Az ördög mosolya

21. fejezet: Még közelebb

Közelgett a karácsony és a szilveszter, ez utóbbi pedig egyben Tom tizenhatodik születésnapja is volt. A fiúk a Roxfortban soha nem csináltak nagy felhajtást a születésnapokból, csak udvariasan felköszöntötték egymást és kész, az ajándékozással csak a lányok divatoztak, meg a párocskák. Harry éppen ezért el is tűnődött, hogy vajon ő most „párocskát" képez-e Tommal, és mivel eléggé intim közelségbe kerültek már ehhez, arra jutott, hogy valószínűleg igen. Ebből következett, hogy ajándékot kell vásárolnia.

Maradt még annyi pénze a tankönyvekre kapott összegből, hogy valami apróságot vehessen belőle. A kérdés már csak az volt, hogy mit szerezzen be, és hogyan. Roxmortsba nem mehetett le, bármennyire is vágyott már látni a kis varázslófalucskát, mert az engedélyét nem írta volna alá senki – Mrs Cole nem óhajtott belefolyni az iskolai ügyeikbe; tudta, hogy nem egy hétköznapi intézményről van szó, és babonásan távol tartotta magát tőle, csakúgy, mint anno Dursleyék –, egy ilyen huszadrangú fontossággal bíró dolog miatt pedig Harry nem akarta megkockáztatni, hogy kiszökjön, és elkapják. Maradt hát Will Piper.

– Nem sok mindenem maradt már. Nyakunkon vannak az ünnepek, úgyhogy erősen leapadt a készletem – felelte a fiú, amikor Harry megkörnyékezte a Mardekár klubhelyiségében, miután Tom kiszaladt a mosdóba. Will szerencsére értette a dörgést; soha nem kérdezte, hogy ki milyen célra vásárol, de ha valami mégis eljutott a fülébe, azt megtartotta magának. Talán ezért is lett annyira népszerű a Roxfort alvilági köreiben.

– Mégis, mi maradt?

– Hát, például van egy szép kis védelmező amulettem féldrágakőből. Három galleon – mondta, majd Harry ábrázatát látva hozzátette. – De lehet belőle alkudni. – „A világot kell megvédeni Tomtól, nem fordítva" – gondolta Harry, és tovább érdeklődött.

– Mi van még?

– Maradt néhány okospennám, legalábbis én így nevezem a kicsikéket.

– Mert mi tudnak?

– Ha valamilyen kérdést meg választ leírtál már velük, akkor csak el kell suttogni nekik a kérdést, és magától leírják megint a választ. Mondjuk egy vizsga alkalmával – vigyorgott Will. – Ez lesz most a legnagyobb sláger; a tanárok még nem ismerik.

– Szóval csalópennák? – foglalta össze Harry a lényeget.

– Ne ilyen hangosan – szólt rá a másik. – Lényegében igen. – Harry csak a fejét csóválta. Tomnak pont nem volt szüksége ilyesmire; ő még a kérdésekbe is bele szokott javítani.

– Van még valamid ezeken kívül? – kérdezte.

– Hát, figyu, nem nagyon. Van még néhány színes tintám, de...

– És azok mire képesek? – csapott le rájuk Harry.

– Semmire. Egyszerűen csak színesek. Egy sárga, egy piros meg egy kék. Másom nincs. Legközelebb februárban lesz árum. Tudod, a Valentin nap miatt.

Harrynek nem maradt más választása.

– Mennyiért adod a tintákat? – kérdezte beletörődve.

– Négy sarló darabja, de ha mindhármat megveszed, akkor csak tíz az egész.

– Lehetne esetleg nyolc? – próbált alkudozni Harry, mivel csak ennyi csörgött a zsebében.

– Legyen – állt rá Will nagylelkűen. Az üzlet megköttetett, a felek zsebre vágták zsákmányaikat, Harry pedig gyorsan beszaladt a hálóba, hogy elrejthesse a tintákat a ládájába, mielőtt még kedvenc ellensége visszajött volna a mellékhelyiségből.