Az ördög mosolya

9. Fejezet : Robbanáspont

Harry a kviddicspálya szélén állt, és lopva végignézett a konkurencián. Semelyik gyerek nem tűnt komoly ellenfélnek, de azért nem ártott odafigyelni; sosem lehet tudni, miből lesz a cserebogár. Először egy kistermetű, harmadéves fiú került sorra. Karcsú és mozgékony volt, a seprűt pedig egészen ügyesen kezelte. A fiú hamar kiszúrta az aranycikeszt, és már a nyomába is eredt. Villámgyorsan száguldott utána, és amikor az cikkcakkban kicselezte, ő is ugyanolyan éles kanyarokban követte. Ám abban a pillanatban, hogy végre elkapta volna a labdát, valami történt; mintha megégette volna a cikesz, vagy megrázta volna, mint az áram, mert a fiú azonnal elkapta a kezét tőle, a kis labda pedig messzire száguldott. A barátai, akik neki szurkolni jöttek, elkeseredett kiáltásokban törtek ki.

– Ezt nem értem, nem értem... – hallotta Harry a fiút, aki kiborulva magyarázott a szervezőknek, de hiába, azok csak a fejüket csóválták, és hívták a következő jelöltet.

Egy troll kinézetű srác lépett elő, és Harry már abból, ahogy a seprűjére ült, meg tudta állapítani, hogy nem ellenfél. A fiú egy ideig meg sem találta a cikeszt, aztán jó negyed óráig kergette, mire a szervezők megunták a dolgot, és inkább leparancsolták a pályáról. A fiú dühében földhöz vágta a seprűjét, és elviharzott.

Ezután egy Lysette nevű, magas termetű lányt kértek a pályára. A lány seprűre pattant, és szélvészként zúgott fel a levegőbe. Egykettőre kiszúrta a cikeszt, célba vette, és már el is engedte a seprűje nyelét, hogy elfogja a kis labdát, amikor hirtelen az arcához kapott, aztán irányt váltott, és már nem a labda nyomában repült, hanem a föld felé. Egy pillanatig mindenki rémülten nézte, mi lesz, le fog-e zuhanni, de végül lelassított, és sikerült épségben landolnia. A kezét közben végig az orrára szorította, és Harry látta, amikor a lány elment mellette, hogy patakokban folyik az arcán a vér. A fiú nem tudott nem arra gondolni, hogy ez mind Tom műve. Tom csak mozdulatlanul állt az eseményeket figyelve, és semmiféle izgalom nem látszott rajta.

– Jól vagy, Lysette? Mi történt odafent? – kérdezte aggódva az egyik szervező, aki egyből odasietett hozzá.

– Nem tudom, olyan érzés volt, mintha behúztak volna egyet. Gondolom, csak eleredt az orrom vére. De most nagyon szédülök.

– David, kísérd a gyengélkedőbe, légy szíves! – mondta a szervező az egyik szurkolónak, aki aztán átkarolta a lányt, és a pálya kijárata felé irányította.

Ezt követően négy jelentkező került tesztelésre, de közülük háromról kiderült, hogy még csak elsőévesek, a negyedik pedig repülni sem tudott rendesen.

– Te jössz, Harry Potter! – hallotta ekkor Harry, és a szíve nagyot dobbant. Ráült a seprűjére, egy régi, iskolai Partwish-ra, és a magasba rúgta magát. Élvezte, ahogy eltávolodik a földtől, ahogy a szél cirógatja az arcát, és a hajába kap. Az aranycikesz keresésére indult, de néha-néha rápillantott Tomra is, mert sejtette, hogy a fiú nála is be fog vetni valamit, hogy kicsikarja magának a bekerülést. Rövidesen megpillantotta a labdát, és a nyomába eredt. Elhatározta, hogy akkor is elkapja, és a kezében fogja tartani, ha Tom ezernyi átokkal sújtja. El akarta venni a fiútól a dicsőséget, hogy a háza csapatában játszhat. Harry a kis labda útját könnyedén tudta követni, gyorsított, és amikor viszonylag kiszámíthatónak tűnt a cikesz mozgása, rávetette magát a labdára.

Ebben a pillanatban azonban Harry elkezdett zuhanni. A járműve úgy viselkedett, mintha kifogyott volna belőle a szufla, egyszerű muglipartvissá változott, és már nem tartotta őt többé a levegőben. A fiú egy másodperc töredékéig újból Tom felé nézett – aki kicsire összeszűkült szemmel figyelte őt –, mielőtt tíz métert zuhant, és fájdalmas reccsenéssel földet ért volna. Azután csak annyit észlelt, hogy mindenfelől odarohannak hozzá az emberek. Biztos volt benne, hogy Tomnak köszönhette a zuhanást, de a fiú már későn kezdett ügyködni; Harry, a földön kicsavarodott tagokkal fekve, magasra emelte összezárt markát, aztán lassan kinyitotta. A kis aranycikesz lebegett ki belőle, gyűrött szárnyakkal. Ezt pár pillanatnyi döbbent némaság, aztán hangos örömujjongás követte.

A fiút ezután hamarosan egy hordágyra tették, és őt is a kijárat felé vitték. Menet közben még egyszer Tomra pillantott; a fiú bosszúsan követte a tekintetével, de végül elfordult. Ő még hátra volt, és ha jobban teljesít, mint Harry, akkor esélyes, hogy őt választják. Ezt Harry nem akarta hagyni, ezért a saját fegyverét használta Tom ellen. Feltűnésmentesen előhúzta varázspálcáját, és egy néma konfúziós átkot küldött a fiúra amolyan kabalának. A Hermionétől eltanult átok kiválóan működött, Tom máris bizonytalanabbul lépkedett. Harry megnyugodva hanyatlott vissza a hordágyra; övé a fogójátékos poszt. Egy picit azért szégyellte magát; hátba támadott egy mit sem sejtő gyereket. Aki az imént sodort veszélybe három másikat! Megérdemelte, amit kapott! Miután így megnyugtatta magát, a szégyenérzete hamar elillant, csak a hasogató fájdalom maradt a vállában és a térdében.

A gyengélkedőn Mr Wong, a gyógyító, egy alacsony termetű, ferde szemű varázsló hamar összelegózta a fiút. A csontforrasztás valóban nem tartott olyan sokáig, mint a csontnövesztés, és nem is fájt annyira, de a fickó a terápiát még füstölgő tűkkel is kiegészítette, amiket Harry talpába, fülébe, és egyéb érzékeny testrészeibe szurkált. Amikor a fiú felnyüszített, rászólt:

– Milyen férfi lenni te? – Harry majdnem lamentálni kezdett, de az igazat megvallva mugli szempontból is felnőttkorban járt már, így hát inkább csendben maradt.

Mindössze hárman látogatták meg, hogy gratuláljanak neki a csapatba kerüléséért; Steve, Will Piper és Malfoy (hiába, Harry most nem volt olyan népszerű, mint saját idejében), de nem érezte magát olyan hangulatban, hogy nyugodtan tudjon velük cseverészni. Ez valószínűleg látszott is rajta, mert a fiúk nem zavarták sokáig, csak letették az édességeket, amiket neki hoztak, aztán rövidesen el is mentek. Harry közben azt fontolgatta, hogy talán megint visszaforgathatná az időt, de meggondolta magát; végre egyszer szembesíteni akarta Tomot a tettével. Alig várta, hogy kikerüljön a gyengélkedőről, és beolvashasson a fiúnak.

Még ott kellett maradnia éjszakára, de a gyógyító másnap reggel kiengedte („Magát kímél három nap; nem verekszik, nem lovagol seprűn, nem erőlködik még vécén sem!"). A fiú egyenesen a Mardekár hálókörletébe ment. Mivel vasárnap volt, remélte, hogy Tomot ott, vagy a könyvtárban találja, és valóban; a fiú az ágyában ült, és egy könyvet olvasott. Harryt ez már önmagában is felidegesítette volna; tudta, hogy Tom minden egyes betűvel szélesebb körű ismeretre tesz szert a varázstudományokban, és közelebb kerül hozzá, hogy a világ leghatalmasabb sötét varázslójává váljon.

Malfoy is ott sertepertélt, ezért Harry úgy tett, mintha pakolna valamit, nem akart az ő jelenlétében beszélni. Nagy sokára aztán Abraxas végre elrendezte, amit akart, és kiment.

– Remélem, elégedett vagy magaddal – szólalt meg Tom föl sem nézve, amint Malfoy kilépett az ajtón.

– Tessék? – kérdezte Harry.

– A konfúziós átkod remekül működött. Nemhogy a cikeszt nem tudtam elkapni, de még a seprűt sem bírtam normálisan tartani. – A hangját csevegőnek szánta, de az állkapcsa megfeszült utána.

– Mégis, mire számítottál? – kérdezte ő. – Megátkoztad három társadat, tisztességtelenül akartál előnyhöz jutni. Nem képzelted, hogy engedem, hogy így kerülj be a csapatba?

– Nem átkoztam meg senkit – felelte Tom.

– Akkor miért engedte el hirtelen Aidan a labdát, és mitől eredt el annak a lánynak az orra vére?

– Ők ketten egymást átkozták meg – mondta a fiú, és lapozott egyet. – Régóta folyik már köztük a gyűlölködés, ott akadályozzák a másikat, ahol csak tudják.

– Na persze! Ennél hihetőbbet találj ki, mert nem lesz könnyű tisztára mosnod magad! Ugyanis ott van még a seprűm is, ami egyszer csak bemondta alattam az unalmast, amikor én tíz méter magasan repültem! Mondd csak, milyen átkot használtál rá? Diszfunkciót, Maleficiót? Vagy engem sem te átkoztál meg, hanem valami titokzatos rosszakaróm? Vagy a seprű lehet, hogy csak úgy, magától krepált be a kellő pillanatban?

– Az is lehet – mondta Tom még mindig a könyvbe bújva.

– Te nem csak enyveskezű vagy, hanem hazudós is! – kiáltotta Harry, majd odament a fiúhoz, és kirántotta a könyvet a kezéből. Erre Tom lassan leszállt az ágyról, aztán közvetlen közel állt meg Harry előtt, és mélységes megvetéssel a szemébe nézett. Már szinte ugyanolyan magasak voltak.

– Nem vagyok enyveskezű, sem pedig hazudós – sziszegte a fiú.

– Akkor meg tudnád magyarázni, hová szoktak tűnni a házidolgozataim, a pennáim, meg a szemüvegem? – kérdezte Harry, és a nyomaték kedvéért elhajította a könyvet.

– Ezt már elmondtam egyszer, hányszor kell neked valamit elmagyarázni, hogy megmaradjon a fejedben?

– Szóval azt mondod, annyira megtetszett neked az ócska szemüvegem, hogy emiatt hirtelen kámforrá vált, aztán meg valahol tenálad materializálódott újra? – A fiúnak erre megint megfeszült az állkapcsa, aminek Harry határozottan örült. – Hiába próbálod kimagyarázni, nevetségesek a próbálkozásaid! Annyira nevetségesek, hogy akár egyenesen be is vallhatnád, amiket elkövettél!

– Nem vallom be, mert nem követtem el semmit. De tényleg feleslegesen töröm magam a magyarázatokkal, nyilván úgysem hiszel el semmit, ahogy eddig sem.

– Még szép, hogy nem!

– Megszoktam már, hogy az árvaházban is egyből engem vettek elő, ha valami történt, miért pont itt lenne ez másként?

– Ne játszd már el a hattyú halálát! A te környezetedben valahogy érdekes módon sorra történnek a bajok; balesetek, eltűnések! Ugye, nem gondolod, hogy beveszem, hogy ez mind a véletlen műve, te kétszínű kis patkány?

– Ha bántanak az emberek, én is bántom őket – préselte ki a szavakat Tom a fogai közül, az ablaktáblák pedig mintha most is megremegtek volna.

– De ha te nem kezdenél másokat bántani, ők sem bántanának téged! Vagy ez már túl magas neked?

– Biztos, hogy a szüleid autóbalesetben haltak meg? Nem inkább öngyilkosok lettek, amikor rájöttek, milyen idióta gyereket csináltak? – kérdezte Tom. Harry nem bírta tovább türtőztetni magát; behúzott egyet a fiúnak. A szoba berendezési tárgyai erre a magasba emelkedtek, és kinyíltak a pinceablakok, amiken át hideg szél süvített a szobába. Tom előrántotta a pálcáját, és... nem Harryre szegezte, hanem a kalitka tetején üldögélő Violettára.

– Crucio! – kiáltotta, mire a kismadár leesett a ketrecről, és az asztalon kezdett vonaglani a kíntól. Fájdalmas sivítása szinte belehasított Harry agyába. A vézna kismadár szenvedésének látványától és hangjától irtózatos harag öntötte el a fiút; egy suhintására becsapódott a hálóterem ajtaja és kattant a zár, egy másikra pedig kirepült a varázspálca Tom kezéből, egyenesen hozzá. Ő viszont egyből el is hajította a pálcát, mégpedig jó messzire, a sajátjával együtt. Tom utána ugrott volna, hogy még időben elkapja, ám Harry az útját állta, és durván visszalökte őt. Ezt amaz sem állhatta meg válaszlépés nélkül, visszalökött, mire ő behúzott neki egyet, de egyből kapott is egy ugyanolyat. Az ütés erejéből érezte, hogy Tom előző év óta, mikor is Harry megpróbálta megölni, erősebb lett. Ettől csak még jobban felforrt benne az indulat. Nem volt megállás, összeverekedtek, ott ütötték egymást, ahol érték. Több mint egy év visszafojtott indulata tört elő belőlük.

Ám hiába lett Tom erősebb, nemsokára akkor is a földön kötött ki, Harrynek pedig ismét elborult az agya. Voldemortot látta a fiúban, aki megölte a szüleit, és aki most megkínzott egy állatot, csak azért, hogy neki fájdalmat okozhasson. Ezért ő is fájdalmat akart okozni, mégpedig minél többet, így teljes erejéből ütött. Tom arcát már vér borította, és egy idő után nem tudott tovább védekezni, mert a keze is eltört. Egy pillanatra az jutott eszébe Harrynek, bárcsak nála lenne megint az a kés... Ekkor összetalálkozott a tekintetük; Tom szemében megint az a félelem tükröződött, ami már a múltkor is annyira megbabonázta őt. Aztán Tom elfordította a fejét, és összeszorította a szemét, mintha szégyellne valamit. Harry ekkor leállt, és hullámzó mellkassal vette jobban szemügyre a fiút; Tom sírt, de megpróbálta visszafojtani. Néhány könnycsepp viszont önkényesen csak lecsordult az arcán, és a fiú most már szinte mozdulatlanul tűrt.

Harry felállt, és undorodva fordult el. Önmagától undorodott. A varázspálcája után nézett; a terem túlsó végében találta meg a Toméval együtt, de nem tudta hirtelenjében eldönteni, melyik az övé, ezért mindkettőt felmarkolta. Az egyikkel kinyitotta az ajtót, aztán elrohant.

Keresztülvágott a klubhelyiségen, ahol Walburgát kis híján felborította, de mielőtt még a lány levegőt vehetett volna, hogy jól ráripakodjon, feltépte a kőfal ajtót, és kiszaladt a folyosóra. A nagy tölgyfakapun át a Tiltott Rengeteg felé futott. Senkivel nem akart találkozni vagy beszélni, pedig az előkertben jó néhány diák sétálgatott az utolsó napsütéses perceket kihasználva, és kíváncsian néztek utána, ahogy átviharzott köztük. A fiú egy kicsit megkönnyebbült, amikor beért a fák közé, de még beljebb futott. Az erdő egyre sűrűbbé és sötétebbé vált, ám Harry csak egy olyan helyen állt meg, ahonnét már egyáltalán nem látszódott a kastély. Kifulladva huppant le a földre egy fa tövébe.

A tizenkét éves Tomot már megint egynek vette Voldemorttal, a jövőt pedig reménytelenül összekeverte a múlttal. A feje tetejére állt a világ. A fiú szinte képtelen volt felfogni, hogy mindaz, ami a háta mögött van, minden harc, küzdelem valójában még csak előtte áll, és ha mindent jól csinált volna, akkor leginkább sehol sem lenne. Honvágy gyötörte, azonban nem mehetett vissza a saját idejébe; az az idő megszűnt, nem létezett többé, a szerencsétlenkedéseinek hála örökre megváltozott, és ki tudja, milyen mértékben. Ráadásul az időnyerő csak egy irányba működött.

Harry egyre biztosabb lett benne, hogy ha ez így megy tovább, Tomból nem sötét varázsló lesz, hanem valami szörnyeteg, és talán végül őbelőle is. Lehet, hogy akkor Hagridtól kellene tanácsot kérnie? A gondolattól gonoszul felnevetett, de aztán a kezébe temette az arcát. Mostanra sikerült egészen elvadítania Tomot, aki egyébként sem volt egy könnyed jellem, és egy brutálisan igazságos kis hang a fejében azt súgta neki, hogy az időutazásával és itt tartózkodásával nemhogy javított volna a helyzeten, hanem inkább csak tovább rontott. Egy év leforgása alatt Tom még zárkózottabb és bizalmatlanabb lett, mint amilyen az árvaházban volt. Harry már nem tudta, mit tegyen, hogy helyrehozza a hibát. A kezében szorongatta a két pálcát, és újra meg újra apróra végignézte őket a hasonlóságokat keresve, de valójában fel sem fogta mit tesz, csak a veszekedés és a verekedés emlékeit pörgette örökké az agyában. Lüktetett a feje, és hiába küzdött ellene, szinte érezte Tom érzéseit; a magárahagyottságot, a kiszolgáltatottságot, hogy senki nem védi meg, ha bántják... Szégyellte magát, hogy megint így elvesztette a kontrollját, és többször is elővette az időnyerőt, hogy visszacsinálja az egészet, de aztán mindig eltette. Rájött, hogy nem űzheti ezt a végtelenségig. Egy önmagát gerjesztő folyamatba került, aminek ez a délelőtt lett a csúcspontja.

Sokáig ült az erdőben; hallgatta az apró neszeket, aztán a hátára dőlt, és fürkészőn bámult felfelé a fák koronájába, mintha a titokzatos rengetegtől várná a megoldást a kínzó problémájára. Az erdő nem adott választ, de megnyugtatóan hatott rá a fűszeres növényillattal, a madárdallal, a békés bogárzümmögéssel, a lombokon keresztülszűrődő napsugarak cirógató melegével. És a békés csönd megérlelte a fiúban az elhatározást, hogy lesz, ami lesz, segítséget fog kérni, mert egyedül már nem boldogul.

Az ebédet kihagyta, szinte egész nap az erdőben ücsörgött, és csak estefelé tápászkodott föl, amikor már fázott. Lassan kullogott vissza a kastélyba, majd amikor belépett a nagykapun, nem a pince felé vette az irányt, hanem az első emeletre. Nehéznek érzett minden egyes lépést, és szinte erőltetnie kellett, hogy a lábait egymás elé rakja, mert ahogy haladt, úgy fogyott a bátorsága és elszántsága, ami az erdő barátságos ölén még tökéletesen kikezdhetetlennek tűnt.

Végül megérkezett Dumbledore professzor szobája elé. Szembeállt az ajtóval, és egy nagyot sóhajtott. Még mindig habozott egy kicsit, de erőt vett magán, és aztán bekopogott. Odabentről egy halk „Szabad" hallatszott. A fiú remegő kézzel nyomta le kilincset. A férfi a dolgozóasztalánál ült, és valamit írt, amikor ő belépett. Egyből barátságos mosoly jelent meg az arcán, ahogy felpillantott Harryre.

– Szervusz, fiam. Mit szeretnél? – kérdezte.

– Jó estét, professzor úr. Azért jöttem, mert... valamit el kell mondanom önnek – kezdte a fiú. Sápadtsága és komoly hangvétele hatására a férfi érdeklődve tette le a pennát.

– Remélem, nincs valami baj.

– A baj enyhe kifejezés...

– Nocsak, mi történt? – támasztotta erre össze az ujjait a professzor várakozón.

– Én... izé, szóval... – Harry kereste a szavakat, pedig már százszor is alaposan megfogalmazta az erdőben, hogy mit fog majd mondani. De most, hogy itt állt Dumbledore irodájában, és a férfi kíváncsian meredt rá, alig jött ki hang a torkán, és mintha kívülről hallotta volna saját magát. Feszélyezte az is, hogy most teljesen idegenként viselkedik vele a professzor. Megköszörülte a torkát, és még egyszer hozzákezdett. – Tom Denemről van szó.

– Igen?

– Igen. – Harry elhallgatott, Dumbledore pedig hiába várt.

– Mi a probléma vele? – kérdezte aztán a férfi, mikor látta, hogy a fiú megnémult. Harry nyelt egyet.

– Összeverekedtünk. Vagyis... leginkább csak én vertem őt...

– Tehát nem a lépcsőn esett le?

– Ezt mondta? – nézett föl Harry.

– Igen. Tudtam róla, hogy ma csúnyán összetörve a gyengélkedőre került, de nem említett verekedést. – A fiú sejtette, hogy Tom nem fogja beárulni, mert akkor számíthatott volna arra is, hogy cserébe ő meg kitálal, mit művelt Violettával. – Szóval veled verekedett össze. Sejtettem, hogy nem stimmel valami a magyarázatával, ahhoz túl komolyak voltak a sérülései, de végül nem kérdeztem rá a dologra. Annyira meggyőzően próbálta előadni a történetét, hogy valószínűleg mindenáron kitartott volna mellette. – Itt várt egy kicsit, majd folytatta. – Az erőszakot nem toleráljuk itt a Roxfortban, Harry, és büntetést von maga után, akárki is kezdi. – A férfi úgy mondta ezt, mintha egy súlyos beteghez beszélne, a fiú mégis félve kapta fel a fejét. – De mivel saját magad jöttél ide elmondani, mi történt valójában, a jelen esetben eltekintek tőle.

– Köszönöm – motyogta Harry.

– De nagyon kérlek, a jövőben próbáljátok meg békés úton rendezni a nézeteltéréseiteket. Ilyesmi nem fordulhat elő még egyszer.

– Nem fog, ígérem. És sajnálom... – hajtotta le a fejét.

– Nem tőlem kell elnézést kérned, hanem majd Tomtól.

– Természetesen. És még egyszer köszönöm, hogy ilyen megértő.

– Nem sűrűn történik meg, hogy valaki önként bevallja, ha valami rosszat csinált, vállalva ezzel a büntetés lehetőségét – mondta a férfi. – Tudom, hogy mindketten egy árvaházból jöttök, ahol szerető család nélkül éltetek. Ez, elismerem, nem lehetett könnyű, de alkalmazkodnotok kell a jelen körülményekhez, mert ismétlem, az agressziót semmilyen formában nem tűrjük meg. Pláne nem az ilyen mértékűt. – Harrynek elvörösödött a füle, és rettenetesen szégyellte magát.

– Van esetleg még valami? – kérdezte aztán a professzor, mivel látszott, hogy a fiú hezitál az elmenéssel.

– Nos, igen, van... – felelte Harry, azzal előhúzta a pálcáját, megfordult, és egy Disaudiót küldött az ajtóra.

Már éjfél is elmúlt, mire elmondott mindent, ami a lelkét nyomta. A férfi egyszer sem szólt közbe, csak Fawkes, a főnixmadár csipogott egyet-kettőt.

– A professzornak megvan már az úgynevezett merengője? – kérdezte a fiú. Dumbledore felvonta a szemöldökét.

– Igen, meg – válaszolta, majd szó nélkül odament az egyik szekrényhez, kiemelte belőle a kőtálat, és letette az asztalra.

– Meg is szeretném mutatni mindazt, amit elmondtam – mondta a fiú, azután a fejéhez emelte a pálcáját, és kihúzott egy ezüstös fehér gondolatfoszlányt, amit a merengőbe ejtett. Kicsit morfondírozott, aztán megismételte a műveletet még több tucatszor. A Tommal való két verekedés emlékét is beletette, nem akart eltitkolni semmit. Már vastagon fodrozódott a ködszerű anyag az edényben, amikor végre úgy ítélte, hogy talán mindent belehelyezett, amit szeretett volna. Még egy utolsó szálacskát húzott ki a pálcájával a fejéből, és az edény fölé lógatta. Ez az emlék Dumbledore temetéséről szólt... A fiú keze kicsit megremegett. Talán ezt azért mégsem kellene megmutatni. De végül csak beleejtette ezt is.

– Ezek az emlékeim az ötven évvel későbbi világról. Ez mind meg fog történni, ha nem akadályozza meg valami. Vagy valaki. Ez a valaki akartam lenni én... De egyedül belebuktam. – A professzor némán hallgatta a fiút, világoskék szemével a tekintetébe mélyedve. Amikor Harry abbahagyta a beszédet, nem válaszolt semmit. A fiú egy idő után kényelmetlenül kezdte érezni magát; várt volna valami reakciót Dumbledore-tól, de a férfi csak hallgatott, és végül az asztal lapjára meredt elgondolkodva.

– Akkor én most már... elmegyek lefeküdni. Nem akartam ilyen sokáig feltartani a professzor urat. Majd alkalomadtán kérem, nézze meg a merengő tartalmát. Ja, és... ha lehet, mihamarabb távolítsa el a könyvtárból a horcruxokkal foglalkozó könyveket. – Erre a férfi felnézett. – Köszönöm, hogy meghallgatott – mondta még Harry, de miután továbbra sem érkezett felelet, elköszönt, és kiment.

Kétségek közt baktatott a folyosón, vissza a hálókörletébe. Még mindig nem tudta, jó ötlet volt-e elmondani a férfinak a dolgot. Arra számított, beszélgetni fognak, hogy ne adj' Isten, a professzor még tanácsokkal is ellátja majd, de legalábbis, hogy ő, Harry megkönnyebbül, ha kilép az ajtaján, de egyáltalán nem érzett ilyesmit. Sőt, az aggodalma mintha még nőtt is volna, és később mindig csak tovább növekedett, amikor felidézte magában Dumbledore-t, amint kifürkészhetetlen arccal az asztalt bámulja.