Az ördög mosolya

26. fejezet: A Titkok Kamrája

A roxforti edzőtermet Harry rendszeresen felkereste, hogy levezethesse a feszültséget, ami a fájdalmas pásztorórák és a Titkok Kamrája miatti aggódás következtében gyülemlett fel benne. Amikor végre a boxzsákot püfölhette, nem győzte elég érzékletesen a helyére képzelni Tomot. Tudta, ha nem sikerül megakadályoznia a fiút abban, hogy kinyissa a kamrát, akkor Myrtle meghal, Hagridot pedig kicsapják. A felelősség és a tanácstalanság megújult erővel nyomasztotta. Mégis, hogy a francba térítse el Tomot a szándékától? A fiú már tudott a kamra létezéséről, és azok alapján, amiket a nyáron mesélt, nem állhatott már messze attól, hogy megfejtse, hogyan nyílik ki, ő pedig tehetetlennek érezte magát. Mérgesen verte a zsákot, aztán zihálva fogta meg, és döntötte neki a fejét. Gondolkodnia kellett. Nem hagyhatja, hogy a barátai Tom áldozatául essenek. Egy izzadságcsepp gördült le az arcán, ami nem feltétlenül a testi megerőltetés eredménye volt. Így állt még hosszú percekig, aztán eldöntötte: az lesz a legjobb, ha a könnyebbik végén ragadja meg a problémát.

– Örülök, hogy eljöttél, Hagrid – ment oda egy este a termetes fiúhoz, aki már várt rá a Tiltott Rengeteg szélén. Nem kevés szervezőmunkába került, hogy Hagrid ráálljon a találkára, és még Tom se vegyen észre az egészből semmit.

– Figyelj, én nem tudom, mit akarsz tőlem. Egyszer haverkodni akarsz, aztán minden ok nélkül összeveszel velem, most meg megint itt vagyunk. Fogalmam sincs, mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt idehívtál, de sejtem, hogy megint valami olyasmi, amivel aztán jól kigúnyolhatsz. Sosem gondoltam volna, hogy te is beállsz majd azok közé, akik korcsnak neveznek a származásom miatt. Ti, mardekárosok, szívtelen kis bestiák vagytok. A legjobb, ha az ember azt se hiszi el, amit kérdeztek. Mondjuk, akkor nem tudom, mit keresek itt egyáltalán...

Harrynek fájt, amit Hagrid mondott, de úgy érezte, megérdemelte. Tényleg nem volt szép, amit művelt vele, és örült, hogy a fiú adott neki még egy esélyt. Bárcsak most is hinne neki. Most az egyszer, utoljára.

– Kérlek, figyelj rám. Tudom, mit rejtegetsz a kastélyban. Ebből rettentő nagy baj lesz. – Hagrid arcán rémület tükröződött. Talán mégsem így kellett volna kezdeni...

– Honnét tudod, hogy rejtegetek valamit? – kérdezte a fiú, és idegességében egyik lábáról a másikra állt, elárulva magát.

– Az most lényegtelen. Az a fontos, hogy mihamarabb meg kell szabadulnod tőle, mielőtt még bárki rájönne, hogy...

– És mégis hogy jönnének rá? Csak én tudok róla, meg te. Hacsak nem... – vonta össze Hagrid a szemöldökét.

– Ha én rájöttem, más is rá fog.

– Pláne, ha teszel némi utalást.

– Én csak meg akarlak védeni...

– Megvédeni? Egy mardekáros akar megvédeni egy griffendélest? Ezt higgyem is el? Mondjuk, szó ami szó, régebben tényleg másmilyen voltál, de mióta sülve-főve együtt vagy azzal a Denem gyerekkel, megváltoztál. Fogadjunk, most is arra megy ki a játék, hogy minél jobban átverhess.

– Nem, kérlek, Hagrid, hallgass rám...

– El akarod szakítani tőlem az egyetlen kisállatomat, hogy még ennyi örömöm se lehessen!

– Én csak azt szeretném, ha elvinnéd...

– Mit akarsz Aragoggal csinálni, hm? Milyen mocskos terved van vele? – Hagrid hajthatatlan volt, bár ezt nem is lehetett csodálni azok után, ahogy Harry megszakította a barátságukat. Harrynek nem maradt más választása.

– Hát, jól van – mondta fagyosan. – Látom, nem tudlak megtéveszteni. – Hagrid arcára kiült a csalódottság, aminek aztán átvette a helyét egy „sejtettem én" kifejezés. Talán mélyen még mindig hitt Harrynek, ám ez a hit most végleg elpárolgott.