Az ördög mosolya

2. fejezet: Másnap

 Harry kis híján felordított, amikor reggel felébredt, és pár boldog, öntudatlan másodperc elteltével eszébe jutott, mit csinált előző nap; egy árvaházban van, 1938-ban, ráadásul nem mással összezárva, mint Tom Rowle Denemmel! A nap harsány fényénél már nem tűnt annyira egyszerűnek és nagyszerűnek a terve, mint az éjszaka sötétjében. Sőt, már egyenesen hatalmas ostobaságnak tűnt.

Hamarosan bekopogott hozzá Mrs Cole, karján egy ugyanolyan zsákszerű, szürke ruhával, mint amilyet a fiú a többi árván is látott Dumbledore emlékeiben, az oldalán pedig egy fehér köpenyes, középkorú férfival. Harry gyanakodva nézett rájuk.

– Jó reggelt, fiam! – köszöntötte a nő. – Ez itt Dr Horton, és azért jött, hogy megvizsgáljon – mondta, majd a fiú zöldre vált arcát látva hozzátette: – Csak felméri az egészségi állapotodat, nem kell félned tőle.

Harry sosem szerette az orvosokat, de azt, hogy fél, azért túlzásnak érezte. Ezek után már csak azért is engedte, hogy megvizsgálják; végül is, ha az időutazásnak lettek is volna tünetei, akkor sem volt valószínű, hogy bárkinek eszébe jut pont erre az okra gondolni. A doktor köszönt, elővette a sztetoszkópját, és meghallgatta a fiú légzését, aztán a szívét – ami most is úgy dübörgött, hogy szinte kihallatszott a mellkasából –, benézett a szájába, megvizsgálta a szemét, a fülét, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy Harrynek remeg a keze, és erősen izzad. Ezek után ő is feltette a Mrs Cole által már előző nap feltett kérdéseket, meg még néhány látszólag teljesen értelmetlen kérdést is, majd odafordult az aggódó nőhöz, és kijelentette:

– Részleges amnézia és poszttraumás stressz.

– Te jó ég! És ez komoly? – rémült meg Mrs Cole.

– Látszik, hogy valami megrázó történhetett a fiúval. Az extrém stressz egyértelmű tüneteit mutatja, feltehetően emiatt az emlékezetkiesés is.

– De azért vissza fogja majd nyerni az emlékeit?

– Ezt nem lehet tudni. Talán már holnap eszébe jut minden, de lehet, hogy soha többé. – Az asszony erre a szája elé kapta a kezét ijedtében, Harry pedig kis híján hangosan felnevetett.

– És körülbelül tizennégy éves lehet – mondta még a doktor. Ez nem esett jól a fiúnak, de nem akart kötekedni; korához képest eléggé sovány és alacsony volt, és most amúgy is „amnéziában" szenvedett, ezért inkább csendben maradt.

– Most az a fontos, hogy lehetőleg nyugalomban legyen. – A nő szaporán bólogatott.

Harry elégedett volt saját magával; az amnéziás mesével elejét vehette mindennemű magyarázkodásnak.

Miután kénytelen-kelletlen felvette a zsákszerű valamit, amit a nő neki hozott, lementek együtt a földszintre az ebédlőbe; egy szegényesen berendezett, ám makulátlanul tiszta terembe, ahol több tucatnyi asztal állt, különféle szedett-vedett székekkel. Már az összes árva elkezdte a reggelijét, és amikor ők beléptek, néhányan feléjük fordultak.

– Gyerekek, egy kis figyelmet kérnék! – szólalt meg Mrs Cole emelt hangon. A közfigyelem volt az, amire most Harry a legkevésbé vágyott, de már azonnal rájuk tapadt minden szem.

– Kérlek, ismerkedjetek meg Harry Potterrel. Az éjszaka érkezett hozzánk, és ha elrendeződnek a dolgai, valószínűleg nálunk fog maradni. Köszönjetek neki!

– Szia, Barry!

– Hello, Henry!

– Szia... ööö... Terry!

A gyerekek vontatott köszönése közben Mrs Cole finoman odairányozta a fiút egy tálalóablakhoz, ami előtt még várakozott néhány megmaradt vajas kenyér meg tea.

– Még ma intézkedni fogok az ügyedben, Harry. Most reggelizz meg, aztán kövesd a nevelők utasításait. Később még megkereslek – mondta a nő, majd elsietett.

A fiú megragadott egy tányért és egy poharat, feltűnésmentesen leült az első üres asztalhoz, majd azonnal Tom Denemet kezdte keresni a szemével. Hamarosan meg is pillantotta; ő is egyedül ült egy ablak mellett, fintorogva ette a félig száraz kenyerét, közben a körmével lyukakat kapirgált a viaszosvászon terítőbe. Dumbledore merengőben látott emlékei alapján Harrynek nem volt nehéz beazonosítania a tizenegy éves fiút; az arca most is sápadt volt, fekete haja borzasan meredt az égnek, nemes vonásai és szép ívű ajkai pedig mogorva kifejezésbe feszültek. Harry szíve a torkába ugrott; rengetegszer elképzelte már a találkozást a gyermek Tom Denemmel, és most végre itt voltak, egymás közelében. Másmilyennek gondolta el a nagy eseményt, amikor még saját idejében készült rá; valami nagy, elsöprő erejű találkozásra számított, esetleg arra, hogy Tom majd valahogyan felismeri őt, ehelyett csak ültek és ettek az árvaház leharcolt ebédlőjében, mint két idegen. Semmi rejtélyes, semmi emlékezetes, csak a prózai valóság.

Harryt elöntötte a harag; itt ül pár méterre tőle szülei jövőbeli gyilkosa, aki még számtalan más ember halálát is okozza majd, köztük Dumbledore-ét meg Siriusét, és békésen eszegeti a reggelijét, senki nem zavarja, senki nem bántja, senki nem akarja kitörni a nyakát... Keze ökölbe szorult; tenni akart valamit, mégpedig azonnal, ám muszáj volt még várnia, alkalmasabb pillanatot kellett találnia.

Amikor a többiekkel együtt visszavitte tányérját és poharát az ablakhoz, ahol egy konyhásnő mosogatott, a mosatlan halomban észrevett egy kést. Valószínűleg az egyik nevelő használta, azok ugyanis bőségesebb reggelit kaptak, és ahhoz erre is szükségük volt. Körbepillantott; a kavarodásban mindenki csak azzal foglalkozott, hogy a saját edényeit leadja, és már ment is dolgára, az asszony is csak a dézsába bújt, közben pedig gépiesen vette el a tányérokat. Ekkor Harry a kés után nyúlt, és egy pillanat alatt már a ruhájába is rejtette. Szerencséjére senki nem látta meg.

Reggeli után a gyerekeket szombati nap lévén kiterelték az udvarra játszani. Harrynek nem volt kedve senkivel sem szóba elegyedni, ezért leült egy félreeső fa tövébe, az árnyékba. Nyár vége volt, és iszonyú meleg. Harry az arcát legyezgetve továbbra is csak Tomot figyelte. Amaz sem tűnt társasági típusnak, ő is egyedül ült a földön az udvar másik végében, és a többi fiút nézte, akik labdázni kezdtek. Harry már alig bírta visszafogni magát, nem akart túl sokáig vacakolni; minél előbb megteszi, annál jobb. Nem érdekelte, hányan fogják látni, sem az, hogy mi lesz azután. Valószínűleg bemondják a hírekben, az emberek elszörnyülködnek, pár nap múlva meg már senki sem emlékszik majd rá, hogy mi történt egy lepusztult árvaházban. Őt pedig biztosan valami fegyintézetbe zárják élete végéig – vagy csak simán törlődik a létezésből, elvégre, ha megszűnik az ok, amiért ide jött, ő is megszűnhet itt lenni –, de ezt bánta legkevésbé; nem lesz nagy ár azért, ha cserébe megszabadíthatja a világot a megtestesült gonosztól. Aki most itt ül nem messze tőle...

Ekkor az egyik árva véletlenül Tom felé rúgta a labdát, és majdnem el is találta vele. A fiú ezt láthatóan zokon vette, mert felállt, és amikor a gyerek odaszaladt hozzá a labdájáért, ő már addigra felvette azt a földről, és nem adta vissza neki. Amaz, aki kisebb is volt nála, meglehetősen tartózkodóan, már-már alázatosan viselkedett, ahogy Harry látta, és kérlelni kezdte Tomot. A többiek oda se mertek menni. Egy hosszabb fohász meghallgatása után Tom nagy kegyesen odanyújtotta a játékot. A fiú érte nyúlt, ám ekkor a labda hatalmas durranással kipukkant, a kisfiú sírva elrohant, Tom pedig harsányan felnevetett. A hangja hátborzongató volt, a későbbi Voldemort nevetésének csengését idézte fel Harryben, aki dühében felállt a földről. Tom a mozgásra odanézett.

– Te meg mit bámulsz, négyszemű? – kiáltotta neki az udvar túlsó feléből, és megint gúnyosan röhögött egyet. Senki nem nevetett vele. – Tetszik a műsor?

Harry nem tudta tovább türtőztetni magát, megindult felé. Amikor odaért hozzá, egyenesen a szemébe nézett. Tom tekintetében nem tükröződött félelem, kihívóan nézett rá, pedig alacsonyabb volt nála. Harry még sosem érzékelte más varázslók erejét, azt sem tudta, mit kellene érezni ilyenkor, ám most rájött. A fiatalabb fiú mágiája szinte égette a bőrét, ahogy belekerült a bűvkörébe.

– Nem – válaszolta Harry, és minden erejét beleadva behúzott neki. Tom megtántorodott, és elesett. A többi fiú elképedt hangokat adott, és némelyikük hátrálni kezdett, volt, aki el is szaladt. Egy kicsi ujjongást azért kiválthatott volna belőlük a dolog, gondolta Harry, egy normális verekedésnél körbe is állják a feleket, és hangosan drukkolnak nekik, de ezek a gyerekek meg voltak rémülve. Valószínűleg megtapasztalták már, milyen Tom bosszúja.

– Te meg vagy veszve? Mi a fenét művelsz? – sipította a földön fekvő fiú vérző orrát törölgetve, és megpróbált felállni, de Harry visszalökte, és ráült a csípőjére.

– A kérdés az, hogy te mi a fenét művelsz – mondta neki.

– Miről beszélsz, idióta?

– Mindent tudok rólad.

– Mégis mi mindent? – kérdezte a másik gyanakodva.

– Mindent, érted? Mindent. Ismerem a múltad, a jelened, a jövőd. Egy mocskos gyilkos vagy. Az emberiség szégyene – mondta, és hogy nyomatékot adjon a szavának, még egyet behúzott neki.

– Azt gondolod, hogy megöltem egy labdát, vagy mi? Te elmebeteg vagy! – tört fel Tomból a kiáltás, és megpróbált kiszabadulni, de ez lehetetlennek bizonyult. Harry idősebb, és erősebb is volt nála, könnyedén tartotta a földre teperve.

– Nem jobban, mint te.

– Várj csak, amíg megtudják ezt a nevelők...

– Addigra te már rég halott leszel – vágott a szavába Harry.

Idegesítette, hogy Tom még mindig nem mutatta a félelem leghalványabb jelét sem. Draco Malfoy villant az eszébe, aki szóban erős volt, de ha közelharcra került a sor, egyből berezelt. Tom más volt, és ettől elszállt a maradék önuralma is. Ott kezdte ütni a fiút, ahol érte. Még soha nem vesztette el az irányítást a teste felett, de aznap ez megtörtént. A keze szinte már függetlenül működött az agyától, és nem érzett fájdalmat. Tom alig tudott védekezni, az orra egészen biztosan eltört, a szeme is feldagadt, és a kezén, amit védekezőn maga elé tartott, már furcsa szögben állt az egyik ujja. Harry abbahagyta a csépelését, de csak annyi időre, hogy előhúzza a ruhájából a kést, amit még a reggelinél zsákmányolt. Ekkor, mintha lelassult volna az idő. A magasba emelte az eszközt, olyan erősen megmarkolta, hogy elfehéredtek az ujjai, majd izomból bele akarta vágni a fiú mellkasába. A lendület közben viszont, amikor a kés már félúton járt, a tekintete megint találkozott Toméval, és Harry megdermedt a mozdulatban; Tom szemében félelem volt.

– Ezt add csak ide szépen! – hallotta egyszerre maga mögül. Egy hatalmas marok kicsavarta a kezéből a fegyverét, aztán a ruhájánál fogva megragadták Harryt, és lehajították áldozatáról, hogy nyekkent, mikor földet ért a betonon. Egy testes, harminc év körüli férfi volt az, aki szétválasztotta őket, valószínűleg valami gondnok, vagy egy nevelő, akit a fiú addig még nem látott.

– Hát beléd meg mi az istennyila ütött? – harsogta. – Alig vagy itt egy napja, és máris meg akarod késelni a társadat, kis sátánfajzat?!

Harry elködösült tudata azonnal kitisztult. Még mindig hanyatt feküdt a földön, úgy, ahogy a férfi odahajította, de aztán rákjárásban hátrálni kezdett, majd gyorsan felállt, és elszaladt.

– Ne félj, utánad megyek, és nem felejted el, amit tőlem kapsz! Kis híja, hogy meg nem ölted! Csak kerülj a kezeim közé! Te meg aztán emberedre akadtál – hallotta még maga mögül, amit a férfi vélhetően Tomnak mondott. Harryben viszolygást keltett ez a tagbaszakadt, bajuszos ember, és az villant az agyába, hogy ha nem lenne ilyen nyomós oka, mint most, valószínűleg akkor is iszkolna előle.

Fogalma sem volt, merre meneküljön, nem tudta, mi hol van az árvaházon belül, a kijárat irányára sem emlékezett, csak futott, amerre a lába vitte.

Nem volt képes megölni Tomot. Pedig mindent pontosan kitervelt és végigcsinált, és már ott volt a célegyenesben, szinte csak centiméterek választották el tőle, hogy bevégezze, amiért jött, mégsem tudta megtenni. Csalódott volt, haragudott magára, egyenesen gyűlölte magát. Hogy hagyhatta ki ezt a lehetőséget? A keze fájdalmasan lüktetett, és hullámzó mellkassal szaladt be az udvarról az épületbe, aztán végig egy folyosón. A gondolatok villámszerűen cikáztak a fejében; meg kellett volna, hogy tegye, már rég túl lenne rajta. Miért nem sikerült? Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha inkább az Avada Kedavrát használja? Talán. De akkor egyúttal leleplezte volna varázsló mivoltát, és a varázslótársadalmat is veszélybe sodorja. Ráadásul ezt az átkot nem használta még sosem, valószínűleg nem is működött volna rendesen.

Aztán befordult egy sarkon, végigszáguldott egy újabb folyosón, és csúszva lefékezett egy ajtó előtt; a mosdóé volt. Berohant rajta.

Még soha nem próbált meg megölni senkit, de még csak magánál kisebbet sem vert meg. Különös érzés lett rajta úrrá. Újból és újból maga előtt látta Tom arcát; a fiú félt tőle. Az az ember, aki soha, senkitől sem félt, rémülettel tekintett rá. Az emlék kitörölhetetlenül benne maradt. De nem volt ideje ezen töprengeni; most, hogy kiderült, megpróbálta megölni egy társát, tudta, hogy valószínűleg kihajítják majd az árvaházból. Őrültnek nézhetik, de legalábbis fokozottan veszélyesnek. Azt nyilván nem látta senki, hogy mielőtt a férfi elvette tőle a kést, maga hagyta félbe a mozdulatot. Lehet, hogy át fogják küldeni egy fegyintézetbe, anélkül, hogy tényleg elkövethette volna a gyilkosságot. Nem erre készült, így az életben nem fogja tudni elintézni Tomot, nem lesz rá lehetősége.

Bezárkózott az egyik fülkébe, és ráült az ülőkére. Az ekkor jött felismerés szinte letaglózta: hiába is lenne még száz meg száz lehetősége, nem fogja tudni megölni a fiút, mert nem képes rá, hogy megtegye. Hogy a fenébe is gondolhatta, hogy meggyilkol egy gyereket? Ahhoz olyanná kellene válnia, mint Voldemort...

Ekkor szapora lábdobogást hallott a mosdó felé közeledni, majd ajtónyitódásokat és csukódásokat. Csak idő kérdése, és a férfi rátalál. A szíve a torkában dobogott, bár ezt Harry már lassan megszokta, hiszen mióta elhagyta saját idejét, szinte folyamatosan ezt csinálta. Szétnézett; még ablak sem volt a mosdóban. Csapdába szorult.

– Ne félj, a föld alól is előkerítelek, erre mérget vehetsz, kis csirkefogó! – hallatszott a szomszédból. A férfi valószínűleg a lánymosdóban járt éppen, mert a kijelentését sikítások követték, majd az ő részéről sűrű bocsánatkérések, és megint egy ajtócsukódás.

– Itt vagy, fiacskám? – dörrent be ekkor a fiúmosdó ajtaja. Harry összerezzent. Nem akarta, hogy a vállalkozása eredménytelen és értelmetlen legyen. Tudta, hogy nincs más választása, ezért a legvégső megoldáshoz folyamodott...