s k a m ❧ t h e r e f o r y o u |✔

femten

Florence félúton találkozott Nooraval, akivel onnantól együtt ment a Nissenbe. Az út folyamán sokat nevettek, Noora Eskildről mesélt, aki elég szimpatikus lett Florence-nek a rengeteg hülyeség árán is. Noora megígérte neki, hogy majd ha egyszer átmegy, bemutatja neki.

- Hé amúgy.. – már nem is tudta, hogy mit akart neki mondani Noora, hisz William teljességében elállta szavát. Florence kissé kellemetlenül állt ott, és amit addig nem vett észre, a korábbi megmentője mögött álló Christoffer. A pillantása ugyancsak flegma és lenéző volt, ami sértette a lány lelkét. Hova tűnt az a fiú, akit még napokkal ezelőtt maga előtt látott? Hova tűnt az a fiú, aki mindenki szeme láttára megcsókolta a suli folyosóján? Vajon most mit gondolhatnak? Florence is egy lotyó? Chris újabb áldozata? Nem lehet nehéz erre gondolni, Florence igazán elragadó típus volt. De arról már szó sem lehet, hogy agyatlan lenne. Csak azért, mert Christoffer átejtette a ló túloldalára, még nem biztos, hogy ott is marad. Mert nem fog ottmaradni.

- Noora, én megyek. – szakította meg a két gerlepárt egy gyors választással.

- Jó, mindjárt megyek utánad. Hé, amúgy kész a töri házid? – kérdezte anyásan. Noora márcsak ilyen – tudja, hogy Florence okosságán kívül néha feledékeny is, nem árt rákérdezni. A barnaság elmosolyodott és bólintott egyet. Még szép, hogy kész volt neki. Nem volt senki, aki elterelhette volna a figyelmét.

Az épületbe beérve egyből a lépcső felé vette az irányt, majd az első emelthez vezető kis térnél megállt és kinézett az ablakon. Ez egy hirtelen ötlet volt, nem is ez volt a célja, de ha már lábai meggyökereztek...

Florence-nek mindig nehezére esett a nézés. Hiába is volt valakije, hiába is nézhette annyiszor, amennyiszer csak akarta, nem tudta, mert amikor észrevette, mindig rózsás árnyalatot vett fel az arca. Kényelmetlenül érezte magát, de most, hogy itt van fent, nyugodtan bámulhatja őt. Még innen is látni lehetett a kemény pillantását, de ez most nem akadályozta meg, hogy ne mérje végig, amit ott kint nem mert. Florence alaposan végigmérte szíve elrablóját, hátán végigfutott a hideg, ahogy visszagondolt minden egyes érintésre, pillantásra, csókra. Hiányzott az életéből ez a fajta törődés, a szeretet. Chris volt az egyetlen, aki képes volt őt szeretni.

- Szia! – Florence felugrott a köszönés hallatán, megijesztette őt. Ahogy kitágult szemekkel hátrafordult, egy nagyon magas, göndör szőke hajú srácot látott. Ismerte őt, egy bioszra és törire járnak.

- Szia Isak! – köszönt vissza a lány mosolyogva. Kíváncsian nézte a szőke fiút, vajon mit akarhat tőle.

- Csak annyit szeretnék mondani, hogy a biosz tanár pikkel rám, mert sosincs kész a házim és a dogákra sem készülök. És láttam, hogy te kiemelkedően jó vagy belőle, esetleg nem segítenél? Sosem voltam biológiai beállítottságú, nem igazán tudom megjegyezni a dolgokat. – húzta be nyakát aranyosan, folyton mosolyogva. Isakról igazából elég is volt ennyit tudni. Mindig mosolygós.

- Persze, szívesen segítek neked! Öhm, nem tudom, mikor érnél rá? – kérdezte Florence, mikor a lépcső irányából Christoffer jött fel, aki nem tudta megállni, hogy ne vágjon még egyet a lányba.

- Kíííínos – húzta el száját szemtelenül, majd pillantást sem vetve rájuk, fordult is meg. Florence keze ökölbe szorult, most már végképp nem tudta hova tenni a viselkedését. Kifújta levegőjét és megrázva fejét visszafordult Isak felé.

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Tudom, hogy dolgozol, mikor vagy szabadnapos?

- Most már bármikor. Új munka után kell néznem. – most ő húzta be nyakát vigyorogva. Igen, Florence-t elbocsájtotta a kávézó tulaja, ugyanis napokat hiányzott szabadnap nélkül. Hiába, nem volt jó passzban, hogy bemenjen dolgozni.

- Ó, ebben tudok segíteni. Lehetne ez egyfajta hála felőlem. – nevetett Isak.

- Igazán megköszönném. – könnyebbült meg és hálásan pillantott fel a szőke fiúra, majd ők ketten elindultak törire.