s k a m ❧ t h e r e f o r y o u |✔

tretten

Másnap reggel Florence rettegve lépkedett a Nissen felé. Tegnap egész végig görcsben ült, Chris próbálta nyugtatni, rábeszélni a nemtörődömséget, de ez, mint lánynak nem megy könnyen. Ezerszer végigpörgette fejében a mai napot, mindenféle szituációra próbált kreálni megoldást, de mint mindig, nem az történt, amire számított. Ugyanis ahogy beért, a barátain kívül senki sem várt rá, senki sem akarta felpofozni, senki sem akarta a sárga földig megalázni. Noora volt az első, aki Florence-hez ugrott és szorosan megölelte, végighúzva kesztyűs kezét arcán.

- Mondott valamit Iben? – kérdezte minden rosszra felkészülve.

- Tulajdonképpen csak hatalmas cafatokat tépett ki a hajából meg idegbajt kapott, emiatt leküldték az orvosiba néhány nyugtatóért, nem történt semmi. – hümmögött gondolkodva Eva, utána pedig felröhögött. – Figyelj, Iben csak féltékeny. Tavaly karácsonykor minden rendben volt vele, hisz rájött, hogy Chris egy seggfej, de mostanra újra bekattant és próbálja visszahódítani, kevés sikerrel. Christ nem érdekli, hiszen ott vagy neki te. – mosolyodott el kedvesen a vörös hajú lány. Florence-nek borzasztó jól estek Eva szavai, rögtön magához is ölelte őt.

- De mindezek mellett nem árt óvatosnak lenned. Iben bármikor képes ugrani. De inkább vigasztaljon az, hogy a csücsörítésen kívül semmi máshoz nem ért. – nevetett Noora is. Florence gyomrában lévő görcs egyre jobban múlt, és váltotta fel a megnyugvás. Bár még mindig tartott Ibentől, akit múlthéten teljes egészében kiborított, minden oka megvan rá, hogy ezt mind Florence-re irányítsa, de jelenesetben csak a barátai számítottak neki. Nem tudott most Ibennel foglalkozni, amikor itt van neki ez az öt lány, akik mindig azon vannak, hogy a jót és a megnyugvást kölcsönözzék egymásnak.

- Hé, ott van William és Chris. – intett a hiperaktív lány, Vilde feléjük. Ugyanaz a flegma kinézet tükrözte mindkét fiút, mint mikor Florence először meglátta itt az iskolában a fiúkat. A lány már lépett volna Christoffer felé, aki egyetlen pillantásra méltatta őt, de az is fájdalmasan kemény volt. Florence azonnal megtorpant és felvont szemöldökkel és újra szűkölő gyomorral nézett utána.

- Hát ez meg mi volt? – kérdezte ugyanolyan döbbenten Eva, mint amilyen Florence arca volt.

- Bárcsak tudnám...

Lyukas órájuk volt a lányoknak, a norvég kultúra tanáruk hiányzott. Florence épp a kihalt folyosón sietett barátnőihez (ugyanis csak a szekrényéhez jött visszatenni a norvég füzetét), amikor egy hirtelen mozdulattal már nem is a folyosón lépkedett, hanem egy elágazásban kapott észhez.

- Mi a szar?! – káromkodott döbbenetében. Először csak két lábat látott maga előtt, amiről még nem ismerte fel elragadóját, de miután felnézett látta, hogy Chris komor arccal néz vissza rá. Florence nem mert megszólalni, hiszen nem tudta, hogy hányadán állnak és a reggeli incidens vajon mi is volt. Megvárta, míg Christoffer elvezeti egy üres terembe, majd becsukja az ajtót és szorosan a lány elé állt.

Florence nem akart újra felnézni, nem bírta elviselni ezt a komoly tekintetet ami a lelkéig hatolt. Még akkor sem tudta megadni magát, mikor a fiú hatalmas és meleg tenyere végigsimított az arcán, ami kiváltotta belőle azt a jóleső, csodálatos érzéssel járó borzongást. De akkor már kénytelen volt szembe nézni vele, mikor hüvelykujját Florence álla alá támasztotta.

Az egész teremben csak az óra mutatójának kattogását lehetett hallani. Mindketten elképesztő közel álltak egymáshoz, keveredett Florence parfümének illata Christoffer dezodorjával, tekintetük egybe forrt, néma nyelések, simogató ujjak. Már csak az lett volna a legjobb, ha nem épp az iskola egyik termében állnának, hanem mondjuk Florence kihalt lakásának nappalijában.

Florence elképesztő szerelmes volt Christofferbe. Ugyanúgy vágyott rá, mint a fiú őrá. De az már más kérdés, hogy Chris csak vágyik rá, vagy tényleg szerelmes? Őszintén, ki hinné el, hogy pont őt, őt, a hatalmas bugyi huszárt babonázta meg megkérdőjelezhetetlenül Florence furcsán gyönyörű szemei? Ki hinné el, hogy valaha egy lány ennyire megdobogtatta a szívét, a duhajkodásban szerzett kimerülésen kívül? Ki hinne neki? Vajon lenne valaki, aki tényleg elhinné, hogy lehet szerelmes?

Christoffer még magában sem hisz. Tudatában még mindig bolondot akar csinálni belőle, de a tudatalattija csak azt akarja, hogy legyen az övé. Képtelen volt felfogni, hogy ő az, akivel az álmában annyiszor találkozott. Mégiscsak annyi lány fordult már meg az életében, miért pont ő lenne az, aki az ujjai közé csavarhatná őt?

- Florence. – szólította halk hangon a lányt, aki újra belenézett az átlagon felüli szemeivel az ő unalmas zöldes-barnájába. – Felejtsük el egymást.