Az ördög mosolya

37. fejezet: Ahonnan nincs visszaút

Amikor Harry hazaért a munkából, megint olajfesték szagot érzett. Ki nem állhatta. Tom mindenféle festékkel kísérletezett; ez előtt az akvarellt próbálta ki, annak szerencsére nem volt semmi szaga, de ez szinte beleette magát Harry orrlyukába, és a fiú még akkor is érezte, amikor kiment a ház elé levegőzni.

– Mit festesz? – kérdezte Tomtól. Eddig még nem nagyon nézegette meg az alkotásait; nem volt rájuk kíváncsi. Most már azonban úgy érezte, valami igen kellemes vizuális élmény kell, hogy kárpótolja, amiért annyi ideje elviseli ezt a fergeteges bűzt.

– Tényleg kíváncsi vagy rá? – pillantott fel Tom a festésből.

– Aha – mondta Harry.

– Hát, jól van. Akkor íme – fordította meg a fiú az állványt olyan ünnepélyességgel, mintha egy igazi, páratlan mesterművet mutatna be. Harry amint meglátta, összevonta a szemöldökét.

– És hol van a kép? – kérdezte.

– Hogyhogy hol? – kérdezett vissza Tom megütközve, és ő is ránézett a vászonra, hogy megbizonyosodjon, ott van-e még, amit az előbb alkotott rá. – Az orrod előtt.

– Ez? – mutatott rá Harry a vászonra.

– Mégis mi más?

– Azt hittem, ez csak valami próbamunka, hogy meglásd, hogyan mutatnak a festékek a vásznon, meg egymással összekeverve vagy ilyesmi...

– Nem, ez nem próbamunka – sziszegte Tom, és látszott rajta, hogy vérig sértődött.

– De hát ez nem ábrázol semmit – mondta Harry. Ő csak egy sötétkék, fekete és vörös színekkel összevissza bemázolt vásznat látott, semmi mást.

– Miért kéne bármit is ábrázolnia?

– Hogyhogy miért? Mert a képek általában ábrázolnak valamit. Ránézel, és... és egyből ott látsz egy dolgot... egy kutyát, macskát, vagy mit tom' én, mit.

– Kutyát vagy macskát – ismételte el Tom gúnyosan.

– Akármit. De a tiéd nem ábrázol semmit. Egy hatalmas semmitmondó plecsnire pazaroltad el a rohadt drága vásznat meg festéket, amiket vettem neked.

– Először is, ez nem plecsni, hanem műalkotás – felelte Tom halkan. – De látszik, hogy vajmi keveset értesz a művészethez, különben nem mondanál ekkora ostobaságot. Másodsorban pedig, a kép egyáltalán nem semmitmondó. Attól még, hogy nem kutyát vagy macskát ábrázol, vagy olyasmit, amit a hozzád hasonló, egyszerű elmék is könnyedén felfoghatnak, igenis van mondanivalója.

Harryt elöntötte a vörös düh.

– Akkor elmondanád, hogy ennek itt mi a fene a mondanivalója? – bökött a vászon felé. – Persze úgy, hogy még egy magamfajta, egyszerű elme is megértse.

Tom vett egy mély levegőt.

– Nem mindig az egyértelmű formák hordozzák a legfontosabb üzenetet. Ami egyértelmű, annak csak egy értelme lehet, ennélfogva egysíkú és unalmas. Ráadásul idejétmúlt is. Itt viszont – mutatott a festményre – a sokatmondó színek gazdag szimbolizmusa akár többféle jelentést, többféle mondanivalót is rejthet magában. Csak a szemlélőtől függ, mivé lesz lefordítva a kép, nincs keretek közé szorítva a fantázia.

Harry hátán a szőr is felállt Tom tudálékos modorától, és ostobának is érezte magát, amiért nem értett az egészből semmit.

– Á, szóval akkor csak hozzávágom a megmártott ecsetet a vászonhoz, aztán mindenki azt lát bele az eredménybe, amit akar, igaz? Jól mondom?