s k a m ❧ t h e r e f o r y o u |✔

tjueen

Christoffer teljesen szét volt csúszva, mikor Florence beállított hozzá. Amilyen jó ösztönei voltak a gyógyulásra, annyira borult is meg. Az alkohol mámoros íze egyre gyorsabban és gyakrabban gurult le torkán, ezzel elveszítve eszét. Ajkát nyaldosva nézett végig az előtte álló lányon, részeg gondolatai rögtön elborították agyát. Egyszerre akarta a markában tartani és az orgazmusig hajtani őt. Egyszerre akarta csókolni és fojtogatni. Hiába ragadta meg az arcát, ugyanolyan hidegen nézett vissza rá. Az ő arca hideg volt, fehér, míg Chrisé forró és piros. Barna íriszei fáradtan csillogtak, de nem a lány miatt. Williamnél talált rá, azóta eljöttek, de a fiú markában még mindig ott volt a háromnegyedéig kiivott sörös üveg. Florence meg sem próbálta azt elvenni tőle, hisz amit igazán magánál akar tudni, nem kapja meg. Nem most, nem ebben az állapotban. Florence otthonában voltak, mindketten némák voltak, csak a fiú egy-egy halk kortyolása zavarta meg a csendet.

- Miért van arra szükséged? – kérdezte Florence hajába túrva, készen állva arra, hogy elkobozza Christől az alkoholt.

- Elfeledtet velem mindent. – motyogta haloványan, a tévé fekete képernyőjét vizsgálva.

- Ne így akarj felejteni.

- Akkor légy velem! – csattant fel, mire Florence is összerezzent.

- Nem így! Nem most. – ingatta fejét a lány csalódottan, ellökve magától Chris kezét.

- Miért vagy ilyen ellenséges velem? – nézett utána a fiú nyögve.

- Csak részeg vagy.

- Attól még tudom, hogy fáj az, amit teszel velem.

Florence lehunyta szemét, már csillagokat képzett, fejében pedig egyre csak azt hajtogatta, hogy Christoffer csak részeg. Holnapra semmi sem lesz köztük, mindent el fog felejteni ennyi alkoholmennyiség hatására. Christoffernek elege lett a lány hallgatásából. Óvatosan felállt a fotelből és háta mögé merészkedett. Orrát nekinyomta fülének, kezét fentebb húzta derekán és lassan, egy részeg embertől eltérően belefúrta arcát nyakába. A lányba szorult a levegő, majdnem egy hónapja, hogy e fajta közeledés jelét egyikük sem mutatta. Őszintén, Florence-nek rettentően hiányzott, legszívesebben kihasználta volna az alkalmat és megcsókolta volna. De ha nem is a fiúnak, legalább neki helyén kell lennie az eszének, így óvatosan, szomorúan lefonta magáról a fiú erős karjait és kibújt az ölelésből.

- Ne csináld ezt – motyogta Christoffer könyörögve, Florence keze utána kapva.

- Chris, nem vagy magadnál. Részeg vagy, holnapra mindent elfelejtesz. – rázta fejét lemondóan.

- Téged nem tudnálak elfelejteni.

- Ne mondj ilyet!

- De ez az igazság bassza meg! – dobbantott felkapva a vizet. – Minden egyes alkalommal egyenesen hozzád rohannék, csak hogy arra a fél percre megérinthessem az ajkaidat. Hallani akarom a hangod, tudni akarom, hogy mi volt veled, hogy érzed magad, hogy elmondd, mennyire szeretsz. Szükségem van ezekre a szavakra, a visszajelzésekre, mert nélkülük belepusztulok! Elcsesztem, sajnálom, de az időt nem tudom visszaforgatni.

- De az sem megoldás, hogy a sárgaföldig leiszod magad, hogy elfelejts...

- Ki mondta, hogy el akarlak felejteni? – röhögött fel.

- Mikor odaálltál elém, hogy mindez, ami köztünk történt jobb, ha többé meg sem történik, akkor nagyon annak a jelét mutattad, hogy el akarsz felejteni. Csak azt nem értem, hogy miért nem mondtad el, hogy miért. – csapta két kezét combja mellé Florence, elfelejtve, hogy egy részeg emberrel veszekszik. Pedig mintha Chris kijózanodott volna, de szemeiben még mindig látni a kegyes csillogást.

- Mert nincs miért. Nincs miért elfelejtenem téged.

- AKKOR MÉGIS MIÉRT TETTED? – szakadt fel a lányból a kegyetlen ordítás. Könnyei immáron gátakat megszégyenítően folytak végig arcán, hangja enyhén megremegve zengett.

- MERT MEGIJEDTEM, OKÉ? – ordított Christoffer is, majd mintha egy tehernyi súly esett le volna válláról, szíve hevesen kezdett el dobogni.

- Tőlem? – mosolyodott el keservesen Florence.

- Az érzéstől, amit kiváltasz belőlem, mert ilyeneket eddig soha a büdös életben nem éreztem.

- Csak azt a testi vágyat, mikor meglátsz egy dughatni való lányt, mi? – újabb véres forgás a fiú szívében. A fiú feje már most nagyon fájt, kegyetlenül lüktetett, úgy érezte, mindjárt összeesik.

- Mindegy. Nem akarom tudni. Hozok párnát és takarót, a kanapé a tiéd. – adta fel, kész volt elsétálni mellőle.

- El akarsz zárni magadtól? – kerekedett ki Schistad szeme.

- Ez az én lakásom. Az én szabályaim. És még mindig részeg vagy.

Noora, Eva, Vilde, Sana és Chris (lány) végre átkecmergett Florence-hez. A lányok szétcsúsztak; Noora társasága majdhogynem csak William volt, Eva az üres lakásban tengte mindennapjait, sorozatokat nézve, Vilde Chrisszel volt szinte mindig, és Sana, az örök muszlim lány, aki imákkal és családi összejövetelekkel töltötte minden idejét. Nehezen, de végre együtt lehettek. És bár kellemetlen bevallani, de ennek minden oka Florence, aki ellökte őket maga mellől, állítva, hogy neki nem kell segítség. Pedig amire a legnagyobb szüksége volt, az pont az volt. A segítségre igenis rászorult és minden egyes gondolata felemésztette. És mindemellett hiányoztak neki a legjobb barátnői.

- De régen voltam itt – nézett körbe Vilde, annak a jelét keresve, hátha lemaradt valami újdonságról. Nos, lemaradt, de nem valami felújításról.

- Sajnálom. – húzta száját a fogadó lány, végignézve a többieken, akik ugyancsak megbánóan néztek rá, mint ahogy ő rájuk.

- Megértjük, Florence. Időre van szükséged. – bólogatott Noora, szíve viszont majd' megszakadt.

- Rátok van szükségem. – felelte könnyeivel küszködve Florence, készen állt, hogy elárulja nekik mindazt, amit azóta rejteget, mióta tudja, ki is az a Christoffer Schistad.

- Valamit nem tudtok. – mély levegőt szívott tüdejébe, amit szaggatottan, határozatlanul fújt végül ki.

- Nem voltam veletek igazságos. Elhallgattam pár dolgot, köztük annak az okát, miért költöztem ide. – Sana orrát felemelve várta, mire akar kilyukadni. Mindannyian kíváncsiak voltak, köztük Florence is, hogy mennyire tekintik őt idiótának, hogy csapot-papot hátrahagyva elhagyta szülőhazáját egy fiú miatt.