„A múlt holtága dúlt vidék,
kövek közt piszkolt víz csobog,
jelenünk partján dudva, gaz,
iszapba süllyedt lábnyomok.
Jövőt kiált, ki hallgatag
zsebébe gyűri ökleit,
a szél borzolja tétován
próféták lucskos ingeit."
Ágai Ágnes: Az elterelt idő
Harry egy földalatti nyilvános WC fülkéjében állt bezárkózva, Londonban. Másodéves kora óta tudta, hogy egy elhagyatott mosdó milyen kiváló helynek bizonyulhat, ha az ember titkos dolgokat szeretne művelni kíváncsi szemektől távol. Sötét éjszaka volt, a fiú egy zseblámpát tett a víztartályra, hogy az világítson neki. Arcáról csorgott a veríték; az időnyerőt épp a fordulatszámlálóhoz illesztette a lecsukott ülőke tetején, óvatosan, nehogy megbillenjen és egy véletlen fordulatot tegyen. Rengetegszer elpróbálta már, hogyan fogja az egészet végigcsinálni, így most minden mozdulata könnyed és gyakorlott volt, bár a keze remegett. Egy pillanatra eszébe jutott Ron és Hermione, hogy vajon mit mondanának, ha most látnák, de kiverte fejéből a gondolatot, csak a célra összpontosított; nem akarta, hogy bármi is eltérítse tőle, hiszen már mindent pontosan eltervezett.
Amikor a számláló tökéletesen csatlakozott a kis homokórához, Harry nagy levegőt vett, és a nyakába akasztotta a vékony aranyláncot, amin az időnyerő függött. Kihúzta övéből varázspálcáját, és a szerkezetre szegezte. A keze újból megremegett; most még meggondolhatja magát, még visszamehet a barátaihoz, és ott folytathatja az életét, ahol abbahagyta... Hogy ott folytatódjon a Voldemort elleni kilátástalan harc is, ahol abbamaradt. Nem, ezt nem engedheti meg. Összeszorította a fogát, és gondolatban bezárta élete összes addigi boldog eseményét egy kis szelencébe, amit soha többé nem szándékozott kinyitni. El volt szánva arra, amit tenni készült, nem fog visszatáncolni. Erőteljesen megmarkolta a pálcáját, majd suhintott egyet a szerkezet felé.
Az időnyerő szélsebesen felpörgött, a számláló szintúgy, mindkettőből csak egy elmosódott csík látszott, de ez Harryt nem zavarta. Tudta, hogy még így is tetemes ideig kell majd várakoznia, míg megállnak a kívánt fordulatszámnál. Most már nem volt visszaút. Türelmesen ácsorgott a fülkében, hallgatva a szerkentyű halk berregését meg egy elromlott víztartály csepegését, és közben mélyeket lélegzett. Ezzel próbálta lenyugtatni magát, de hiába; minél hosszabb idő telt el, annál jobban gyorsult a szívverése. Habár a számokat magukat nem tudta kivenni, azt azért látta, hogy már a tízezresnél járnak, majd hamarosan átfordultak a százezresbe. Ekkor akkorát lódult a szíve, hogy belefájdult. Már nem volt sok hátra... talán csak másodpercek. A számláló csak pörgött és pörgött. A fiú már kezdett gyanakodni, hogy valamit elrontott, és sosem fog leállni a szerkezet, vagy hogy elszámolta magát, és végül kilyukad majd valahol az ókorban, amikor halk kattanás hallatszott, és az egész megállt. Harry még meg tudta állapítani, hogy a szám, amit egy pillanatra a mutatón láthatott, stimmelt a számításaival, majd egy erőteljes rántást érzett hátrafelé, mintha iszonyú erővel magába szippantotta volna egy hatalmas porszívó.
Nem először vett részt időutazáson, harmadéves korában is megtette már, de akkor csak órákat ugrott vissza az időben, míg most évtizedeket. Abban sem volt biztos, hogy túléli-e egyáltalán. A gyomra kavargott, ahogy egy alagútszerű valamiben repült, végig háttal, és egyre csak gyorsult, a mellette elhúzó színek és formák pedig ezüst fallá folytak össze. Aztán a „porszívó" egyszer csak kiköpte.
A landolása nem sikerült túl elegánsra; hanyatt a macskakövön kötött ki, a szemüvege pedig messzire repült, de Harry határozott megkönnyebbülésére nem hallatszott üvegtörés, és úgy tűnt, ő sem törte össze magát. Szédülve és hányingerrel küszködve tápászkodott fel, kitapogatta a szemüvegét, majd miután meglelte, föltette. Itt is épp éjjel volt, de a WC eltűnt, és a jelek szerint egy kihalt utcácska állt itt egykoron, azaz most. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy valóban abba az időbe sikerült érkeznie, amibe szándékozott, ezért leporolta magát, és elindult az utcán. Két oldalt egy-egy pad, mellettük pedig kovácsoltvas lámpák álltak, olyasmik, amiket egyszer egy régi, muzeális értékű újságban látott, még a mugli általános iskolájában kiállítva.
Apropó újság. Szerezhetne egyet, és abból megtudhatná a dátumot, gondolta. Szétnézett; újságos stand sehol nem állt, de valószínűleg ha állt volna, akkor sem lett volna telepakolva éjjel, ezért inkább egy kukát keresett, hátha abban talál valami kidobott példányt, és hamarosan meg is látott egyet. Reménykedve túrta fel, de újságot nem lelt benne, ezért odament egy másikhoz, majd módszeresen a soron következőhöz, míg végül az egyikből sikerült előhalásznia egy undok ragaccsal borított papírdarabot; a London Times egy számának a cafatja volt. A betűk egészen másnak tűntek rajta, mint az ő idejében, és a mondatokat is furcsa, régies stílusban fogalmazták meg, a dátum pedig... A közelben álló lámpa fényénél Harry megláthatta, hogy pontosan az volt, amit várt. Elégedetten lökte vissza az újságot a kukába, majd továbbindult az utcán a célállomását keresgélve.
YOU ARE READING
Az ördög mosolya
FanfictionTom+Harry slash! Dumbledore halála után Harry elveszíti a Voldemort legyőzésébe vetett hitét, ezért radikális megoldáshoz folyamodik: ellopja az időnyerőt, és visszamegy a múltba, hogy megkísérelje megtenni azt, amit valakinek már rég meg kellett vo...