Az ördög mosolya

20. fejezet: Habfürdő

Immana szorosan ölelte a fiút; egyik keze a derekán, másik a tarkóján volt, ujjai a fekete fürtök közé túrtak. A lány teljesen belefeledkezett a csókba, amit a társa lelkesen viszonzott is. A körülöttük álló diákok vagy szemérmesen más irányba néztek, vagy irigykedve sandítottak feléjük a szemük sarkából. Már jó néhány napja ez ment; mindenütt a párocskába botlott az ember; hol a Nagyteremben szorongatták egymást, hol az udvaron andalogtak kézen fogva. Ha tehették, még órák előtt és után is megkeresték a másikat néhány szenvedélyes csók erejéig, mintha csak direkt azért csinálnák az egészet, hogy felvágjanak, vagy hogy a környezetüket bosszantsák vele. Vagy ne adj' Isten, féltékennyé tegyék – Harry, aki most szintén a környezetük részét képezte, az utóbbira tippelt. De már egyáltalán nem érdekelte a dolog – legfeljebb szivárványt hányt néha –, mégpedig azért nem, mert Tomot sem érdekelte. Mindketten zsebre vágott kézzel, szigorúan az ablakon kifelé bámulva várakoztak az átváltoztatástan terem előtt Dumbledore-ra, miközben faarccal hallgatták Immana és Lestrange csókjainak cuppanásait.

Ezalatt Evelyn szomorúan pillantott néha Harry felé, de aztán inkább abba az irányba nézett, amerről a professzor volt várható.

Aztán végre megérkezett a férfi, és bemehettek.

– Obazuaye kisasszony, nem fog elkésni az órájáról? – kérdezte Dumbledore Immanát.

– Öhh, megyek már, professzor úr – válaszolta a lány, és szomorúan elbúcsúzott fiújától, mintha ezután legalább egy évig kényszerülne őt nélkülözni. Utána persze nem mulasztott el Tomra pillantani, hogy ellenőrizze rajta a hatást, amit csak szeretett volna elérni, mert a fiú olyan magasról tett rá és Lestrange-re, hogy Harrynek öröm volt nézni.

Bementek, és letelepedtek a helyükre – Tom most már mindig Harry mellett ült –, aztán elkezdődött az óra. Dumbledore valami teknősbékáról beszélt, meg az óvatosan adagolt energiákról és az összpontosítás fontosságáról, vagy valami ilyesmiről. Pedig Harry nagyon figyelt a fiatal férfire. Egyenesen alig bírta levenni róla a szemét. Azok a lágyan meglendülő, barna hajfürtök... Mintha külön életet éltek volna. Mintha direkt azért táncolták volna körül ilyen kacéran a professzort, hogy őt kísértésbe vigyék.

Dumbledore bemutatta a pálcamozdulatot is. Ó, azok a tökéletesen kiszámított mozdulatok... A professzor ezután elindult a sorok között, hogy lássa, kinek hogy megy a varázslat, közben szórakozottan végigsimított mutató- és hüvelykujjával a pálcáján. Azok a finoman mozgó hosszú, vékony ujjak... Harrynek össze kellett szednie minden önuralmát, hogy ne bámulja őket nyálcsorgatva. Azt hitte, menten agyvérzést kap. Eddig sem volt neki teljesen közömbös a férfi, de a legutóbbi különóra után végképp nem tudott már úgy tekinteni rá, mintha pusztán csak a tanára lenne. Ő viszont egész idő alatt szinte rá sem nézett Harryre; kimérten és távolságtartóan viselkedett, mintha nem történt volna köztük soha semmi. Olyan tökéletesen hétköznapi volt, mint mindig. Harry nem értette, hogy bír ilyen visszafogott, már-már szűzies lenni. Az ember ki se nézné belőle, hogy miket tud...

A fiú minden erejét összeszedve megpróbált a tananyagra figyelni. A teknősbéka kislámpává való átváltoztatása volt a feladat, de Harry minden második gondolata a Dumbledore-t körüllengő feromonfelhőbe fulladt bele. Már sikerült egy négy lábon járó lámpaszerűséget összehoznia, amikor a professzor odaért mellé, és szemrevételezte a művet. A fiú erre elpirult; nem volt könnyű a varázslat, de százszor jobban is sikerülhetett volna, ha nem tereli el Dumbledore folyton a figyelmét – nem mintha a férfi lett volna a hibás. A professzor megigazította a szemüvegét, és elkapta a lámpát, mielőtt az feldőlt volna az alatta rogyadozó lábak miatt.