Az ördög mosolya

36. fejezet: A vallomás

Amikor Fizzy betette a lábát Harryékhez, és meglátta a térdig érő koszt, az égig érő mosatlan és szennyes halmokat, meg az üres kamrát, kijelentette, hogy megérkezett a paradicsomba. Azt mondta, a tétlenségbe már kezdett beleőrülni, de most megkönyörült rajta az ég, és ezért boldogságában könnyekre fakadt. Minden tetszett neki, a kuka mellett kialakított vacka is, még Tomot is szimpatikusnak találta. (Ez utóbbin Harry kicsit meg is sértődött.) Töretlen lelkesedéssel sajátította el a házimunka fortélyait, és örömmel szívta magába azt a kevés főzőtudományt, amit Harry át tudott adni neki.

Egyik szombat este, amikor Harry végzett a sült hús meg a krumplipüré elkészítésének, a fehérnemű kimosásának, valamint az ablakpucolás helyes lépéseinek megtanításával, végre leült egy kicsit a kandalló előtti fotelbe szusszanni. Innentől szabad volt a hétvégéje hátralevő része, ő pedig semmi másra nem vágyott, mint csendben és nyugalomban maga elé bámulni. Valamint elszívni egy szál olcsó cigarettát – ugyanis ő is rászokott.

Ám ekkor megint elkezdődött az a neszezés. Harrynek arra kellett gondolnia, hogy egész biztosan egy gonosz kopogószellem lesz az, hiszen annyira pontosan akkor kezdett el zajongani, amikor ő pihent volna. Mérgesen állt fel és ment a konyhába. A szekrényből aztán elővette a már egy hete megvásárolt egércsapdát – mert mi van, ha mégiscsak egér? –, majd odament a festegető Tomhoz, hogy egy kis vadászatra invitálja – mert mi van, ha mégiscsak szellem? Ez utóbbi okból nem merte a manóra bízni a dolgot.

– Te, figyelj – kezdte –, most már nézzük meg, mi a nyavalya van ott lent a pincében, mert egyre gyakrabban kalamol.

– Igen, én is hallom – felelte Tom, és ráérősen megejtett még néhány ecsetvonást. – Rendben, menjünk – tette le aztán a pemzlit.

Együtt odajárultak a pincébe vezető ajtóhoz, aztán meg is torpantak, mert megint elkezdődtek a hangok. Most mintha tompán puffant volna valami a csöveken. Egy pillanatra egymásra néztek, aztán Tom megvonta a vállát, és kiszórt egy Alohomorát az ajtóra, mire az nyikorogva feltárult. Dohszag áramlott feléjük és hideg, a poros lépcsősor pedig mintha a végtelen, fekete semmibe vezetett volna. Megint megzördült valami. Harry nyelt egyet, és már nem is annyira akarta kideríteni, mi van ott lent.

– Lumos! – mondta Tom, és amint világosság gyúlt pálcája hegyén, megindult lefelé. Harry szintén fényt gyújtott, aztán nagy nehezen követte a fiút. Pár lépcsőfokot kellett csak megtenniük, és lejutottak egy meglepően tágas helyiségbe. Szinte teljesen üres volt, két törött széket kivéve, a mennyezetről meg valamiért két villanykörte lógott le – talán eredetileg muglik építhették a házat. Míg Tom körbevilágított a pálcájával, mint egy zseblámpával, addig Harry letette az egércsapdát egy sarokba. A földön széttépett egértetemek hevertek, amelyek láttán összeráncolta a szemöldökét.

– Oda nézz! – mondta Tom, és a fenti csövekre mutatott. Harry felpillantott, de már csak egy tovasurranó, fekete árnyat látott, ami aztán eltűnt a polcok és a többi cső rengetegében.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte. Érezte, hogy a szíve hevesebben ver.

– Nem tudom, de egér biztos, hogy nem. Annál nagyobbnak látszott – felelte Tom.

– Most ott van! – szólalt meg Harry, amikor egy halk kis puffanással egyidejűleg megint megmozdult valami, és rámutatott a pálcájával. Egy világító szempár hunyorgott rájuk.

– Csak egy macska – legyintett Tom, Harry pedig megkönnyebbülten felnevetett. Örült, hogy nem kísértettel van dolguk; azt nehezebb lett volna nyakon csípni. Apró lábak dobogása hallatszott, aztán az állatka egy ugrással az egyik szék alatt termett, és onnan figyelte őket gyanakvóan.