja valamennyire az agyát". Florence-nek tetszett a társaság. Csupa olyan lány, akikkel simán tud barátkozni, akik mind szimpatikusak neki, és akik kisegítették az újoncságát. Florence boldogan állt a társaságukban, és érezte, hogy már ő is hozzájuk tartozik.

- Hé, nézzéték – biccentett Sana Florence mögé, mire mindnyájan hátat fordítottak. Sana nem hiába biccentett a lány mögé, ugyanis egy fekete sportkocsi gurult be a parkolóba, majd a volán mögül kiszállt egy srác, aki két évvel idősebb lehetett náluk. Nem várta meg, míg a barátai is kiszállnak a kocsijából, ő máris elindult a bejárat felé. Florence-t nem ez a fiú kötötte le. Hanem az, aki az anyósülés felől lépett ki a járgányból, az, aki szigorúan bámult maga elé, az, aki talpig feketében volt, az, akinek olyan szép arccsontja volt, mint az álmában lévő fiúnak. Aki az álmában lévő fiú volt.

Florence követte a fiú minden egyes lépését, visszafojtott lélegzettel vizslatta végig arcát, haját, kezét, lábát, mindent. Itt volt álmai fiúja néhány lépéssel előtte.

- Hogy hívják azt a srácot? – kérdezte halkan, mert nem akart feltűnést okozni kíváncsiságából.

- Ő, a suli legnagyobb fuckboy-a. Christoffer Schistad. – mondta Sana, keresztbe tett kezekkel.