Az ördög mosolya

42. fejezet: Szép új világ

  Harryt elkapta valami ellenállhatatlan erő, és először hátrarántotta, majd egy félelmetes száguldás után minden átmenet nélkül előrefelé húzta. A fiú alig kapott levegőt. Egy pillanatra felrémlett előtte, hogy talán túl sem éli ezt az egészet. A szemét megpróbálta becsukni, de rájött, hogy nem tudja... Aztán egyszer csak ez az erő, amilyen hirtelen keletkezett, úgy meg is szűnt, ő pedig egy szépen megterített ebédlőasztal mellett ülve találta magát egy szalonban. Az ablakok mintás függönyein át beszűrődött a nyári nap verőfénye, és ráérős, békés meleg lengte be a helyiséget.

– Ízlik a leves? – hallott Harry jobb felől egy női hangot. Odanézett: egy szeplős arcú, fiatal nő ült ott, akinek a mosolya mintha beragyogta volna az egész szobát. A fiú rámeredt.

– Anya – akarta mondani, de a szavaiból csak suttogás lett. Inkább visszafordult előre, hogy elrejtse megilletődöttségét. Keze, ami egy kanalat tartott, remegni kezdett; kilötyögött belőle a leves.

Egy nyilvános vécében kellene most lennie – tudta, hogy ebben az időpontban ott volt. Akkor hogy került ebbe az ismeretlen világba, ahol még sosem járt? És ahol anyja életben van! Gyorsan megtapogatta a zsebét; a tárgyak, amiket magához kötött, megvoltak – ettől fellélegzett.

– Minden rendben van, kis szívem? – kérdezte Lily.

– Igen, persze. A legnagyobb rendben – hebegte Harry, és megint rá kellett néznie. Hosszú, vörös haj, szív alakú arc és zöld szemek. Tényleg olyanok voltak, mint amilyeneket ő is látott minden nap a tükörben. Harry inkább megint előrefordult, mielőtt még elborították volna az érzelmek.

– Apád azt mondta, kezdjük el nélküle az ebédet, de én bízom benne, hogy hamarosan itt lesz.

Apám. Harry szíve egy hatalmasat dobbant. Hát ő is él. És mindjárt láthatja. Szinte fel sem fogta a dolgot. Mostanra már csak valami homályos emléke maradt a szüleiről, egy fénykép alapján, amit még annak idején a vadőr Hagridtól kapott, és azt sem hozta el magával az időutazásra. Lenézett a kanalat fogó kezére; még mindig reszketett. Sóhajtott egy nagyot, hogy nyugalmat erőltessen magára, és megmerítette a kanalát a levesben. Amit talán az anyja főzött... Sosem gondolkodott még el rajta, hogy vajon hogyan főzhetett. Megkóstolta. Isteni volt. Ahogy a házi koszt íze és kellemes melege átjárta, kicsit felengedett. Leeresztette a vállát, és most már megengedte magának, hogy elhiggye, valami tényleg jóra fordult. Ennél csodálatosabb jövőt elképzelni sem tudott volna.

Azonban ő most Tom miatt utazott vissza az időben, nem másért, figyelmeztette magát. Meg kell a fiúnak mondania, hogy hisz neki... Meg kell mondania... És a teste is furcsán szokatlan volt. De talán amiatt, hogy visszakerült tizenhat éves önmagába.

– Apa... – szólalt meg bizonytalanul. – Hol is van most?

– Beugrott a munkahelyére, hogy gyorsan elintézzen valamit. Azt hiszem, valamiből új készletek érkeztek, ő meg biztos akart lenni benne, hogy nem hoztak-e hibás árut a szállítók. Örök maximalista – nevetett Lily.

Apja maximalista volt? Sosem hallott még erről. De hiszen annyi mindenről nem hallott még. De majd most lesz alkalma mindent bepótolni. Alig várta már a találkozást.

Pár perc múlva halk pukkanás hallatszott valahonnan kintről, talán az előszoba felől.

– Ez apád lesz! – derült föl Lily arca. Harry örömmel látta, hogy anyja ilyen boldogan várja haza a férjét. Akkor jó lehet a kapcsolatuk. Az ajtó irányába sem mert pillantani; félt, ha odanéz és meglátja apját belépni fiatalon, vidáman, életerősen, akkor elsírja magát, mint egy kisgyerek.

– Sziasztok, megjöttem! – szólt ekkor egy hang, ami valahogy ismerősen csengett. Gyanúsan ismerősen. Harry odakapta a fejét, és a kanál hangos csörrenéssel kiesett a kezéből.

– Szia, drágám! – pattant föl Lily a helyéről, majd odaröppent, hogy átkarolja és szájon csókolja Perselus Pitont. A férfi most feltűnően ápoltnak nézett ki, elegáns talárja a legnemesebb kelmékből készült, hosszú haja selymesen omlott a vállára, arcán pedig aggodalomnak vagy a megszokott keserűségnek nyoma sem volt.

Mi az istennyila folyik itt?, kérdezte magától Harry lefagyva. Az előbb még arról volt szó, hogy az apja mindjárt itt lesz. Akkor ez most itt mi? Csak nem Piton az ap... Nem, az nem lehet! Ki van zárva! De akkor az anyja szeretője? Hogy a fenébe derítse ki a dolgokat? Ha elkezd kérdezősködni, holtbiztos, hogy hülyének nézik. Az előbb még olyan szép volt minden...

– Gyere, ülj le, majd én szedek neked – terelte be Lily a férfit. Harry felvette az evőeszközt, és olyan szorosan fogta, hogy elfehéredtek az ujjai. Anyja minek hívja meg Pitont enni? És ráadásul ilyen nyíltan, őelőtte csókolgatja. Nem fél, hogy az apja itt fogja találni?

– Köszönöm – mondta Piton, és leült az asztalfőre.

Mi a fenét képzel?, puffogott magában Harry.

– Na, sikerült mindent elintézni a laborban? – kérdezte Lily, miközben szedett egy emberes adagot Pitonnak.

– Ahogy sejtettem, selejtet is hoztak. De visszaküldettem velük, nem fogok kifizetni használhatatlan árut. – Talán Piton az apja munkatársa lehet. Annál rosszabb, dühöngött Harry.

– Jól tetted, hogy visszaküldted – bólintott Lily.

– De ma már nem megyek sehova.

– Reméltem is – mosolygott anyja.

Mi van?, rémült meg Harry. Ez a Piton most itt akar maradni? Nem fél, hogy le fog bukni?

De nem úgy tűnt, hogy a férfi bármitől is félne, ráérősen végigette az ebédet, aminek a végén egyszer csak megjelent Hagrid. Hagrid?! Harry kezéből megint kiesett valami.

– Bocsássanak meg, hogy ebéd közben zavarkodok, csak most hozták meg a tujákat és hát azt kérdeném, hogy jó lesz-e, ha egymástól egy méterre ültetem el őket. Csak mert nem kéne, hogy sokáig föld nélkül maradjanak.

– Inkább másfél méterre, ha lehetséges – felelte Piton.

– Persze, hogyne – bólintott Hagrid.

– És Hagrid, ha már itt vagy, szólnál légy szíves Myrtle-nek, hogy hozza be a desszertet? – kérdezte aztán Piton.

Ez még itt rendezkedik is?, mérgelődött Harry.

– Há' hogy ne szólnék – mondta a félóriás, azzal megfordult, és kiment. Nemsokára egy egetrengető kiáltás hallatszott:

– Asszooony! Vidd be az uraságéknak a desszertet!

– Viszem már, viszem! – felelt egy idősebb női hang, ezután pedig megjelent az ajtóban egy szemüveges, korosodó nő, kezében valami furcsa, amorf süteményszerűséggel.

– Itt is volna a finomság – tette le az asztalra, majd mindenkinek vágott egy-egy szeletet, és a porcelántányérokra helyezte. Harrynek ismerős volt az asszony viselkedése, hanghordozása. Hát persze, Hisztis Myrtle az, jött rá megrökönyödve. Ezúttal erősen fogta az aktuális evőeszközét.

– Mi a desszert? – kérdezte Piton, és megragadta a villáját.

– Almatorta – felelte neki Lily. – Én sütöttem – mosolygott.

– Végre elkezdtél valamit ügyködni a konyhában.

– De hiszen azért fizeted a házvezetőnőt meg a kertészt, hogy nekem már semmi dolgom ne legyen – nevetett Lily. Piton erre odanyúlt Lily kezéért, magához húzta, és Harry gyilkos tekintetétől követve egy csókot nyomott rá. A fiú inkább megkóstolta a tortát, hogy mással kösse le a figyelmét, de aztán összevont szemöldökkel meredt a tányérjára; a sütemény valami iszonyú ízetlen vacakra sikeredett.

– Így is van – felelte a férfi. – És neked, fiam, milyen napod volt? – fordult Piton Harry felé.

Hogy mer egyáltalán megszólítani?, háborgott ő. Már nem tudta, mit gondoljon. Nem értett semmit. Egy pillanatig megszólalni sem bírt, csak farkasszemet nézett a férfival; félt, ha kinyitja a száját, akkor egy minimum udvariatlan, de leginkább trágár megnyilvánulás fogja azt elhagyni.

– Hahó, apád kérdezett valamit – hajolt oda Lily Harryhez szélesen mosolyogva. – Nagyon el vagy ma varázsolva.

Apád? Harryt sokkolta a szó. Vajon jól hallotta egyáltalán? Ez a Piton itt az apja? Az meg hogy a francba lehet? A rosszullét kerülgette. Az idilli kép, ami ebbe az időbe való érkezésekor fogadta, egyre csak sötétedett, most azonban végleg összetört. A fiú nem bírta tovább; a tányérra lökte a desszertesvilláját, és felállt. Széke hangosan végigkaristolta a padlót.

– Bocsássatok meg. Ki kell mennem a mosdóba – motyogta, és kisietett a szalonból.

Egy előszobában találta magát, amiről néhány ajtó nyílt. Találomra kinyitotta az egyiket, és bekukkantott; valami tároló vagy kamra lehetett, mert kicsi volt, és mindenféle dobozok meg flakonok sorakoztak körben a polcokon. Azonnal kihátrált, aztán visszanézett, nem látták-e a bakit, de szerencséjére már nem lehetett rálátni odabentről. Halkan becsukta az ajtót, és kinyitott egy másikat. Megtalálta a fürdőszobát.

Bement a zöld árnyalataiban pompázó helyiségbe, és egyből a csaphoz lépett, hogy egy kis hideg vízzel megmossa az arcát. Ám amint belepillantott a falon lévő tükörbe, a látványtól akaratlanul is elordította magát.

– Mi történt, gyermekem? Valami baj van? – hallotta anyja hangját odakintről.

– Nem, nincs semmi, csak... csak véletlenül megégettem magam a forró vízzel! – válaszolta Harry, próbálva annyi lazaságot és nyugalmat erőltetni a hangjába, amennyit csak bírt, miközben egy kamaszkorú Perselus Pitonnal szemezett éppen.

– Ó, értem. Hűtsd le egy kis hideggel.

– Úgy lesz – nyögte a fiú, miközben hitetlenkedve végigsimított az arcán. Aztán félresöpörte a hajat a homlokából; nem volt ott a sebhely. Meg kellett támaszkodnia a mosdókagylón, különben összeesett volna. Most már semmit sem értett. Hogy lett Piton az apja? Hogy a büdös francba? Inkább hátat fordított a tükörnek, hogy ne is lássa magát. Ki kell derítenie, mi történt, hogyan jutottak el az események idáig. Igaza lehetett Steve-nek azzal a pillangós dologgal. A múlton való babrálásainak hála, valahogy idáig fajultak a dolgok. A fenébe is, nem akart Piton másolataként élni! És mi lesz Tommal? A gondolatra fájdalom markolt a mellkasába. Meg kell a fiúnak mondania...

Összeszedte magát, egy nagyot sóhajtott, aztán kilépett a fürdőszobából. Amikor visszaért a szalonba, már csak Pitont találta ott – az asztalt leszedték, valószínűleg Lily vitte ki a tányérokat.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi aggódó arccal.

– Persze, hogyne – felelte Harry. – Csak egy kis hasmars, semmi különös.

– Ó – mosolygott Piton. – Hát, az igazat megvallva, nekem sem igazán ízlett ez az almatorta – mondta halkan. Harry nem mosolygott vele.

Leerőltette magát a férfi melletti székre. Az egész lénye irtózott Pitontól, de most próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy immár a teste is őbelőle származik... Meg kell tudnia, amit csak lehet, ehhez pedig okosan kell viselkednie, nem mutathatja ki az ellenszenvét.

– Apa – préselte ki magából a szót. Tiszta röhej, sosem hitte, hogy egyszer még pont ezt az embert fogja apának szólítani.

– Tessék, fiam – nézett rá a férfi.

– Én csak... szóval... ömm... Van most egy kis idej... időd beszélgetni? – kérdezte. Kis híján lemagázta Pitont.

– Persze, fiam. Miről szeretnél diskurálni?

– Hát, ööö... mondjuk, elmesélnéd, hogyan jöttetek össze anyával?

A férfi ezt hallva felnevetett.

– Harry, ezt már vagy százszor elmeséltem.

Nocsak, örvendetes módon itt is Harry a neve. Talán az anyja választása lehetett.

– Tudom, csak... szeretem újra és újra végighallgatni.

– Hát jól van, ha ennyire érdekesnek találod – nevetett a férfi, és láthatóan boldog volt. – Akkor kezdődött minden, amikor először megláttam anyádat, tizenegy éves koromban. – Harry sóhajtott egyet, és megtámasztotta az állát a tenyerén; annyira azért nem volt kíváncsi a történetre, hogy egészen az őskortól hallgassa végig. Hosszú regélésre készült fel.

Az is lett belőle; a férfi már egy fél órája anekdotázott a különböző lényegtelen iskolai élményiről, amikor először említett meg valami értékelhetőt.

– ...aztán amikor már épp összeszedtem a bátorságomat, hogy anyád elé álljak és szerelmet valljak neki, kiderült, hogy az a Potter is elkezdett udvarolni neki. Pont ő! – Harry már szinte aludt, de a név úgy hatott rá, mintha képen öntötték volna egy vödör vízzel.

– Potter? – egyenesedett ki.

– Igen, James Potter.

– És mi történt? – kérdezte.

A férfi nevetett.

– Úgy kérdezed, mintha még sosem hallottad volna.

Harry érezte, hogy felforrósodik a feje.

– Ööö... csak tényleg mindig olyan, mintha először hallanám.

– Hát, Potter is szemet vetett rá. Ez pont hatodév végén történt. Ott sündörgött mindig körülötte, kérkedett, hogy milyen nagyszerű kviddicsjátékos, és az idétlen poénjaival próbálta meg Lilyt szórakoztatni. Aki természetesen nem volt vevő erre.

– Természetesen – mondta Harry kicsire szűkült szemmel.

– Aztán amikor úgy tűnt, hogy Potter komolyan beveti magát, szembe kellett néznem a szomorú valósággal.

– Milyen valósággal? Mivel? – kérdezte Harry. Pitonnak láthatóan tetszett ez az élénk érdeklődés.

– Azzal, hogy annak ellenére, hogy James egy nagy pofájú, öntelt hólyag, ugyanakkor gazdag, népszerű, jó külsejű is... Na jó, talán annyira nem, viszont izmos, és csajozásban verhetetlen. Míg én, lássuk be, akkoriban nemigen barátkoztam anyádon kívül senkivel, csak a tanulmányaimnak éltem. Nem foglalkoztam a külsőmmel; feleslegesnek éreztem, azon kívül véletlenül sem akartam olyan lenni, mint az a piperkőc Potter. Mindig ugyanazokat az ódivatú ruhákat hordtam, amiket már eleve használtan kaptam, és hát... nem igazán az ápoltság sugárzott rólam. Azzal magyaráztam ezt, hogy Jamest elkényeztették a gazdag szülei, míg az enyémek épp akkor váltak el, és onnantól a depresszióba esett anyám nevelt, nevetségesen kevés fizetésből. Így állt a helyzet, és amikor egy unalmas és magányos nyári napon belenéztem a tükörbe, végre rádöbbentem, hogy nemhogy Lily, de a világon semmilyen lány nem választana engem, ha Jamest is megkaphatná.

– És mit csináltál? Hogy lett mégis a tiéd anya? – Harry kis híján hozzátette, hogy „Szerelmi bájitalt használtál?", de inkább elharapta a nyelvét.

– Várj még, ez nem volt olyan egyszerű. Szóval, amint tudatosult bennem, hogy Lily valószínűleg soha nem lesz az enyém, olyan rettenetes szívfájdalom tört rám, hogy azt hittem, menten végem lesz. De akkor, az elkeseredés legmélyén az jutott eszembe, hogy végül is nincs vesztenivalóm, és legyek átkozott, ha hagyom, hogy Potter harc nélkül győzzön. Ha meg akarja szerezni Lilyt, előbb egy ádáz küzdelemben kell legyőznie engem.

– De hogy csináltad? Hogy harcoltál vele?

– Először is kelletlenül bár, de megpróbáltam női szemmel nézni Pottert, és rájönni arra, hogy mit találnak a lányok annyira vonzónak abban az idiótában. – Harry ajka megrándult. – Aztán kerestem magamnak egy nyári munkát, és a pénzemből vettem magamnak divatos holmikat, elmentem fodrászhoz, meg edzeni. A kisboltban, ahol dolgoztam, elkezdtek nézegetni a lányok, némelyik még flörtölgetett is velem, ez pedig megacélozta az önbizalmamat. Hetedév elején Potterék alig ismertek fel. Viszont amikor elkezdték gúnyolni az új megjelenésemet, úgy odapörköltem nekik, hogy komolyan meglepődtek. Két hét büntetőmunkát kaptam érte, de megérte.

– És mi volt anyával? – kérdezte Harry türelmetlenül.

– Még szeptemberben odaálltam elé, és elmondtam neki, mit érzek iránta. Ő pedig – mosolygott Piton – azt válaszolta, hogy már ő is hasonlóan érez egy ideje. Onnantól fogva együtt vagyunk.

– Mi lett Jamesszel? – kérdezte Harry, és már nem érdekelte, hogy Piton valószínűleg hülyének nézi, amiért így kérdezősködik.

– Ó, hát ő is szerelmet vallott Lilynek, csak már későn; megelőztem. Lily kikosarazta, és amikor ez megtörtént, én véletlenül pont ott álltam a folyosókanyarban.

– Véletlenül pont ott – dörmögte Harry.

– Igen, és mindent hallottam. Ennél nagyobb elégtételt kívánni sem tudtam volna – mosolygott a férfi kicsire szűkült szemmel. – Arról nem is beszélve, ami később történt vele.

– Miért, mi történt? – kérdezte Harry ijedten.

– Harry, komolyan nem értelek. Hogyhogy mi történt? Te is nagyon jól tudod, mi.

Harry csak hebegett.

– Én csak... azt hittem, hogy azóta is van valami hír. Mármint mióta is?

– Tudod, hogy mindig is nagy kviddicsjátékos volt a Roxfortban, így az iskola után tagja lett a helyi csapatnak. De sem ő, sem a csapat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, úgyhogy James most egy huszadrangú játékos, és a fizetéséből talán meg sem élne, ha nem örökölte volna meg az apja vagyonát. Na meg persze a felesége hozománya sem jöhetett rosszul. Meg a hírneve. Mert mi másért vett volna el egy nálánál tizenöt évvel idősebb nőt?

– Mi? Csak ezek miatt vett feleségül valakit?

– Na jó, nem csak; Julia Lestrange egy kivételesen gyönyörű, egzotikus szépség, de hát mégiscsak jóval idősebb nála.

Julia Lestrange... Harrynek ismerős volt a név. Jó ég, csak nem... Csak nem Immana és Reuben Lestrange véletlenül besikerült lányáról van szó?

– Ez is annyira Potterre vall, hogy színésznőt vesz el feleségül. Így aztán őrá is nagyobb rivaldafény vetül. Mintha bárkit érdekelne, amit a szennylapok írnak róluk.

Az apja híres ember lett, gondolta Harry, ez is valami.

– James egy ideig a Roxfortban volt kviddicsedző, míg én bájitaltanár. Bosszantó egybeesés volt, de az megvigasztalt, hogy később én kaptam a sötét varázslatok kivédését. Mindig is erre vágytam. – Harry számára ez nem volt újdonság. – De egy évnél tovább nem maradtam, mert elvettem Lilyt, saját vállalkozást alapítottam, bájitalgyár igazgató lettem, és nem mellesleg megszülettél te – mosolygott a férfi. Harry nem. – Csak egyetlen dolog miatt sajnálom Pottert: hogy nem lett gyereke. Julia nem akarta gyerekszüléssel tönkretenni az alakját, így aztán James sosem tapasztalhatta meg, milyen érzés apának lenni; hogy milyen az újszülött fiát a karjában tartani; először fürdetni meg; beszívni a haja illatát. Végignézni, ahogy felnő.

Harry összerezzent, amikor Piton a fejére tette a kezét, és végigsimított a haján. A férfi olyan szeretettel nézett rá, amilyennel Harry emlékei szerint soha nem nézett senkire. Legalábbis az ő idejében. Aztán a fiú már csak maga elé bámult. Ez a Harry itt, ebben az időben valószínűleg boldog Piton fiaként, a férfi pedig az ő apjaként...

– Öm... és mi van Voldemorttal? – tette fel a kérdést Harry bátortalanul. Tudta, hogy ezzel hangulatgyilkos lesz, de nem érdekelte. Piton arca elkomorult.

– Voldemorttal? – kérdezte a férfi.

– Igen – felelte Harry. Piton megemelte egyik szemöldökét. A fiúnak fogalma sem volt, mit kéne mondania, hogy megtudja, amit szeretne, és ugyanakkor ne tűnjön még ennél is ostobábbnak. Pár pillanatnyi tanakodás után megszólalt: – Tudod... azzal a varázslóval, aki olyan... híres volt.

– Nem tudom, kiről beszélsz – mondta Piton.

– Tényleg nem? – kérdezte Harry tettetett lazasággal.

– Ez a keresztneve vagy a vezetékneve? – nézett rá Piton. Harry megdöbbent a kérdésen.

– Hát, ez leginkább valami... művésznév – válaszolta.

– Ó, engem nem érdekelnek a celebekről szóló hírek – legyintett a férfi nevetve. Harry is próbált nevetni. Ezek szerint ebben az ismeretlen idősíkban nem létezik Voldemort. A fiú mélyen a gondolataiba merült.

Az ajtócsengő hangja riasztotta fel.

– Ez biztosan a kis vendéged lesz! – hallotta Harry az anyja hangját valahonnan kintről, valószínűleg a konyhából.

Kis vendégem?

– Eredj, nyisd ki az ajtót – szólt neki Piton, ő pedig kelletlenül felállt.

Merre lehet egyáltalán az ajtó?

Kiment az előszobába, aztán annak a végén befordult jobbra, a fény irányába, aztán ott megpillantotta a színes üveg berakásos bejárati ajtót. Odament, és kinyitotta. Meglepetésére Draco Malfoy állt ott vigyorogva, mint a tejbetök. Harry szinte már el is felejtette, hogy néz ki. Valamennyire hasonlított a nagyapjára. Harry nevetett magában: amikor még a múltban volt, Abraxasról folyton Draco jutott az eszébe, most viszont Draco emlékeztette őt Abraxasra.

– Szia – mondta a fiú. Harry csak rámeredt, és köszönni is elfelejtett.

Ő lenne a kis vendégem?

– Ömm... beengedsz? – kérdezte Draco. Harry arrébb állt, aztán becsukta az ajtót, amint a fiú bement. Már épp meg akarta kérdezni, hogy mi a nyavalyáért jött, amikor Draco gyorsan szétnézett jobbra és balra, aztán odalépett hozzá, és az ajkára tapadt. Olyan forrón csókolta, hogy Harry szinte beleszédült, aztán elfogta az undor. Tom csókjai jutottak az eszébe; azok teljesen mások voltak. A legutolsóra még mindig emlékezett. Milyen is volt? Élőbb? Vibrálóbb? Izgalmasabb? Vagy talán csak érzelmesebb. Ettől összefacsarodott a szíve. Draco mellkasára tette a kezét, és eltolta magától a fiút.

– Mit művelsz? – kérdezte tőle mérgesen.

– Hogyhogy mit művelek? – kérdezett vissza Draco teljes értetlenséggel. – Megharaptalak?

– Mi? Dehogy...

Azt próbáltad volna meg.

– Vagy még mindig kellemetlenül éreznéd magad, ha a szüleid így látnának minket? Már egy hónapja elmondtad nekik, hogy együtt járunk, ennyi idő alatt igazán megszokhatták.

Harry csak pislogott. Ő és Draco együtt járnak? Az nem lehet! Mi jöhet még?

– Na, megkajáltál? Mehetünk?

– Hová is megyünk? – kérdezte Harry.

– Nem emlékszel? Megbeszéltük, hogy csavargunk egyet a városban, aztán meg este elmegyünk megnézni azt a kis illegális gyorsulási seprűversenyt – válaszolta Draco halkan.

– Szó sem lehet róla – felelte Harry. Pont erre van most időm.

– Na de miért nem? Megbeszéltük. – Draco olyan csalódott képet vágott, hogy Harry szinte megsajnálta. Szinte.

– Nem lehet és kész. Valami közbejött. Most pedig, ha megbocsátasz... – mondta Harry, és kinyitotta az ajtót.

– Mi a szar ütött beléd? Mi jött közbe? – kérdezte Draco nyekergő hangján, és egy tapodtat sem mozdult.

– Valami. Nem mindegy? Légyszi, most tűnj el – felelte Harry, és megragadta a fiút a karjánál, hogy kipenderítse.

– Hé, nem viselkedhetsz így velem! Magyarázatot követelek!

– Azt ugyan követelheted – vetette oda Harry, és gyakorlatilag kilökte a méltatlankodó fiút az utcára. – Ja, és – tette még hozzá, mielőtt Draco értetlen arcára vágta volna az ajtót – tudtad, hogy a nagyapád egy igazi seggfej volt?

Az ajtó igen nagyot szólt.

– Mi volt ez? – hallatszott Lily hangja odabentről.

– Csak a huzat! – válaszolta Harry. És kivitt egy kis szemetet is, egészítette ki magában a mondatot.

Az ajtó megint dörrent egyet – Malfoy lába lehetett a dologban. Aztán a fiú káromkodása hallatszott, majd távolodó léptek zaja. Harry elégedetten mosolyodott el, és megmozgatta a hátizmát.

Mit tegyen most? Hogy derítse ki, hogy mi módon került ebbe az ismeretlen jövőbe? Kit lehetne megkérdezni; vajon ki az, aki hinne neki? Aki eléggé okos ahhoz, hogy megfelelően átlássa a dolgot és... Hermione! A szívét egy kis melegség járta át, amint a lányra gondolt. Vajon mi lehet vele? És hogy lépjen kapcsolatba a lánnyal? A saját idejebeli mugli telefonszámára még mindig emlékezett. Talán itt is ugyanaz lehet, mindenesetre egy próbát megért. Arra a helyre összpontosított, ahol annak idején telefonfülkére emlékezett, majd megpördült a sarkán, és egy hangos pukkanással eltűnt. Egy sikátorban lyukadt ki Londonban, a King's Cross közelében. A leharcolt telefonfülke ott is volt előtte, úgy, ahogy az emlékeiben élt. Legalább ez nem változott meg. Lehajolt, és felszedett a földről pár söröskupakot, mugli pénzzé változtatta őket, aztán bement a fülkébe, bedobálta az érméket, és tárcsázott. Jó néhány kicsengést követően egy ismeretlen női hang szólt bele:

– Hallo, Granger lakás.

Harry megkönnyebbült. Ez lehet Hermione anyja.

– Jó napot kívánok, én Harry Po... Piton vagyok. Beszélhetnék Hermionéval, kérem?

A nő meglepett hangot hallatott.

– Persze – felelte aztán. – Máris idehívom.

Csönd kerekedett, majd fél perc múlva ismerős, ám közönyös hang szólt bele.

– Szia, Harry, mit szeretnél?

A fiút olyan boldogság töltötte el, hogy pár pillanatig megszólalni sem tudott. Hosszú évekig élt abban a hitben, hogy már soha többé nem hallhatja ezt a hangot. De aztán összeszedte magát, és mindent elmondott a lánynak. Mindent.

– Hermione, ott vagy? – kérdezte, amikor nem jött felelet.

– Ezt az egészet most találtátok ki a haverjaiddal, igaz? Fogadjunk, hogy Draco is ott van melletted. Mi ez, valami újabb „Mardekár a Griffendél ellen" szívatás?

Már megint mardekáros lett? Ez nem lehet igaz...

– Ez nem szívatás, az igazat mondom, segítened kell. Abban a másik időben mi jó barátok voltunk, te, Ron és én.

– Milyen Ron?

– Hogyhogy milyen Ron? Ron Weasley.

– Én nem ismerek semmilyen Ront.

– Már megint össze vagytok veszve? A másik idősíkon is folyton veszekedtetek. De aztán kibékültetek – mondta nosztalgiázva. – Tényleg, mi van most vele?

– Erről komolyan azt gondolod, hogy vicces?

– Miről?

– Hát erről a meséről az időutazásról, meg arról a Ron Weslie-ről vagy kiről.

– Weasley. De én tényleg... én...

– Az időutazás nem lehetséges – jelentette ki Hermione kategorikusan.

– Már hogy ne lenne az! Te is kipróbáltad harmadévben, az időnyerővel, amit McGalagonytól kaptál, hogy még több órára bejárhass.

– Miről beszélsz?

– Arról a kis arany homokóráról, aminek időnyerő a neve. Minden fordítás egy órát visz vissza a múltba, de hiszen tudod. Hogyhogy nem emlékszel rá? – kérdezte a fiú kétségbeesve.

– Úgy, hogy nincs mire visszaemlékeznem! Te meg vagy hibbanva, Harry, vagy tényleg nagyon jó poénnak gondolod ezt a hülyeséget! Nézd, én meg nem gondolom annak, úgyhogy ha nem haragszol, most...

– Várj! Szóval azt mondod, soha nem tartottál még időnyerőt a kezedben?

– Persze, hogy nem!

– És Ronald Weasley-t sem ismered? A Roxfortba járt...

– Ez most már tényleg kezd nevetséges lenni, Harry. De ha valóban ezt akarod hallani, hát jól van: nem ismerek egy Ronald Weasley-t sem, tudomásom szerint a Roxfortba sem jár ilyen nevű gyerek, és amúgy sem tudom elképzelni, miért kellene nekem ismernem minden hülye haverodat.

Harry nyelt egyet. Felrémlett előtte, hogy talán őmiatta nem maradt együtt Steve és Cedrella, és ezért nem is születhetett gyerekük... Na de azért van most itt, hogy ezeket helyrehozza.

– Értem – felelte.

– Akkor most már tényleg...

– Ne! Várj, kérlek! Már csak egy dolgot mondj meg, légy szíves!

– Igen? – felelte a lány kelletlenül.

– Nem tudod véletlenül, hol lakik Dumbledore professzor?

– Dumbledore professzor? – kérdezte a lány csodálkozva.

– Igen, Albus Dumbledore. Ugye, őt ismered? – kérdezte Harry félve.

– Persze, hogy ismerem! – csattant föl a lány mérgesen. – Ő a Roxfort igazgatója. Csak nem akarsz vele is valami ehhez hasonló ostoba tréfát űzni? Az már tényleg nagyon pofátlan lenne.

– Nem, dehogy is! Én... csak... meg akarom tudni, mi történik velem... Hogy mi ez az egész... – mondta Harry reményvesztetten. – És az igazat mondtam neked. Mi barátok voltunk egy másik világban; te, Ron meg én. Tudnom kell, miért változott meg minden. Hogy miért nem úgy történt semmi, ahogy gondoltam. Dumbledore az utolsó reményem. Hermione, kérlek, segíts nekem – könyörgött Harry.

– Nem járulok hozzá a hülye vicceidhez – felelte a lány kijózanítóan. – Különben sem tudom, miért kérdezed, hogy hol lakik Dumbledore, amikor mindenki tudja, hogy Roxmortsban... – A mondatát félbevágta a telefon búgása; lejárt a beszélgetési idő.

Mindegy, Harrynek ennyi is elegendő volt. Roxmortsban úgyis járt már párszor, így csak rákoncentrált a helyre, és odahoppanált. A falucska épp úgy nézett ki, mint akkor, amikor a saját idejében járt ott. Harry kiszórt egy keresőbűbájt, mire a pálca irányba is állt. A fiú gyorsan megindult az utcán. A pálca egy-egy kereszteződésnél derékszögben elfordult, Harry pedig követte a jelzett irányt. Aztán pár perc gyaloglás után a pálca egy nagy, takaros ház előtt remegni kezdett. A fiú elolvasta a postaládán a nevet: „Albus Dumbledore". Megdobbant a szíve.

Remegő kézzel becsengetett. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és Dumbledore professzor jelent meg benne – az a Dumbledore, aki Harry réges-régi emlékeiben szerepelt utoljára, őszen és öregen. Királykék háziköntöst viselt és a megszokott félhold alakú szemüvegét. A fiú a látványtól elérzékenyült.

– Jó napot kívánok, professzor – köszönt.

– Önnek is szép jó napot, ifjabb Mr Piton – felelte a férfi derűsen. Harry nyelt egyet a név hallatán. – Mi járatban van itt nálam? – A fiú csak bámulta a kék íriszeket, alig találva szavakat.

– Kérem, uram – nyögte elgyötörten. – Könyörgöm, segítsen. 

Zene: Two Steps From Hell - All Is Hell That Ends Well