Az ördög mosolya

28. fejezet: Sokk

Harry az egyik Tom-mentes lyukasórájában úgy határozott, meglátogatja egy kicsit Violettát, mert megszépülése óta a madár olyan népszerű lett bagolykörökben, hogy őt már alig méltatta figyelemre. Holott azelőtt milyen gyakran beröppent a pinceablakon a Mardekár klubhelyiségébe!

Amint Harry belépett a huzatos bagolytoronyba, azonnal észrevette, hogy nincs egyedül. A szíve nagyot dobbant; Dumbledore állt ott, neki háttal, és egy repülő állatkát engedett el éppen, talán egy iskolai baglyot valami hivatalos küldeménnyel. Magas, karcsú termetével és hosszú, lobogó hajával az ellenfényben olyannak tűnt, mint egy gyönyörű látomás. A fiú nem akart beljebb menni, nehogy leleplezze magát, inkább csak nézte még egy kicsit a professzort, ahogy az elmereng a távolban az állat útját követve, majd hátraveti a haját, és fázósan összefonja maga körül a karját. Harry nem is tudta eldönteni, mit érez a férfi iránt; tiszteletet, csodálatot, nagyrabecsülést, vagy sóvárgást, netán birtoklási vágyat? Vagy mindezek keverékét, amik foglyul ejtették az elméjét és a szívét? Olyan volt ez, mint valami rögeszme, a fiú soha nem tapasztalt még ilyesmit azelőtt.

Dumbledore ekkor sóhajtott egy nagyot, leeresztette a karját, és megfordult, hogy elmenjen. Amikor észrevette Harryt, megtorpant, és rámosolygott. A mosolya látványára a fiú szívében a fájdalmas sóvárgás erősebb lett, mint addig valaha – ráadásul a professzor szeme megint abban a különleges árnyalatban ragyogott. Olyan erővel uralkodott el Harryn a vágy, hogy a fiú nem tudott többé megálljt parancsolni magának; szinte öntudatlanul lépett oda a férfi elé, majd átölelte őt, szájon csókolta, és végre beletúrt azokba a gesztenyebarna fürtökbe. Arról is megfeledkezett, hogy nem a professzor biztonságos szobájában vannak, és bárki megláthatja őket. Nem érdekelte semmi, csak Dumbledore puha ajka, és az, hogy a csókba beleadhasson mindent, amit érez; hogy a férfi is érezze ugyanazt, amit ő. De a professzor nem viszonozta a csókot, csak állt dermedten.

Ekkor Harry elvált az ajkaitól, és a szemébe nézett. Kereste, kutatta a reakciókat; a válaszokat a kérdéseire, amiket a legutóbbi pillanatokban tett fel szavak nélkül. Ám Dumbledore tekintetében csak zavartság ült, meglepettség, és még valami. Talán sajnálat? A fiú ezt nem értette. Miért sajnálja őt a férfi? Ő is leeresztette a karját, és kiült arcára az értetlenség. Aztán pár másodpercnyi némaság után Harry kimondott magában egy Legilimenst. Tudta, hogy vakmerőség, amit tesz, és hogy talán rettenetesen meg fogja bánni, mégis muszáj volt megtennie... Tudnia kell, mit érez a férfi...

Képek és hangok rohanták meg; lehet, hogy órák eseményei, mindössze egy másodperc töredékébe sűrítve, és olyan dolgokról meséltek, amiket soha nem akart volna megtudni... Dumbledore-t látta meztelenül az ágyban, pazar roxforti szobájában, úgy összefonódva valakivel, mintha nem is két test lettek volna, hanem csak egy. Arcán és mozdulataiban pedig olyan gyönyör és szenvedély tükröződött, amelyet neki soha nem sikerült szítania a férfiban.

A professzor úgy nézett ki a képeken, akárcsak most, mintha egészen friss lenne az emlék... A másik férfi pedig...

– Gellert – suttogta az emlék-Dumbledore, és forrón megcsókolta a szeretőjét.

Harry úgy érezte, mintha a szívét egy kéz kitépte volna a helyéről.

– Igen, Albus?

– Ma olyan hideg és gyűlölködő voltál a megbeszélésen, hogy már azt hittem, tényleg megharagudtál rám valamiért.

– Ha még téged is be tudtalak csapni, akkor már biztos, hogy hihető volt a színjáték – nevetett a másik férfi. – Tudod, hogy fenn kell tartanunk a látszatot.