Az ördög mosolya

34. fejezet: Az átok

  – Igen, hazudtam – felelte Dumbledore. A tekintete távoli volt, mintha gondolatban egészen máshol járna.

– Miért? – kérdezte Harry még mindig suttogva.

– Nem akartam, hogy te töltsd be az állást.

– És miért nem akarta?

– Mert nem talállak rá alkalmasnak. Sajnálom.

Ezt hallva a fiú nyelt egyet.

– Majd' kétszer kijártam az iskolát, a fél életem a harcról és az önvédelemről szólt, miért nem vagyok rá alkalmas? – A hangja visszafogott maradt, bár már remegett.

– Én nem ilyen szempontból talállak alkalmatlannak.

– Hát akkor milyen szempontból?

– Harry – nézett végre a szemébe a professzor –, labilis vagy. Az egyik pillanatban szilárdan elhatározol valamit, de a másikban kiborulsz tőle, az agressziódat és a csalódásaidat nem tudod kezelni, ráadásul túlságosan vágysz a hatalomra. Ez a munka a legkevésbé neked való. – A professzor minden szava tőrdöfés volt Harry szívébe.

– Ez nem igaz! Én jól tudnék tanítani! A saját idővonalamon hatodévben egy önvédelmi szakkört vezettem, és a segítségemmel rengetegen megtanulták a legnehezebb bűbájokat is! Türelmes voltam, és egyáltalán nem hatalmaskodtam senki fölött! – válaszolta Harry magából kikelve. – Ezt a hatalom dolgot csak a Végzet Lándzsája miatt mondja! De nem is ez az, ami miatt aggódik, igaz? Hanem valami egészen más. Meg is mondom mindjárt, hogy mi. Vagyis inkább ki: Gellert Grindelwald! – Dumbledore a név hallatán felkapta a fejét, arca fájdalmas kifejezést öltött. Beszélgetésük során most először tűnt a férfi élénknek. – Azért nem akarja, hogy itt tanítsak, mert fél, hogy megint magára mászok, Grindelwald pedig biztosan féltékeny lenne.

– Ő már nem féltékenykedik semmiért – felelte a professzor megtörten. Harry meglepődött a válaszon.

– Hogyhogy? – kérdezte lendületét vesztve.

– Gellert és én... szakítottunk. Örökre.

– Ó. Sajnálom. – Harryt teljesen felrázta a hír, és némi kárörömmel töltötte el; a legkevésbé sem sajnálta a dolgot, de azért megpróbált együttérzőnek mutatkozni.

– Nem hallottál a párbajunkról?

– Csak a muglivilág hírei jutottak el hozzám.

– Régi történet a miénk. Mióta az eszemet tudom, egy párt alkottunk. Tizenhét éves korunk óta. Bármilyen összetűzésünk is akadt, később mindig kibékültünk. Most viszont... mintha a lelkem egy darabját veszítettem volna el.

– Nem kell beszélnie róla, ha nem szeretne – válaszolta Harry nagylelkűen, holott valójában nagyon is tudni vágyott mindent.

– De igen, kell – nézett rá a férfi. – Azt akarom, hogy tudd, mik történtek. Nem akarok többé titkolózni!

A fiú csodálkozott a férfi nyíltságán.

– Jól van, rendben – mondta erre Harry, bár fogalma sem volt, mire számítson. Dumbledore egy nagy levegőt vett, lassan kifújta, aztán hozzákezdett.

– El kell valakinek mondanom... Nem vagyok képes többé magamban tartani... Valakinek meg kell gyónnom... – A férfi elveszettnek tűnt, és mintha Harrytől várt volna valamiféle feloldozást. A fiú sosem látta még a professzort ilyennek.

– Meggyónni? – kérdezett vissza akaratlanul is.

– Igen – felelte Dumbledore halkan. – Mindazokat a szörnyűségeket, amiket... Amiket Gellerttel elkövettünk... a varázstalanok ellen... a varázslók ellen... ellened, Tom ellen, az egész világ ellen.

Harry összevonta a szemöldökét, és most ő nézett fürkészőn a férfira. Hirtelen az jutott eszébe, hogy talán meg van zavarodva, mert sosem viselkedett még így. Vagy lehet, hogy beteg, esetleg a szakításba betegedett bele.

– Jogod van megtudni, mi az igazság, hiszen te is érintett vagy. Ha tudsz majd róla, akkor... akkor... – A férfi nyelt egyet. – Én sajnálom, hogy titkolóztam előtted, nem ezt érdemelted. Nem lett volna szabad a hátad mögött... Ha felnőtt emberként kezellek... – Egészen zaklatott lett, Harry már aggódni kezdett érte, és jóllehet semmit nem értett, próbálta őt nyugtatgatni.

– De hát az imént mondta, hogy könnyen kiborulok, meg ilyenek, és bármennyire is fáj, teljesen igaza van. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem bízta rám a titkait – mondta, és ezzel az őszinte vallomással még saját magát is meglepte. – Ne eméssze magát.

– Ha tudnád, miről van szó! – nézett rá a professzor, és a tekintete már mániákussá vált. – Igenis tudnod kell! – Úgy tűnt, komolyan nyomasztja valami, és Harry nem szerette volna, hogy ne adj' Isten rosszul legyen az idegfeszültségtől, úgyhogy már akármibe beleegyezett volna, csak ne kelljen néznie ezt a fájdalmas vergődést.

– Jól van, jól van, semmi gond. Akkor mondja el, miről van szó, meghallgatom. Csak kérem, nyugodjon meg.

Dumbledore ekkor megint vett egy nagy levegőt, lassan kifújta, aztán tekintetét az asztalra szegezte, úgy folytatta:

– A szakítás oka az volt, hogy rájöttem, egész idáig félreismertem Gellertet. Vak voltam. De talán az a legjobb, ha az elején kezdem. Azzal, ahogy az egész elindult. Szóval... Ő és én mindig is egyetértettünk abban, hogy a világ nem jó így, ahogy van. Nem tetszett, hogy nekünk, varázslóknak valósággal rejtőzködnünk kell, nyűgnek éreztük, hogy titokban kell tartanunk a létezésünket, mintha csak szégyellnivaló lenne. A megoldás pedig szerintünk egyértelműen az lett volna, hogy eltörlik a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt.

– Micsoda? – lepődött meg Harry. – Hiszen pont ön bizonygatta nekem, hogy mennyire titokban kell tartanunk a létezésünket.

– Igen, mert most már így gondolom, de nem mindig volt ez így. Régebben... a célunk érdekében hatalomra akartunk kerülni.

– De önnek egyszer már felajánlották a mágiaügyi miniszteri állást, és ön nem fogadta el. Miért nem, ha hatalmat akartak? Nem értem.

– Mindenki tudja, milyen képességeim vannak. Ha elfogadom az állást, teljes vállszélességgel harcolnom kellett volna a hamarosan ismertté vált Gellert ellen, akinek a nézetei nagyon sok ember számára nem voltak szimpatikusak. Nekünk az állt érdekünkben, hogy minél kevésbé hozzáértő egyének kerüljenek a miniszteri székbe, hogy közben nyugodtan kidolgozhassuk a tervünket. A dolgokat először alaposan elő akartuk készíteni, hogy aztán minden simán és gördülékenyen menjen.

– Akkor, ha mindvégig összedolgoztak Grindelwalddal, fogadjunk, hogy azokat a szórólapokat sem egy házimanó terjesztette a Roxfortban.

– Nem házimanó volt – felelte a férfi –, hanem én.

Harry egy „tudtam én, hogy valami nem stimmel" arckifejezéssel nézett rá.

– Hát persze, ezért vonakodott annyira attól, hogy kiderítse, ki juttatja be a papírokat. De ha ön mindig itt a Roxfortban tartózkodott, Grindelwald pedig a világ másik végén, hogyan kommunikáltak egymással rendszeresen? A kandallón keresztül? És hogyan tudtak egyáltalán találkozni? Mert találkoztak, ez egészen biztos...

– Gellert ide jött, a Roxfortba.

– Tessék? Ide? Mégis hogy? – meresztett nagy szemeket a fiú.

– Ő is bejegyzetlen animágus, szárnyasgyíkká tud változni. Egyszerűen idehoppanált a birtok határába, aztán pedig felröppent a kastélyhoz.

– Te jó ég, akkor őt láttam itt párszor!

– Igen, valószínűleg őt.

– Úristen, ezek szerint akkor is látott minket, amikor mi ketten...

– Igen, mindenről tudott – felelte a professzor. Harry eltakarta az arcát. – Én ragaszkodtam hozzá, hogy akkor is ott legyen.

– Miért? – nézett fel a fiú.

– Azért, hogy láthassa; ami köztünk van, csak testi kapcsolat.

– De akkor is, hogy egyezhetett bele Grindelwald?

– Az egész ötletnek ő volt az értelmi szerzője. Amikor küldtem neked azt a levelet, hogy nem hajtanálak el, nos, azt is az ő rábeszélésére írtam. A tervünkhöz nem hiányzott konkurencia, ezért történt minden.

Amellett, hogy Harry mennyire elhűlt a hallottaktól, valamelyest igazat is kellett adnia Dumbledore-nak; Tom nem volt elhanyagolható tényező.

– És mit terveztek pontosan? – kérdezte aztán félve.

– Ki akartunk robbantani egy háborút a muglik közt, hogy ezzel rossz színben tüntessük fel őket a varázslók előtt – mondta Dumbledore szárazon.

– Egy mit? Úristen!

– Egy nem is akármekkora háborút... – suttogta a férfi.

– Csak nem maguk robbantották ki ezt a rohadt második világháborút? – csattant föl Harry.

– De igen, mi.

Harrynek elakadt a lélegzete.

– Az elsőt is?

– Azt nem, ahhoz még nem voltak meg az eszközeink.

– Van fogalmuk róla, hogy mit műveltek? – kérdezte a fiú, és ökölbe szorult a keze.

– A háborút csak katonai konfliktusnak szántuk a civil lakosság kihagyásával – magyarázott a professzor védekezőn. A hangja akadozó és kétségbeesett volt. – De aztán a helyzet egyre kontrollálhatatlanabbá vált.

– De ha az első világháború nem győzte meg a varázslókat, miből gondolták, hogy egy második meg fogja?

– Arról az emberek azt hitték, hogy csak egyszeri eset volt, és amikor véget ért, lassacskán lecsillapodtak a kedélyek. Rájöttünk, hogy állandó fenyegetettség kell ahhoz, hogy a varázslók meggyőzhetővé váljanak és egyértelművé váljon a számukra, csak a muglik leigázása vezethet tartós békéhez. Ehhez pedig egy második nagy háború kellett.

– Kellett? – kérdezte Harry cinikusan. Dumbledore nyelt egyet, és folytatta.

– Olyan intézkedéseket akartunk, amiknek a bevezetésébe az emberek békeidőben soha nem egyeztek volna bele, így viszont a félelem és a fenyegetettség hatására szinte ők maguk kérték volna ezeket.

– Maguk diktatúrát csináltak volna?

– Diktatórikusabb államszervezetet, igen, aminek az élén Gellert állt volna.

– Nem hiszek a fülemnek! Ön meg a kemény kéz politikája!

– Nem maradt volna fenn sokáig a rendszer. Az emberek, amint helyreáll a béke és a rend, nagyobb szabadságra vágynak, és lehajítják magukról a béklyókat. Na de erre is volt válaszunk.

– Mi? – Harry már alig tudta követni Dumbledore-t.

– Az, hogy Gellert legyen a bűnbak. Tudtuk, hogy az emberek hozzám fordulnak majd, hogy megszabadulhassanak tőle, én pedig egy kimerítő párbajban le is győztem volna, hogy az Azkabanba küldjem. Aztán nagy nehezen elfogadtam volna a miniszteri széket. Természetesen a háttérben minden maradt volna a régiben – úgy volt, hogy az Azkabanba is csak egy elmaszkírozott elítélt kerül –, mindössze a felszín öltözött volna új ruhába. Gellert intézkedéseinek egy részét viszont, amiket még a diktatúra idején hozott, valamiért elfelejtettem volna visszavonni.

– Nade hogyan tudtak kirobbantani egy háborút a muglik közt? Nem fér a fejembe, hogyan képes ilyen nagyszabású terveket végrehajtani mindössze két ember. Azt a háborút nem a náci vezér robbantotta ki? – Itt Dumbledore várt néhány másodpercet, és közben a fiú szemébe nézett.

– Szerinted ki a náci vezér, Harry? – kérdezte halkan. A fiú értetlenül meredt vissza rá.

– Ki? Hogyhogy ki? Ön azt mondta, egy mugli – válaszolta bizonytalanul.

– Nos, nem mugli. Hazudtam.

– Ezt nem értem.

– A náci vezér nem más, mint Gellert Grindelwald.

A fiút letaglózta a hír. Egy ideig azt hitte, rosszul hall.

– Na de... de hát nem is úgy néz ki... – dadogta, és eszébe idéződött a Dumbledore elméjéből kilesett jelenet, amiben a férfi és Grindelwald... A szőke varázsló a legkevésbé sem hasonlított a Harry által csak képeken látott politikus hadvezérre.

– Amikor még csak formálgattuk a tervünket, ismerkedtünk a mugli politika alakjaival is. Eljártunk nyílt gyűlésekre, tanulmányoztuk a helyzetet, és aztán amikor az egyik ismeretlen, fiatal párttag betegségben váratlanul elhalálozott, az számunkra pont kapóra jött. Gellert felvette a külsejét, és elhitette a világgal, hogy a férfi mégis felgyógyult, aztán nem volt nehéz varázsképességekkel, no meg a saját személyiségével az egyszerű muglik közt népszerűségre szert tennie.

– Azt hitték, hogy minden simán megy majd? Hogy semmi nem fog félremenni? Ennyire megbíztak egymásban?

– A bizalom megvolt. A részemről túlságosan is, és ez bizonyult a legnagyobb hibának, ugyanis minden félrement, ami csak félremehetett. – A férfi arca bűnbánóvá vált, keze ökölbe szorult. – Az elején megígértettem vele, hogy csak minimális számú áldozat lesz, lehetőleg semennyi. De utólag olyan dolgok is kiderültek, amiket ha előre tudok, akkor soha nem egyezek bele ebbe az egészbe.

– Miért nem vonta felelősségre?

– Egy darabig azzal nyugtattam magam, hogy minden csakis a nagyobb jóért történik.

– Mégis hogy képzelték ezt az egészet? Kirobbantani egy háborút! Az eszem megáll! És ön tényleg azt hitte, hogy ebből végül majd valami jó fog kisülni? Nem látta, hogy mekkora szörnyűséget művelnek? – köpte Harry tehetetlen dühében.

– Bedugtam a fülem, és eltakartam a szemem, pedig nagyon is jól tudtam, hogy mi folyik a világban – felelte a professzor, nem nézve a fiúra. – Csak nemrég döbbentem rá, hogy amit tettünk, az iszonyú bűn – suttogta könnyes szemmel. – Könnyít a lelkemen, hogy elmondom most neked.

Harry nem érzett szánalmat.

– És aztán? Mi történt? – kérdezte mérgesen.

– Amikor az áldozatok száma egyre nőtt, megpróbáltam hatni Gellertre. Meg is ígért mindent, ám rá kellett jönnöm, hogy minden úgy ment tovább, ahogy addig, sőt. – Dumbledore sóhajtott egyet. – A fogvatartott varázslókat kivégezte, az elhurcolt és táborokban dolgoztatott muglikat úgyszintén. – Itt elcsuklott a hangja.

– Felelősségre vonta végre? Megpróbálta valahogy megfékezni? Csinált egyáltalán valamit?!

– Nem tudtam már hatni rá – mondta Dumbledore szinte könyörgőn.

– Miért nem állította meg erővel?

– Ez végképp lehetetlen volt. Gellert legyőzhetetlenné vált.

– De hát hogy? Mitől? – kérdezte Harry, aztán valahonnan a mélyből a felszínre tört benne a szörnyű felismerés. – Na, várjunk csak! Azt mondta, a Végzet Lándzsája a náci vezér birtokában van. Ha Gellert Grindelwald a náci vezér, akkor... Akkor ez azt jelenti, hogy a lándzsa most is nála van!

– Nem, már nincsen. Gondoskodtam róla, hogy visszakerüljön az eredeti helyére, a Bécsi Múzeumba. Oda, ahonnan...

– Ahonnan maguk ellopták – fejezte be helyette a mondatot Harry, és már egyáltalán nem kiabált.

– Igen.

– De azt mondta, legyőzhetetlenné vált. Akkor ön hogyan győzte le mégis? – Dumbledore erre szégyenkezve az asztal lapjára bámult.

– Szintén lopással. Amint már említettem, ő is megbízott bennem. Aztán a történteket úgy állítottam be, hogy egy párbajban győztem le. Végül a saját börtönébe, a Nurmengardba zártam őt – mondta megtörten, és becsukta a szemét.

– Milyen meggyőzően adta elő nekem annak idején, hogy helytelen dolog lenne alávetettségben tartani a muglikat, és hogy tartózkodjam a Végzet Lándzsájától – felelte Harry cinikusan.

– Hát, most már tudod, miért akartalak távol tartani tőle.

– Mert mindvégig maguknál volt – mondta a fiú.

– Nem csak ezért – tette hozzá Dumbledore habozva. – Mi nem Tom miatt forszíroztuk annyira, hogy... legyél együtt vele, hanem...

– Hanem?

– Hanem miattad – nézett rá a férfi.

– Micsoda? – kérdezte Harry összevont szemöldökkel. – Hogy érti ezt?

– Elsősorban nem Tom figyelmét kellett elvonni a tanulásról... hanem a tiédet a Végzet Lándzsájáról. Te voltál a konkurencia a számunkra, Harry...

A fiú úgy bámult a professzorra, mintha először látná. Megszédült és levegőt sem kapott, erőltetnie kellett, hogy lélegezzen.

– De... miért nem Tom?

– A fiú jelentette problémával már te foglalkoztál, megkímélve minket. Tom így eszközzé válhatott a kezünkben, és két legyet ütöttünk egy csapásra.

– Aljas manipulátor, szégyellhetné magát! – tört ki a fiúból.

– Szégyellem is – felelte Dumbledore csöndesen.

– Hogy van képe ezek után a Roxfort megbecsült igazgatójaként tetszelegni?

– Valamivel jóvá akarom tenni a bűneim egy részét, vagy törleszteni belőlük azzal, hogy mindenkinek megadom a lehetőséget a tanulásra, és segítséget nyújtok bárkinek, aki hozzám fordul.

Harry egy darabig meg sem bírt szólalni, aztán felpattant a székből és elkezdett fel-alá járkálni. A fejét rázta, úgy dúlt-fúlt magában. Alig tudta elhinni, hogy a bálványozott férfi ilyesmikre vetemedett.

– Szóval visszaadta a lándzsát a mugliknak – mordult aztán rosszallóan, kiemelve az elhangzottakból a lényeget. – Mi van, ha valaki megint ellopja?

– Mágikus védelmet helyeztem rá, ne aggódj. Nem lesz olyan könnyű megint... eltulajdonítani. – Az utolsó szónál a férfi Harry szemébe nézett, mintha csak tudná, hogy a fiú mire gondol. Harry semmiképp sem akarta, hogy a professzor tudomást szerezzen Abraxas zsarolásáról, ezért életében először bevetette az okklumenciát. Dumbledore pár pillanat múlva hátratántorodott, és megkapaszkodott az asztal szélében. A fiú sötét elégtétellel állapította meg, hogy sikerült kizárnia őt az elméjéből. Nincs több gondolatolvasás, nem nyitott könyv többé a számára. A professzor nem kommentálta a történteket, csak sajnálattal nézett rá. Ez most is felidegesítette Harryt, ahogy mindig. Ugyan miért sajnálja Dumbledore már megint? És az a mindentudó tekintet. Legszívesebben rátámadt volna a férfira. Ám nyugalmat erőltetett magára, nehogy megint az a vád érje, hogy kiborul.

– Ennek igazán örülök – szűrte a fogai közül.

Miért nem olyan Dumbledore, amilyennek az emlékeiben élt? Miért nem olyan tisztességes, becsületes, amilyennek hitte? Elborzadva gondolta végig a nemrég hallottakat. Dumbledore is százak, ezrek halálát okozta? Akkor valójában ő sem különb Voldemortnál? Ezt nem akarta tudomásul venni. Ő nem olyan, mint Voldemort, nem lehet olyan. Ő a nagyobb jóra törekedett.

De embert ölt, az ég szerelmére, még ha nem is közvetlenül!

Akkor sem a gonoszság miatt gyilkolt.

Ám a muglik iránti ellenszenve vérfürdőbe torkollt, ugyanúgy, mint Voldemortnál! Mi a különbség?

Harryt valósággal kettészakították ezek a gondolatok. Úgy érezte, a szíve is menten kettészakad, agya pedig szüntelenül próbált újabb és újabb magyarázatokkal előállni, hogy bebizonyítsa, miért az emlékeiben élő Dumbledore az igazi, nem az a háborús bűnös, aki épp előtte áll.

Hogy mi a különbség Dumbledore és Voldemort közt? Például az, hogy a professzor nem szánt szándékkal gyilkolt. Belerángatták az egészbe. Grindelwald volt a hunyó, ő viszont rengeteg mindenről nem is tudott. És aztán, amikor felismerte, mekkora szörnyűségek történtek, maga vetett véget az egésznek, maga intézte el Grindelwaldot!

Ennek kapcsán a dühöt elfújta az örömteli felismerés, hogy Grindelwald eltakarodott az útból; szabad a pálya a professzorhoz. Amiket művelt, azokért majd elszámol a saját lelkiismeretével, Grindelwaldot meg kiheveri, és a Megszeghetetlen Eskü kijátszására is csak ki tud találni valamit, elvégre ő az egyik legtehetségesebb varázsló. Harry teleszívta magát levegővel, és a lelkébe is éltető remény áramlott.

– Akkor, ha jól értelmezem, a Végzet Lándzsája biztos helyen van, Grindelwald úgyszintén, az SVK állás meg még mindig üres – szólalt meg féloldalas mosollyal.

– Igen – válaszolta Dumbledore fáradtan. Harry minden érzését, minden vágyát és vonzódását beleadva a szemébe nézett.

– Vegyen föl engem – suttogta, és odalépett hozzá. – Hadd legyünk megint egymás közelében. – A kezét felemelte, és lágyan hátrasimított a férfi hajfürtjein. Dumbledore erre lehunyta a szemét. – Én nem vagyok Grindelwald, nem kell félnie, hogy megint ugyanaz történik, mint vele. – Lassan odahajolt a férfihoz, és már a fülébe suttogott; ajkai szinte érintették a fülcimpáját. Dumbledore lúdbőrözött, és nyelt egyet. – Ígérem. Bízzon bennem, adjon egy esélyt. Kérem.

– Tudom, hogy nem fog ugyanaz megtörténni, mint vele – felelte Dumbledore szintén alig hallhatóan. – Mert nem hagyom. – Erre Harry visszaegyenesedett, és összevonta a szemöldökét. – Nem adom neked az állást.

– De... nade... – dadogott Harry hitetlenkedve.

– Nem akarom, hogy itt taníts. Kérlek, ne haragudj rám ezért – suttogta Dumbledore.

Harryt elöntötte a keserűség, az iménti gyönyörű reményei pedig semmivé váltak. Aztán dühös lett, törni-zúzni támadt kedve, a férfi ízlésesen berendezett szobáját legszívesebben katasztrófa sújtotta övezetté alakította volna át. Észre sem vette, hogy közben a tárgyak felemelkedtek a helyükről, és az ablak is kinyílt.

– Legyen átkozott az az istenverte SVK tanári poszt! – kiáltotta elkeseredésében. Ezzel egy időben pálcája hegyéből zöld színű szikrák törtek elő, és félelmetesen sisteregve, cikázva betöltötték a szobát, majd egy pillanat alatt eltűntek a falakban. Harry rémülten nézte a jelenséget, és elfehéredett. Fogalma sem volt, hogyan művelte ezt, hiszen konkrét varázsigét sem mondott el, a pálcájához pedig még csak hozzá sem ért. Ijedten pillantott Dumbledore-ra.

– Én ezt... nem akartam... Nem tudom, mit csináltam, de tényleg nem akartam. Kérem, ne haragudjon, bocsásson meg... – hebegte.

– Megint olyasvalakibe szerettem bele, akibe nem lett volna szabad – suttogta a férfi. Harry szíve kihagyott egy dobbanást. – Kérlek, menj el – folytatta azután Dumbledore száraz hangon, Harry azonban mozdulni sem tudott. Hogy sikerült a férfinak pár szóba sűrítenie egy szerelmi vallomást és egy szakítást? Ilyen rövid kapcsolata sem volt még soha; körülbelül egy lélegzetvételnyi ideig tartott.

Dumbledore szemébe nézett; már megint azt a sajnálatot látta benne, amit annyira gyűlölt, és ettől az ujjai görcsösen rászorultak a nemrég kapott pénzes zacskóra. Amikor tudatosult benne, mit szorongat, mérgesen lehajította az erszényt a férfi lába elé. A tartalma szerteszét szóródott; búsan gurultak ki belőle a fényes galleonok. Ezután megfordult, feltépte az ajtót, és kirohant. Feldúltan viharzott végig a folyosón, azt sem nézte, kinek megy neki. Szünet lévén sokan lézengtek a termek előtt, így az útját pusztán a méltatlankodó diákokat figyelve is könnyedén nyomon lehetett volna követni. Aztán elérte a nagykaput; egy dörrenéssel kitárta maga előtt, és kirontott rajta. Teljes erőből futásnak eredt a birtokon – a szél legalább felszárítja a könnyeit –, majd amikor a széléhez ért, dehoppanált.

Az egyik utcában lyukadt ki, nem messze a lakóhelyükként szolgáló lepukkant albérlettől. Nem volt kedve hazamenni, inkább járkált még, hogy valamelyest lenyugodjon. Nézte a kirakatokat, az embereket, és rótta az utat, de szinte semmit nem fogott föl abból, amit látott, és azt sem figyelte, merre megy. Sokkos állapotba került a hallottaktól. Órák hosszat gyalogolt, valósággal túrázott, mert egész idő alatt meg sem állt, csak erőltetett menetben haladt, hogy a testmozgás levezesse a feszültségét, de nem sokra ment vele; a délelőtt eseményeit semmi nem tudta kiverni a fejéből. Mindig ugyanaz az utolsó pár mondat visszhangzott a fülében.

Arra figyelt föl, hogy már besötétedett, és hogy valami ínycsiklandó illatot sodor felé a szél; egy olcsó utcai árusnál sülő halak, kolbászok, pecsenyék csábító ígéretét. Fájdalmasan nagyot kordult a gyomra, és szomorúan gondolt a csillogó galleonokra, amiket olyan könnyedén Dumbledore lába elé hajított. De aztán kihúzta magát; neki nem kell alamizsna, pláne nem a professzortól. Nélküle is boldogulni fog. Ezen felbőszülve körülnézett, hogy hol is van egyáltalán; valami ismeretlen utcában volt, amit még sosem látott. Két járókelő ténfergett arra, Harry megvárta, hogy eltűnjenek szem elől, aztán dehoppanált.

– Szia, Tom! – köszönt, amikor belépett a lakásuk ajtaján. Valami furcsa vegyszerszag üdvözölte meg néma csend. Gyanakodva beljebb ment; Tom ott állt a szoba közepén egy festővászon előtt, és pingált. Úgy el volt merülve az alkotásban, hogy észre sem vette őt. Harry közelebb ment, hogy megszemlélje a művet, de csak festékpacákat vélt rajta felfedezni, a kép nem ábrázolt semmit.

– Tom! – szólalt meg megint, mire a másik végre felfigyelt.

– Á, hazajöttél – nézett felé Tom egy pillanatra, de aztán már fordult is vissza a képhez.

– Amint látod.

– Jó sokáig elvoltál.

– Dolgom akadt – vetette oda Harry.

– És, találtál munkát?

– Nem – felelte kiszáradt szájjal. – És ez itt micsoda? – bökött a vászon felé.

– A festményem.

– Honnan szerezted az alapanyagokat? – kérdezte Harry óvatosan.

– Ne aggódj, nem loptam.

– Csak nem vetted?! – akadt ki Harry.

– Már az is baj? – nézett fel Tom megint.

– Te erre költötted a maradék pénzünket?

– Igen – felelte Tom teljes lelki nyugalommal.

– Ennünk is alig van mit, és te erre költöd a pénzt? Teljesen elment az eszed? – hebegett Harry, aztán inkább a konyhába ment, mielőtt még lekevert volna egyet a fiúnak. Egész nap alig evett, már szédelgett az éhségtől, és reménykedve gondolt a megmaradt száraz süteménydarabokra, amit még Steve küldött nekik egy hete, ám amikor kinyitotta a szekrényt, csalódottan látta, hogy az üres.

– Te megetted az összes kajánkat? Nekem nem hagytál semmit? – kiáltotta.

– Gondoltam, úgyis hozol valamit – hallatszott Tom válasza. Harry erre kirontott, és a fiú elé állt.

– És ezt miből gondoltad? Szerinted, ha felvesznek valahova dolgozni, akkor már aznap adnak fizetést is?

– Miért nem nyúltál le valamit?

– Mert elegem van a lopásból, hányszor mondjam még el?

– Te tudod.

– Remek, akkor most se kajánk, se pénzünk nincsen! Meg tudnád mondani, hogy mi a franchoz kezdjünk?

– Én javasoltam egy megoldást, de ha ez a te kényes erkölcsi érzékednek nem felel meg, nos... – válaszolta Tom, és megvonta a vállát. Harry érezte, hogy kezd felmenni benne a pumpa.

– És legalább csináltál idehaza valami hasznosat? – kérdezte.

– Mit értesz ez alatt? – kérdezett vissza Tom, és tovább festegetett.

– Hogyhogy mit? Kitakarítottál? Kimostál? Elmosogattál?

– Nem – felelte Tom. – Teljesen lekötött az alkotás. Bocs.

Harryt elöntötte a vörös düh. Nem volt elég az aznapi idegtépő és teljesen értelmetlen beszélgetés Dumbledore-ral, még Tom is tovább cincálja az idegeit. Mérgében megfordult, és kiment a lakásból, aztán nekieredt egy lépcsőn felfelé. Nem tudta, merre vezethet, csak rohant, sok-sok emeletet, míg végül egy rozsdás vasajtó elé ért. Ki akarta nyitni, ám hiába rángatta a kilincset. Egy Alohomora segítségével könnyedén átjutott az akadályon, és amikor belépett az ajtón, valójában kilépett; a tetőre jutott. Nyomban hideg szél kapott a hajába, elé pedig egy meglehetősen vigasztalan látvány tárult.

A tetőt beton borította, azon pedig itt-ott madárürülék száradt, máshol meg a kéményből származó korom feketéllett. Odament a tető széléhez, és lepillantott. Több emelet magasságából szédítő volt lenézni, az este sötétje ráadásul fokozta is a hatást; Harry alig tudta kivenni, hol lehet a járda. Egy picit előrehajolt, hogy jobban lássa, ám egy széllökés kis híján kibillentette az egyensúlyából. A torkában dobogó szívvel lépett hátrébb, és inkább leült a földre. Innen a szomszéd ház tetejére látott – ugyanúgy nézett ki, mint ez – meg még számos egyéb háztetőre, kivilágított ablakra; egyforma, átlagos tucatemberek egyforma, átlagos tucatlakóhelyeire.

Aztán ajtónyikorgást hallott maga mögül; Tom jött utána, és szó nélkül leült mellé a tető szélére. Harry nem akart hozzá szólni, nehogy megint vitatkozás legyen a vége, de amikor pár perc néma ücsörgést követően Tom elővett egy doboz cigarettát, nem bírta megállni szó nélkül.

– Ez meg mi? – kérdezte.

– Cigi, amint látod.

– Azt ne mondd, hogy ezt is...

– Vettem.

Erre Harry kitépte a kezéből, és egy rázással leszórta az egészet a tetőről, aztán a dobozt is utánuk vágta. A szálak egymás után hulltak a mélybe.

– Cseszd meg, Harry, tudod, mennyibe került ez a doboz?

– Nem akarom tudni! – kiáltotta ő. – Ezt nem hiszem el, nem igaz, hogy nem fogod fel... nem, nem fogod fel, tényleg nem fogod fel... – Az orrnyergét masszírozta. Tom nem válaszolt semmit. Egy darabig megint csendben ültek egymás mellett, aztán Tom kinyúlt a tető szélére, és felszedett egy szál fennakadt cigarettát. Amikor visszahelyezkedett, meggyújtotta a varázspálcájával, és egy jólesőt szívott belőle. Harry furcsállta, hogy nem kezd el tőle köhögni.

– Te mióta cigizel? – kérdezte gyanakodva.

– Pár hete – jött a felelet.

– Hete? – Harry már levegőt vett egy szitokáradathoz, de inkább kifújta; rájött, hogy semmi értelme vitáznia. Tom tényleg nem érti. Helyette elvette tőle a cigarettát, és ő is megszívta. Ekkor mintha forró karmok akaszkodtak volna belülről a tüdejébe, iszonyú köhögésrohama támadt. Tom harsányan felnevetett, és visszavette a szálat.

Még Tom is kiröhögi. Harry számára ez volt a nap betetőzése. Könnyesre krákogta magát, aztán amikor végre levegőhöz jutott, már csak ahhoz maradt ereje, hogy felhúzott térdén fekvő karjára borítsa a fejét. Így ültek egymás mellett némán, hosszú percekig, mialatt Tom füstkarikákat eregetett, és tövig szívta a cigarettát. Harry el sem tudta képzelni, hogy mi lesz így velük. Mindig egyik napról a másikra fognak élni? Ő örökké munka után kajtat majd, Tom pedig sosem fog két szalmaszálat sem keresztbe rakni, csak szórja majd a pénzt, amit ő véres verítékkel keres meg, és egész álló nap festeget? Kuncogni kezdett; olyan szánalmasnak érezte a helyzetet, hogy már csak nevetni tudott rajta. Fáradtan fújt egyet, és ekkor jött a felismerés: akkor Tom csak festegessen, legalább addig sem csinál mást. Aztán lassan felemelte a fejét, feltápászkodott, Tom mögé ült, és egyik kezével átölelte a fiú derekát, a másikkal pedig a vállát. Már épp didergett, jólesett egy meleg testhez hozzábújnia. Észre sem vette addig, hogy a hidegtől és a kimerültségtől remegett.

– Találni fogok egy állást – jelentette ki határozottan –, amiből el fogom tartani mindkettőnket. – És ami hatalommal is jár majd, tette még hozzá magában.

– Helyes – bólogatott Tom, és lepöckölte a csikket a mélybe. Harry felnevetett; a fiú persze, hogy jóváhagyja az ötletet. Még szorosabban magához ölelte.

Amint így ültek, egyszer csak egy kezet érzett a combjára, majd a lábai közé simulni. Egy pillanatra megint elfogta a düh; ingerült lett a váratlan érintéstől, de aztán ez az érzés csillapodott, és átcsapott egy jóleső forróságba, ahogy Tom ujjai lágyan cirógatni kezdték a legérzékenyebb testrészét is. A didergés megszűnt. Harry akaratlanul is belecsókolt Tom nyakába, mire a fiú felé fordult.

– Menjünk inkább vissza a szobánkba – suttogta. Harry bólintott.

Amikor beértek, Harry bevágta az ajtót, Tomot pedig arccal hozzálökte a legközelebbi falhoz.

– Hé, mit csinálsz? – méltatlankodott a fiú.

– Mindjárt meglátod – válaszolta Harry, és egy rántással lehúzta Tomról a nadrágot meg az alsót. Erre a másik elmosolyodott, és nem lamentált többet. Harry elmotyogott egy síkosítóbűbájt, bekente magukat, majd minden teketóriázás nélkül behatolt Tomba. A fiú hangosan felkiáltott. Talán nem számított erre a tempóra; Harry kijjebb húzta magát, és egy erélyeset lökött előre, aztán még egyet és még egyet, egyre durvábban. Tom minden lökéskor nyögött, és ahogy hozzászorult a falhoz, a vakolatot kezdte kaparni. Harry gyanította, hogy fájhat neki az akció, de ez nem kimondottan érdekelte, és a fiú különben sem adta jelét, hogy véget akarna vetni a dolognak.

Minden dühét kiélte rajta; egyik kezével Tom csuklóját markolta, a másikkal a csípőjét szorította, aztán beleharapott a vállába, majd kezével besiklott a fiú inge alá. Ujjaival kitapintotta a hosszú hegeket; a korbácsolás nyomait. Szinte látta maga előtt a fehér színű kis csíkokat, amik át- meg átszelték a fiú hátát, és ettől még keményebben lüktetni kezdett a férfiassága Tom forró belsejében. Maga előtt is szégyellte, hogy a sebhelyek látványa és érintése mennyire fel tudja izgatni, de most az egyszer nem érdekelte; szabadjára engedte a vágyát, és nem törődött vele, mi az, ami elnyomnivaló, szégyenteli, perverz, és mi nem. Megragadta és széttépte az inget, hogy elébe táruljon a fiú megkínzott teste. Az ingerek szinte elborították az agyát; még pár lökés, és nem bírta tovább; a gyönyör elemi erővel hullámzott végig rajta az ágyékából kiindulva, magját pedig mélyen belelövellte a fiúba. Zihált, és lecsukódott a szeme, karjával pedig szorosan átölelte Tomot. Kárörvendően tapasztalta, hogy a fiú remeg. Így álltak még egy pár percig, aztán kihúzta a férfiasságát, letakarította magát, és a matrachoz sétált, hogy hanyatt terüljön rajta.

– És velem mi lesz? – nézett rá Tom dühösen. – Én még nem mentem el.

Harry vigyorgott; Tom vicces látványt nyújtott, ahogy ott állt a fal felé fordulva, letolt alsóneművel.

– Elégítsd ki magadat – vetette oda neki. – Arra még talán képes vagy, te lusta dög.

Erre Tom odament hozzá, egyik lábával átlépte, és ráült a csípőjére. Harry nyögött egyet, ahogy a fiú rádobta magát.

– Ez nem esett jól a lelkemnek – felelte Tom.

– Remélem is, hogy nem – mondta Harry. A másik erre megragadta a kezét, rákulcsolta felfelé meredő hímtagjára, és így kezdte el verni magának. Harrynek tetszett a látvány. Ha nem lett volna olyan fáradt, és nem egy fél perce elégült volna ki, még meg is kívánta volna a fiút, ahogy ott ügyködött rajta ülve, az ő, Harry kezét használva, imitálva, hogy nem csak önkielégítést végez. Így csak elnézegette Tomot; félig elnyílt, rózsaszín ajkait, lehunyt szemét, a nyakán kidagadó ereket, meztelen, hullámzó mellkasát, vékony ujjait, amikkel keményen dolgozott már gyöngyöző férfiasságán. Sóhajai szaggatottakká és felszínesekké váltak, ahogy közeledhetett a csúcs felé, keze pedig egyre gyorsabban mozgott. Aztán egy pillanatra elakadt a lélegzete, és végül egy hosszú nyögés szakadt fel belőle, miközben telelövellte Harry mellkasát. Ennek ő nem annyira örült. Tom fáradtan melléje dőlt a keskeny matracon.

– Takarítsd le – szólt rá Harry szigorúan, ám Tom csak szusszant egyet, és meg sem mozdult.

– Takarítsd le te – jött a válasz. Harry gondolkodott egy kicsit, melyik átok lenne erre a méltó felelet, de végül ezt a lépést átugorva egy Tergeóval letisztította magát.

Tom a mellkasára hajtotta a fejét, fészkelődött még egy kicsit arrébb bökdösve őt, hogy neki több hely jusson, aztán megtalálva a legkényelmesebb pozíciót, egy nagyot sóhajtott. Harry egyik kezével átölelte, a másikkal a hajába túrt, és gépiesen morzsolgatni kezdett egy selymes tincset. Közben kibámult az ablakon; függönyt még mindig nem tudtak venni, úgyhogy kilátott a szomszéd tűzfalra, amit egy utcai lámpa világított meg. Sok érdekeset nem figyelhetett meg rajta, egyszerűen csak ott felejtette a tekintetét, viszont arra kiváló volt, hogy vetítővászonnak használva a fiú azon pörgesse végig újra és újra a nap eseményeit. Most, hogy minden elcsendesedett körülötte, a fejében a pár órája elhangzott mondatok dübörögtek; a füle már zúgott tőlük, mégsem tudta kiüresíteni az elméjét. Bárcsak ismerne valami nyugtatóvarázslatot, ábrándozott. Tom légzése ezalatt lelassult, és egyenletes tempójúvá vált. Talán elaludt, gondolta. De jó volna, ha ő is el tudna, de nem jött álom a szemére, akármennyire is kimerült a nap során.

Dumbledore szavai kísértették folyton, és a tudat, hogy a professzor eddig folyamatosan hazudott neki. Azt mondta, tartsa távol magát a Végzet Lándzsájától, meg hogy az elnyomás helytelen dolog, ő pedig közben titokban miket csinált! Még ha Grindelwald volt is nagyrészt a ludas. Ki gondolta volna, hogy ennyire kétszínű? Azok után, amiket Dumbledore művelt, Harry végképp nem érezte úgy, hogy a férfinak joga volna őt erkölcsösségre inteni.

Főleg, ami a lándzsa megszerzését illeti...