Az ördög mosolya

11. fejezet: Vezeklés

Harrynek másnap olyan izmai is fájtak, amikről azt sem tudta addig, hogy léteznek. Ha egy erőteljesebb mozdulatot tett, mintha izzó huzalok feszültek volna meg a testében, úgyhogy inkább nem mocorgott annyit, ha nem volt muszáj. A tortúrának viszont meglett az a pozitív hatása, hogy a fiút utána az égvilágon semmi nem izgatta; még arra is viszonylag könnyű szívvel gondolt, hogy bocsánatot kell kérnie Tomtól. Az ominózus cselekedetet reggeli után szándékozott véghezvinni, hogy mihamarabb túlessen rajta.

Étkezést követően Tom még felment a könyveiért, amik az óráira kellettek, és Harry is így tett. Mialatt a másik bepakolgatta a szükséges dolgokat a táskájába, ő oldalt sandítva várt, és úgy csinált, mintha maga is a holmiját rendezgetné – minek során talált benne egy csomó madártollat, amikről fogalma sem volt, hogy kerültek oda, mert nyilvánvalóan nem Violetta néhai tartozékai lehettek, ahhoz túl szépek voltak –, közben azon imádkozott, hogy a négy másik fiú előbb menjen ki a hálókörletből, mint Tom. Szerencsére hamar távoztak. Ezt észrevéve Tom is sietősen el akarta húzni a csíkot; láthatóan ódzkodott attól, hogy kettesben maradjon vele.

Ekkor Harry végre összeszedte magát.

– Várj! – szólt a fiúra.

– Mi van? – nézett rá amaz. Harry nagy levegőt vett.

– Csak... az van, hogy...

– Nem mondtál még ki mindent, ami a bögyödben van? Vagy esetleg még több testrészemet szeretnéd eltörni? – kérdezte Tom fagyos nyugalommal, miközben mélységes gyűlölet lángolt a szemében. Ettől Harry egy kicsit visszatántorodott.

– Én nem, én... én csak...

– Akkor jó, mert órára kell mennem, ha nem haragszol – mondta a fiú, azzal magára kanyarította a táskáját, és már az ajtónál is volt. Harry ezt nem hagyhatta annyiban; egy pálcaintéssel bezárta a fiú előtt a kijáratot. Tom lassan visszafordult.

– Meg kell hallgatnod – nyögte ki Harry, mire a másik mérgesen összefonta maga előtt a karját.

– Hallgatlak. Gondolom, úgysincs más választásom. – Kimért és nyíltan undorodó hangszínezetétől Harryt elővette a lámpaláz. Nyelt egyet, és próbált nem gondolni rá, mi minden múlik azon, sikerül-e úgy előadni a mondandóját, ahogy szeretné.

– Hát, szóval... azt akarom mondani, hogy... bocsáss meg, amiért bántottalak. – Ettől Tom szemöldöke szinte a hajtövéig szaladt a meglepetéstől, de aztán hamar összeszedte magát a fiú, és megint magára öltötte cinikus modorát.

– Azaz bocsássam meg, hogy eltörted az orromat, a kezemet, egy bordámat és felszakítottad a szemhéjamat? Így értetted?

Harry nem tudta, hogy Tomnak milyen sérülései lettek, és ez így elsorolva sokkolóan hatott rá. Ezt tényleg mind ő csinálta volna? Már belőle is szörnyeteg kezd válni? Szégyellni kezdte magát; mégiscsak egy tizenkét éves gyerekről van szó, nem viselkedhet vele így.

– Nem tudom, miért kellene megbocsátanom – folytatta Tom. – És különben is, mit számít neked, hogy megbocsátok vagy sem? Vagy az, hogy egyáltalán mit gondolok.

– Számít, igenis számít... – próbálkozott Harry, de a fiú beléfojtotta a szót.

– Egy közveszélyes őrült vagy, egy kiszámíthatatlan idegbeteg – mondta, de hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak, vagy lesajnálásnak, annál inkább egy árnyalatnyi csodálatnak, amit Harry még aggasztóbbnak érzett, és egyből eszébe jutott, amit Dumbledore mondott neki előző este. Lehet, hogy Tom paradox módon tényleg inkább fel fog nézni rá a tettéért, ahelyett, hogy megvetné?