Az ördög mosolya

16. fejezet: Szög a zsákból

Roxfort, két évvel később.

– Minek bámulod őket? – kérdezte Tom, amikor odament az ablakon kifelé nézegető Harryhez az egyik folyosón. Az udvaron lányok cseverésztek a napsütésben.

– A frászt hozod rám – rezzent össze Harry a hangra, és hátrafordult egy pillanatra. Amaz becsmérlő arckifejezéssel kezdte méregetni a lányokat. Habár az ellenkező nem képviselői imádták Tomot, sőt, egyenesen rajongtak érte, mert magas és jóképű fiú lett belőle – ezt még Harry is elismerte –, ő figyelemre sem méltatta őket. Vonásai keményebbek és szigorúbbak lettek az évek során, ám mindig készek voltak szolidan elragadó mosolyba rendeződni, ha valamelyik professzor elbűvöléséről volt szó, vagy vészjóslóvá válni, ha az aljanép egy tagja került a fiú szeme elé. Az aljanép kategóriába bárki könnyen belecsúszhatott, ha kisebb intelligenciával rendelkezett, mint ő, vagy kiderült róla, hogy mugli felmenőkkel rendelkezik. Harry is gyarapította volna a népes csoportot, de Tom vele kivételt tett, ami csak erősítette a szabályt. Ami a ruházkodást illette, Tom előnyben kezdte részesíteni a fekete színt – illett a személyiségéhez, és jobban mutatott rajta új, prefektusi jelvénye is –, és ez csak jobban kihangsúlyozta sápadt arcszínét. Harry egyszer meg is jegyezte, hogy úgy néz így ki, mint egy hulla – ezt néhány tanszere bánta; „véletlenül" a kandallóban kötöttek ki. Tom ugyanis most már sosem bántotta Harryt ok nélkül, de ha okot érzett rá, akkor nem volt rest bosszút állni.

– Ne haragudj – lökte oda Tom mindennemű megbánás nélkül, és ő is közelebb ment az ablakhoz. – Nos?

– Nos mi?

– Minek bámulod azokat a lányokat? – kérdezte Tom ismét. Harrynek már állt a szőr a hátán ettől az örökös a számonkérősditől, meg attól, hogy a fiú a legváratlanabb pillanatokban volt képes megkérdezni, mire gondol épp. Legszívesebben a képébe vágta volna, hogy semmi köze hozzá, és hagyja végre békén. Most is épp suttyomban jött ide, hogy egy kicsit nyugodtabban bámészkodjon, míg arra várt, hogy Tom befejezze a WC-zést. Ám pechjére lebukott.

– Csak úgy – válaszolta.

– Szóval csak úgy. Tetszenek?

– Éppenséggel nem néznek ki rosszul – terelt Harry.

– Én azt kérdeztem, tetszenek-e.

– Nem is tudom – mondta, mialatt az időközben csinos, fiatal lánnyá serdült Evelynt nézte szórakozottan, ahogy barátnőjével, Immanával nevetgél. A lány ekkor felpillantott, és amikor észrevette Harryt az ablakban, rámosolygott. Erre ő is visszamosolygott, de már meg is bánta, mert ahogy oldalt pillantott, látta, hogy Tomnak kicsire szűkült a szeme, úgy követte ő is tekintetével a lányt. Közben Immana is felnézett, de ő Tomot kezdte álmodozva nézegetni.

– És szívesen járnál is vele? – kérdezte Tom halkan.

– Miért ne? – bukott ki Harryből véletlenül. Érezte, hogy veszélyes vizekre evezett. Tom féltékenységéből már kapott egy kis ízelítőt pár éve, és nem volt kedve hozzá, hogy újból megtapasztalja a dolgot. Mégsem bírta visszafogni magát; már második éve élt úgy, mintha szabályosan a fiú tulajdona lenne, és annak dacára, hogy próbált mindent jól csinálni, Tom pokoli féltékenysége megint lángra lobbant.

Ez az újkeletű féltékenység valójában már az árvaházban elkezdődött, a nyáron. Harry nem bírta megállni, hogy ne legeltesse a szemét a nagyobb lányokon, aztán végül már szinte minden formásabb feneket megbámult, akárkihez is tartozott. Hiába, már huszonegy éves volt, és nem bírt többé megálljt parancsolni a hormonjainak. Eddig összesen csak két lánnyal csókolózott életében; Ginnyvel és Chóval, de ezek az élmények is már több mint öt évesek voltak. Vágyakozva idézgette fel magában ezeket az ügyetlen csókokat, még annak ellenére is, hogy nem nagyon váltottak ki belőle számottevő hatást. A hosszú évek során a végsőkig visszafogta magát, de most már úgy érezte, egy kalitkában él; Tom aranykalitkájában, amiben ott volt mellette maga Tom is, hiszen a megállapodás szerint ő sem barátkozhatott, és ehhez furcsamód tartotta is magát. Azonban amint figyelmes lett rá Tom, hogy ő elkezdett fenekek iránt érdeklődni, megint kibújt belőle a kisördög; undok lett, mint még soha, gonosz, kétértelmű megjegyzéseket tett, és Harrynek megint eltünedeztek a dolgai. A lányok egyik napról a másikra kerülni kezdték, aminek az volt az oka – mint később Harry kiderítette –, hogy azt hitték, lapostetűje van. A fiú erősen gyanakodott Tom közbenjárására, mert amikor Mrs Cole elkapta őt, hogy megmossa a haját egy irgalmatlanul büdös tetűirtóval, a fiúnak elégedett vigyor jelent meg a szája sarkában ennek láttán. Harry már alig várta, hogy visszamehessen a Roxfortba, és cafatokká verje a boxzsákot. Ennek hiányában csak a párnáját tette tönkre.