Az ördög mosolya

32. fejezet: Bűn és bűnhődés

– Ezt sosem gondoltam volna rólad, fiam! – Mr Dippett férfiatlanul magas hangja idegesen csengett, amikor Harry az igazgató előtt állt az irodájában. A mondat nem neki szólt, hanem Tomnak, aki szintén ott volt, arcán bűntudatos kifejezéssel. Harry ismerte már ezt az ábrázatot, alig akadt olyan ember, akit ne tudott volna levenni a lábáról. Az igazgató mellett álló Dumbledore viszont kifürkészhetetlen arccal nézett Harryre, aki meg inkább a padlót bámulta. A fiúnak iszonyatosan fájt a feje, és Dippett nyekergése mintha légkalapácsként fúrta volna belülről a koponyáját, Harrynek a szőre is égnek meredt tőle. A legutóbbi másnaposság, amivel Lumpsluck partija után ébredt, enyhe rosszullét volt a mostanihoz képest. A fiúnak még a gyomra is kavargott, és szerette volna kiadni a tartalmát – habár nem is volt tartalma.

– Kiszöktök a Roxfortból egy teljes napra, aztán betörtök egy mugli családhoz és részegen randalíroztok a házukban! Ráadásul lábakat varázsoltok egy fogkefére, amit aztán szabadon engedtek a fürdőszobában! – folytatta a férfi. Tom erre Harryre villantott egy „most meghalsz" tekintetet. Harry direkt nem nézett őrá sem. – Mégis hogy jutott eszedbe ilyesmit csinálni? Prefektus létedre! Iskolaelső létedre! – Harry gonoszul mosolygott magában arra a gondolatra, hogy Tom már távolról sem iskolaelső, de ez úgy tűnik, még nem jutott el Dippett fülébe. A férfi várakozón, sőt, szinte már könyörgőn nézett a fiúra.

– Rettenetesen sajnálom, hogy ezt tettem, igazgató úr. Nem keresek mentséget a viselkedésemre. Amit csináltam, hatalmas hiba volt – felelte Tom halkan. A férfi ezt hallva mintha megenyhült volna. – Ígérem, hogy soha többé nem adom a fejem ilyen ostobaságra, és elfogadom, ha a legszigorúbb büntetést méri ki rám. – Harrynek most tényleg hányni lett volna kedve.

– De hát miért? Mégis miért tetted? Ekkora rajtad a nyomás? Ezzel vezetted le a prefektusi teendők és a tanulás miatti feszültségedet? – Dippett úgy nézett Tomra, mintha szuggerálni szerette volna, hogy igent mondjon.

– Azt hiszem... talán igen – felelte a fiú bizonytalanul. Harry fülének gyanúsan csengett ez a bizonytalanság; Tom mindig elő tudott állni egy karakán válasszal, az esendőség látszatát most is csak jól megfontolt érdekből öltötte magára.

– Tudtam! Rögtön tudtam! Prefektusként megfelelni, remekelni minden tantárgyból, versenyekre járni, és még a házad kviddicscsapatában is játszani embertelen nyomás! Nem is lehet csodálni, hogy egy idő után besokalltál, és ilyen butaságra vetemedtél! – Tom csak szerényen lehajtotta a fejét. Nyert ügye volt Dippettnél. – Túlterhelted magad, fiam, nem kellett volna annyi mindent magadra vállalnod. Ez a rettenetes maximalizmus megbosszulja magát. Inkább pihenned kéne néha, vagy valahogy kikapcsolódnod. Neked sem kimeríthetetlenek az energiáid, és a lélek is elfárad az örökös munkában. Miért gondolod, hogy a Roxfort azt várja el tőled, hogy fiatal életed minden percét a kötelességeknek szenteld? – kérdezte a férfi drámai hangon.

Szavai visszhangoztak még egy kicsit a falak közt és Harry fülében, a beálló csendben pedig a fiú elgondolkodott, hogy Tom ugyan hogy a szentséges istennyilában tudta mindig elérni az embereknél ezt a hatást.

– Khm. Úgy vélem, beszélnünk kellene a fiúk büntetéséről is. – (Talán mégsem mindig.) Dippett arca fájdalmasan megrándult, ahogy Dumbledore prózai közbeszólása sárba rántotta emelkedett hangulatát.

– Ömm, nos, igen, természetesen. A büntetés nem marad el. Ez lett volna a következő, amiről beszélni akartam, de azért köszönöm, hogy figyelmeztetett – vetette oda az igazgató. – Akkor tehát a büntetés. Na, hát mi is legyen, mi is legyen? – Ezt a kérdést is már-már Tomhoz intézte.