Az ördög mosolya

13. fejezet: A Végzet Lándzsája

A megváltozott közhangulat már a Roxfort Expresszen érződött. A diákok nem csevegtek annyit, mint szoktak, halkabban is beszéltek, és Harry fülét gyakran megütötték a „London", „bomba" és „háború" szavak. Mindenki feltűnő szótlanságban szenvedett; túl közel volt még a bombázás emléke, és azok, akik ráadásul a fővárosban laktak – Steve és Malfoy – különösen mogorvákká váltak.

A házakba osztási ceremóniát Harry szinte félálomban vészelte át, látott ilyet ezelőtt számtalanszor, és kezdett a fiú már olyanná válni, mint Ron; csak a vacsorára bírt gondolni – barátja emlékétől fájdalmas kis rándulást érzett a mellkasában.

– Millwood, Myrtle! – szólt a Teszlek Süveg, és az ismerős név hallatán a fiú felpillantott. Egy rettenetesen félszeg kislány evickélt ki a székhez; olyan szemüveget hordott, mint a szódásüveg alja, sötétbarna haja két copfba volt fogva, és szinte a fél arcát eltakarta hatalmas frufruja. Arca azon részét viszont, ami kilátszott a hajból, gazdagon borították pattanások. A lány menet közben megbotlott a saját lábában, mire halk kuncogás hullámzott végig a jelenlévő több száz diákon. Ő kis híján elsírta magát. Amikor odaért a süveghez, remegő kézzel a fejére húzta, de az nagy volt rá, így elnyelte az egész fejét. Erre már hangosabb nevetés morajlott fel.

– Hisztis Myrtle! – szaladt ki Harry száján, ahogy ráismert a lányra, de egyből meg is bánta; a mellette ülő Malfoy ugyanis meghallotta, mit mondott, és egy elismerő, egyben cinkosul gonosz tekintetet villantott rá, majd rögtön oda is súgta Willnek a tetszetős gúnynevet, hogy adja tovább.

– Hollóhát! – kiáltotta a süveg. A lány gyorsan megszabadult a fejfedőtől, és sietősen a háza asztala felé iramodott. Már majdnem sikerült célt érnie, amikor pechjére megint elbotlott, és ezúttal végig is vágódott a kövön, a diákokból pedig immár feltartóztathatatlanul tört ki a kacagás, amit Dumbledore egy helytelenítő nézéssel csitított el. Harry csak annak örült, hogy szerencsétlen Myrtle nem a Mardekárba került, ott ugyanis garantáltan halálra szekálták volna.

Hamarosan egy Eileen Prince nevű, sápadt, beesett arcú lány ment ki a süveghez. Soványságát még jobban kihangsúlyozta sűrű szemöldöke, meg fekete haja, ami zsíros függönyként keretezte barátságtalan ábrázatát. Harry egyből tudta, ki ez a lány, és egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy a fejfedő azonnal a Mardekárba osztotta. Újabb „ismerős" – sóhajtott, és savanyúan gondolt Piton professzorra.

Vacsora után a fiú fáradtan vonszolta magát le a Mardekárba. A klubhelyiségben aztán tengernyi „Én megmondtam"-os pergamencetlire lett figyelmes, amik szinte ellepték az asztalokat. Grindelwald, úgy látszik, nem vesztegette az idejét; minden lehetséges módon próbálta terjeszteni az igét, és még ide, a Roxfortba is képes volt bejuttatni a szórólapjait, méghozzá most már zsákszámra, bár Harrynek fogalma sem volt, hogyan. Arra kellett gondolnia, hogy talán a diákok közt is vannak szimpatizánsai, mint annak idején Voldemortnak voltak. Észrevette, hogy a gyerekek már nem gyűjtik össze és gyűrik gombócba a papírokat olyan hévvel, mint a bombázás előtt. Sőt, Malfoy például amint elolvasta az egyiket, észrevétlenül a zsebébe is csúsztatta. Ezek a jelenségek még nagyobb aggodalommal töltötték el, és elhatározta, hogy már másnap felkeresi Dumbledore-t, hogy beszéljen vele.

* * *

– Köszönöm, hogy védelmet helyezett az Abszol útra arra az időre, amíg vásárolni mentünk – mondta, miután beszámolt a bombázás idején történtekről, amikor este meglátogatta a varázslót a szobájában.