s k a m ❧ t h e r e f o r y o u |✔

tjuesyv

Florence-n nem látott mosoly tükröződött egész iskolaidő alatt. Mindenki, aki látta, egyszer sem mondhatta el azt, hogy Florence nem ment el mellettük fapofával. Visszagondolva a keserédes egy hónapra, miközben a dolgok egyre komplikáltabbá váltak, ez a mosoly, amit láthattak rajta maga volt a felszabadító érzés. Persze, vannak, akik nem tudtak beletörődni, hogy egyszer és nem utoljára valaki nyert helyettük. Méghozzá Iben, aki erőszakosan kapta el a lány tekintetét és követelte, hogy álljon meg.

- Mit szeretnél Iben? – sóhajtott megfordulva Florence, karóráját nézegetve, hány perce maradt még vitázni egy sort. Sokkal több figyelmet szeretett volna szentelni az irodalomra, mint arra, miként szeretné Iben megint keresztülhúzni.

- Hallom Chris megszerzett magának. – kezdte haját hátradobva és karjait melle előtt keresztezve.

- Honnan hallottad?

- Az egész iskola erről beszél. És nagyon boldognak látszol. – mondta.

- Ohh – pillantott le cipőjére Florence és újra elmosolyodott. Iben megint féltékeny, de nyomósabb oka van most már rá – Florence és Christoffer hivatalosan is együtt jártak már.

- Mondd csak, már elmondta neked, mennyire szeret téged?

Florence elmosolyodott.

- Nem kell napi szinten emlegetnie, hogy mennyire szeret. Ha arra vagy kíváncsi, hogy mondta már a „szeretleket"... igen, mondta már. De nem ízléstelenül teszi. Akkor teszi, ha látja, mekkora szükségem van rá, hogy tudjam, itt van mellettem. Kívánom, hogy találd meg te is az effajta férfiút, aki okosan cselekszik és okosan szeret. – kacsintott és végleg elköszönt Ibentől, tovább sétálva az A-épületbe, ahol órája lesz.

Délután négykor, mikor számára befejeződött a tanítás, leült az iskola egyik eldugottabb padjára. Az volt a terve, hogy még itt megírja háziját, míg vár barátnőire, de számára váratlan vendég miatt ez befuccsolt. Florence a történelem füzete fölé volt görnyedve, ahogy a könyvéből írta ki az adott kérdésre a választ, mikor valaki hátulról belepuszilt hajába. Florence megijedt, de nem kapta fel fejét, hiszen tudta, hogy ez csak Chris lehetett.

- Komolyan? Mekkora stréber vagy! – forgatta szemét fájdalmasan a fiú.

- Komolyan. Nem vagyok stréber.

- Épp véget ért a tanítás, de te máris házit csinálsz. Fáj a házi hiányból származó egyes? – biggyesztette le alsó ajkát Chris. Florence nevetve megforgatta szemeit és a fiú legnagyobb örömére, elpakolt. A lány felállt a padról és barátjához lépett.

- Mit csinálsz még itt? – kérdezte Christoffertől, ahogy elváltak egymás ajkától.

- Visszajöttem. – vont vállat egyszerűen.

- Miért?

- Miattad.

Florence zavartan lesütötte szemeit, érezte, ahogy arca felmelegedik a kiülő rózsásságától. Christoffer két kezébe vette a lány arcát, és újra, hosszasan, szenvedélyesen, mintha hiányzott volna neki ebben a két órában mintha azt hitte volna, hogy ebben a két órában elveszítette, csókolta meg. Florence csókjukba mosolyogva ölelte körül a fiú nyakát, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Florence ekkor döntötte el; ráérnek a barátnői.

Penetrator Chris nem ellenkezett, mikor a lány felhívta magához. A pillanat, amire régóta és közösen vártak, végre elérkezett. Florence addig nem engedte el barátja kezét, míg szobájába be nem léptek. Ott azonban elvesztették eszüket. Egyszerre nyúltak a másikért, egyszerre akartak a másik fölött uralkodni. Egyszerre akarták körbetapintani egymás testét, egyszerre akarták levetkőztetni egymást. Csókjuk megszakíthatatlan volt, tépték egymás ajkát, mint mikor először kerültek effajta helyzetbe, de most végérvényesen kiérdemelték. Mert keresztül mentek mindazon a kihíváson, amit a sors állított eléjük. Mert nem szerettek ki egymásból, még ha Chris vissza is esett oda, ahonnan az egész kezdődött. Mert a bulik, az alkohol és az összetűzések ellenére is egymás mellett maradtak, egymást támogatták. Mert egész idő alatt eddig tudtak várni, nem hamarkodtak el semmit. Mert nem erőltettek semmit. Mert mindig is egymást szerették, ha még tudni se tudtak róla, és amiért együtt lehettek életük fordulópontjában.

A ruhadarabok egymást követve terítették be a szoba padlóját. A hangos lihegések és mély csókok a bőrök érintkezése mellett plusz élvezet volt. Chris vigyázott Florence-re, szemét nem vette le róla, még akkor sem, mikor a lány mellkasára heveredve elszenderedett. Addig cirógatta, addig élvezte ezt a helyzetet, míg őt is el nem nyomta az álom, és azután is.

Másnap reggel fordult a kocka. Florence cirógatta Christoffer arcát, ahogy nyugodtan, rezzenéstelenül teszi az álmait. Florence mosolyát nem tudta sehogy sem lemosni, de nem mintha le akarta volna. Végre megkaparinthatta a nyereséget, Christoffert. Végre nyerhetett, végre megtapasztalhatta milyen az, ha azzal töltöd életed legszebb éjszakáját, akit szívből szeretsz és akiért annyit küzdöttél. Florence óvatos puszit nyomott a mellette fekvő fiú arcára. Ő elmosolyodott.

- Hé, ez nem ér! – nevetett fel hirtelen Florence, ahogy Chris kinyújtózva újra elröhögte magát.

- Kíváncsi voltam, mikor veszed észre végre, de túlságosan el voltál foglalva a simogatással.

- Mondd azt, hogy nem volt jó! – szegte fel állát Florence játékosan, mikor Chris válasz helyett csak odahajolt a lányhoz és megcsókolta.

- De. Nagyon is jó volt. – Christoffer ezt végig szemébe suttogta, utalva az előző estére is. Florence ajkát beszívva homlokára csapta tenyerét zavarában. Aztán megint felnézett, és pupillája hirtelen a kétszeresére nőtt.

- A szemed! – kiáltott fel a lány és rántotta fel a fiút.

- Mi van? – értetlenkedett.

- Zöld! – kezét megragadva, nem törődve, hogy mindkettejük anyaszült meztelenül áll egymás előtt, Florence valóságos élvezettel nézte Chris szemeit. Ő zavartan elnevette magát, ahogy barátnője szokta, de pont őt nem érdekelte most. Úgy csodálta szemeit, mintha ilyen gyönyörűséget sosem látott volna még.

- Gyönyörűek – motyogta végigsimítva sima arcán a fiúnak.

- Nálad nem gyönyörűbbek. – ölelte át a lány csupasz derekát, mire az vágott egy fintort.

- Fúj, de nyálas!