Az ördög mosolya

5. fejezet Újra a Roxfortban

1938. szeptember elsején Tom és Harry ládáikat cipelve elindultak a Roxfort Expresszhez. Egész úton nem szóltak egymáshoz, csak ha feltétlenül muszáj volt, így aztán kínos hallgatásba burkolózva utaztak a metrón, végig a King's Cross pályaudvarig. Harry ládájába még idejében belekerült a varázspálcája és a láthatatlanná tévő köpenye is, amiket előző éjjel ásott ki a hortenziabokor alól, miután kimászott az ablakon, és leereszkedett a csatornán. 

A fiú még új személyi iratokat is kapott, melyek szerint tizennégy éves volt. Ez rosszabbul hangzott, mint az, hogy tizenhét, de annál mégiscsak jobban, hogy mínusz negyvenkettő.

A közlekedésben is akadtak különbségek 1996-hoz képest; a metrójegyeket nem automata kezelte, hanem egy egyenruhába öltözött férfi, a szerelvények ülései pedig műbőr és szivacs helyett falécekből készültek, amik keményen bele tudtak nyomódni az ember fenekébe, ha olyan sokáig ült rajta, mint most a fiúk. Az viszont tetszett Harrynek, hogy látványosan nagyobb a tisztaság, és hogy az emberek nem rohannak annyira, mint ahogy azt a saját idejében megszokta.

A végállomáson, azaz a pályaudvaron aztán leszálltak. Amikor beléptek az épületbe, kerestek egy-egy kulit maguknak, és arra pakolták a ládáikat, majd elindultak megkeresni a kilenc és háromnegyedik vágányt.

– Szerinted hol a francban lehet az a vágány? – kérdezte Tom. – Nem lehet, hogy elírták a levélben?

Harry erős késztetést érzett, hogy otthagyja a fiút, hadd keresse csak egyedül, hátha nem találja meg, de erőt vett magán.

– Nem, a kilences és a tízes vágányok közti falon van a bejárat – válaszolta.

– Én nem látok ott semmilyen átjárót – meresztgette a másik a szemét.

– Nem is láthatod, mert el van rejtve a nem varázslók miatt.

– És te ezt mind honnan tudod? – nézett rá Tom.

– Onnan, hogy nekem Dumbledore professzor elmondta – hazudta Harry. – Neked nem? – kérdezte ártatlan hangon, és rendkívül élvezte a látványt, ahogy Tomnak összeszorulnak az ajkai.

– Biztosan elfelejtette megemlíteni – morogta a fiú sötéten.

– Menj nyugodtan előre – mondta Harry.

– Mégis, hogy keljek át a falon?

– Csak menj egyenesen neki.

– Nagyon vicces, már majdnem bevettem, hogy itt van a bejárat – nézett rá Tom.

– Tényleg itt van.

– Szeretnéd látni, ahogy nekimegyek egy falnak, aztán lepattanok róla, mi? – kérdezte a fiú.

– Mi tagadás, ez igaz, de ettől függetlenül tényleg itt kell átmenni. – Tomnak résnyire szűkült a szeme. Harry sejtette, hogy máris valami bosszún jár az esze.

– Akkor mutasd be - vágta ki magát Tom.

– Rendben – válaszolta neki ő, aztán körülnézett, és amikor nem figyelt senki, teljes erőből nekitolta a kuliját a falnak, amin sikerült is akadálytalanul átmennie. A túloldalon egyből megpillantotta a Roxfort Expressz füstbe burkolózó körvonalait, előtte pedig a sürgölődő szülőket és gyerekeket. Sajnálta viszont, hogy nem láthatta, milyen arcot vágott Tom, amikor ő eltűnt a falban.

Rövidesen felbukkant a fiú is. Egy szót sem szólt Harryhez, csak elvonult mellette, és tovább ment a vonathoz. Harry nevetett magában; amaz nyilván nem szívesen látta volna be, hogy mégiscsak neki volt igaza. Az csak később jutott eszébe, hogy ő maga mekkorát éghetett volna, ha a bejárat 1938-ban mégsem az általa ismert helyen van...