Az ördög mosolya

14. fejezet: Legilimens

– Szia, négyszemű! – hallotta egyik nap Harry valamelyik alsóbbéves lány gúnyos hangját maga mögött, közvetlenül ezután pedig kuncogásokat. Amikor megfordult, csak akkor vette észre, hogy a megnevezés nem neki szól, hanem Myrtle-nek, aki őmögötte próbált elsomfordálni a lépcsők irányába. A fiút érzékenyen érintette ez a „négyszemű" dolog; Tom Denem is épp ezzel a névvel illette őt, amikor az árvaházban kivívta a haragját, ezért felment benne a pumpa.

– Szóval négyszemű – mondta az alsóbbéves lánynak és barátnőinek. A másiknak, amint meglátta, hogy a szintén szemüveges, és jóval nagyobb termetű Harry szólt hozzá, egyből megcsappant a gúnyolódási hajlama.

– Ömm... nem neked mondtam, hanem Hisztis Myrtle-nek – felelte a lány egy békítőnek szánt, csábos mosoly kíséretében, ami a fiúra vajmi kevés hatással volt.

– De ha ő négyszemű, akkor én is az vagyok, nem? – kérdezte Harry olyan hangsúllyal, mintha egy óvodáshoz beszélne. A lány arcáról lehervadt a mosoly.

– Jól van na, nem kell felkapni a vizet. Mondtam már, hogy nem téged akartalak cikizni.

– Myrtle-t se cikizd.

– Miért véded ennyire?

– Mert nem akarom, hogy bántsátok.

– És miért nem akarod, hogy bántsuk? Csak nem vagy szerelmes belé? – kérdezte a lány röhögve. Harry erre kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Úúú! Te bele vagy zúgva Hisztis Myrtle-be! Halljátok ezt, csajok? A Hisztisnek hódolója van! – fordult a lány a három másikhoz, akik úgy vihogtak fel, mint a hiénák.

– Egyáltalán nem vagyok bele szerelmes, én csak... – magyarázta volna Harry, de a lány beléfojtotta a szót.

– Harry Potter szerelmes Hisztis Myrtle-be! Gyertek, ezt mindenkinek el kell mondanunk! A két négyszemű egymásra talált! – Ezután eszelős nevetés robbant ki a lányokból és még pár diákból, akik a közelben voltak és hallották őket. A lányok odamentek a lépcsőhöz, ahol Myrtle állt legyökerezve, majd kissé félrelökve őt lesiettek, hogy terjeszthessék a hírt.

Egyetlen ember volt csak Harryn kívül, aki nem nevetett velük: Hagrid. A hatalmasra nőtt, tizenkét éves fiú összevont szemöldökkel nézte végig a jelenetet, most pedig Harry és Myrtle közt járt a tekintete. Rá volt írva, hogy nem tudja, mit gondoljon. A lány ekkor sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn. Hagrid ezután már csak Harryt nézte.

– Mi az? – kérdezte ő, amint észrevette a vizslató szempárt. Tudta, hogy amaz nem kedveli, így nem is próbált már barátkozni vele.

– Furcsa vagy te, Harry – mondta egyszer csak Hagrid.

– Miért vagyok furcsa?

– Hát, mardekárosnak vagy furcsa. Griffendélesnek, vagy mittomén, hugrabugosnak nem lennél az.

– Miért? – próbált Harry puhatolózni, de úgyis sejtette, hogy a másik mire értette ezt.

– Először is, megpróbálsz barátkozni velem, ami már eleve gyanús, mer' nincs az az elvetemült mardekáros, aki szóba állna egy griffendélessel, ha nem muszáj, pláne, ha rólam van szó. – Hagridot, ahogy Harry észrevette, eléggé kerülték a többiek. Ez egyértelműen félelmetes testméreteinek volt köszönhető, amikről gyanították, hogy leginkább valami óriás felmenőhöz van köze. Az óriásokról pedig mindenki tudta, milyen agresszív és kiszámíthatatlan népség, így jobbnak látták kitérni a fiú útjából, ha csak megpillantották. – Aztán meg, megvéded ezt a lyányt, pedig az ember azt várná, hogy te is bántani fogod. Hihetetlen fazon vagy, amondó vagyok – nevetett föl a fiú, ám egyáltalán nem gúnyosan, inkább csak a csodálkozás miatt mulatva.