Lélektelen

11. fejezet

Felmerült bennem a kérdés, vajon biztosan jó döntést hoztam, hogy idejöttem? Magam sem tudom. Ahogy egyre jobban közeledtünk az épülethez, ismerős bizsergést éreztem legbelül. Testem megremegett. Magam sem értettem, miért csinálja ezt a testem. Miért csinálja ezt a testem? És jönnek a megválaszolatlan kérdések.
- Sziasztok! Van meghívótok? - kérdezte a kidobó, amikor az építmény bejáratához értünk Bethtel. Volt egy kis probléma. Blake nem adta oda a meghívókat. Ez gondot jelentett.
- Ami azt illeti... - kezdtem a mondatot, de ebben a pillanatban megjelent Blake a kidobó mellett.
- Velem vannak. Nálam vannak a meghívójuk - sietett segítségünkre Blake. Elindultunk befele a tomboló tömegbe. Blake elvette a cuccunkat és felszaladt vele az emeletre az ő dolgaihoz téve. Beth ment a maga dolgára engem itt hagyva a tömegben. Körbe pillantottam. Megláttam Kayt. Aztán Bethtet, aki épp a konyhába tartott ahol a fiú volt. Oké vegyüljünk el a tömegben! - gondoltam magamban. Majd én is a konyhába vettem az irányt. Kell egy ital. Maximum egyet ihatok, mert még valahogy haza is kell juttatnom magunkat. Már azt hittem GPS kell, hogy eljussak a konyhába ebben a házban. Mire végre eljutottam a konyhába megláttam a pulton heverő rengeteg szeszt. Kiválasztottam egy doboz sört. Feszültség csökkentő. Mellette piros műanyag poharak sorakoztak egymásra téve. Elvettem egyet és a söröm tartalmát átöntöttem.
- Szia! - szólított meg egy hang a hátam mögül. E hang hallatán megperdültem a tengelyem körül és egy jóképű sráccal találtam szembe magam. Szőkés hajtincsei kuszán lógtak a homlokába, zafír kék szeme csillogott. Volt valami különös a szemében. Valami nem e világi.  Beth kiköpött mása volt egy kis eltéréssel, fiúban. Egyik kezében egy piros poharat tartott a kezében, mint ami nekem is van. Tetőtől talpig végigmértem, ő is szintén így tett. Enyhe pír ült ki az arcomra. Lazára vette a bulis szerkóját. Fekete farmer, fekete póló amin rajta volt egy piros kockás ing és fekete converse.
- Szia! - köszöntöttem az idegent. Barátságosan rám mosolygott.
- Liam Hyland vagyok - mutatkozott be a srác immár Liam. Különleges a neve, tetszik.
- Jasmine Saunders. Tetszik a neved - mosolyogtam rá barátságosan.
- Mindenki ezt mondja, de nekem nem jön be, de a tiéddel ellentétben a tied mindent visz - elvigyorogta magát. Erre én is vigyorodtam.
- Hogy lehet az hogy te egyedül vagy? - kérdezte. Belsőm megremegett, megszédültem erre megfogtam a pult szélét. Elnéztem Liam válla felett, és a táncos tömegben megpillantottam Camet a falat támasztva. Heather Shay- el. Egyetem legnagyobb lotyójával, aki éppen az izmos karjába kapaszkodott. Harag áramlata végig futott rajtam. Találkozott a tekintetünk, majd pillantása Liamre tévedt. Gyilkos pillantást vetett felé, és hogyha szemével égetni tudna akkor biztos Liam háta már égne.
- Hát a barátnőm Kaydan Rowe-val enyeleg, a másik barátom meg fogalmam sincsen hol van - mondtam, és belekortyoltam a poharamban lévő sörbe. Még mindig Camen volt a tekintetem aki most már Heatherrel foglalkozott. Élve megfojtom azt a libát. Lenyomtam a pohárban lévő alkoholt.
- Értem. Esetleg nem akarsz velem táncolni? Nyugi nem mászom rád - mondta vigyorogva.
- Hát figyelj mindkét barátom faképnél hagyott. Végül is, miért is ne?! - mondtam majd Liam megfogta a kezemet és a parkett felé vezetett. Mire a parkettre értünk a DJ lassúzó zenét rakott be. A tömeg egyszerre lassúzott a zene ritmusára. Liam felém fordult és megpörgetett, majd elkezdett lassúzni. Felvettem ritmusát, éreztem ahogy az alkohol végig árad a vérembe. Adrenalin felszökött testemben. Nem érdekelt senki és semmi. Elkezdtem táncolni, leakartam vezetni azt a feszültséget ami az elmúlt két hónapban ért. Elakartam felejteni a túlvilágot, akár három percre is. Liam megérezte táncoló lábaim ritmusát, és elkezdett velem együtt mozogni. Remekül táncolt. Mindkét kezemet fogva megpörgetett majd hátulról átölelt. Majd a zene ritmusa még lassabbra váltott. Csípőnk egy ritmusra mozgott, majd megpörgetett és magához húzva átfogta a derekamat. Két karomat feje köré fontam és a zene ütemére lábaink életre keltek. Liam belesúgott a fülembe.
- Honnan valósi vagy? -kérdezte.
- Moorefieldből jöttem. És te? - kérdeztem vissza.
- Woodstockból - mondta.
A szám végén mondtam Liamnek, hozok magunknak italt, mert magam sem ugyan de kívántam az alkoholt. Konyha felé igyekezve megláttam Camet a terasz ajtaja felé igyekezve. Rám nézett és ideges pillantását elvette rólam, majd kiment a teraszra. Megtorpantam. Most telt be a pohár vele, itt az ideje válaszokat adnia. Utána eredtem. Kinyitottam a terasz ajtaját és megcsapott a november elejei hűvös szellő. Ám nem fáztam, az alkohol a véremben terjengett. Megálltam a korlátnál, és a holdfényben megpillantottam egy alakot aki a tengerparton áll messzeségbe tekintve. A korlát mellett kanyargós lépcső vezetett a tengerhez. Most vagy soha!
Eltoltam magam a korláttól és lementem a lépcsőn. Majd a sötét árnyhoz tartottam. Szívem dübörgött. Éreztem, hogy eljött az idő végre kérdőre vonni Camet. Lépteim lelassultak mikor közelebb mentem hozzá. Belsőm ismét megremegett. És megértettem. Megértettem miért és ki miatt műveli ezt a testem. Nagyot nyeltem.
- Cam? - kérdeztem. Nem jött válasz, tekintete elveszett az tenger hullámain. Csak állt a messzeségbe pillantva. Mellé léptem. Érzések áradata ment rajtam keresztül. Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Légzésem korántsem volt normális. Tenyerem izzadt, nagyon furcsálltam ilyen hűvös időben. Küzdöttem.
- Jobb ha elmész a közelemből - szólalt meg Cam mellettem. Figyelmeztető hangja még mindig ott volt a fejemben. Hogy érti ezt? És amikor a lakásomban megjelent?! Akkor neki kellett volna elmenni a közelemből. Gőzöm sem volt, miért mondja ezt. Nem bírom tovább. Könnycsatornáim beindultak. Megjelent egy könny ami legördült a puha arcomon. Nem tudtam megállni, hogy a többi se jöjjön ki. Zokogás rázta meg testemet és elindultam a part vonalán. Sírtam. Sírtam Cam miatt, sírtam mert nem kapok egy értelmes választ senkitől sem, sírtam mert senki sem ért meg, a legfőbbként azért zokogtam, mert szerettem Camet. A legelső pillanattól kezdve amikor belé botlottam beleszerettem. Az a legviccesebb, hogy magamnak sem mertem bevallani ezt. Fájt ahogy mostanában viselkedett velem.
- Jas! Ne fuss el! - hallottam Cam hangját az óceán hullámai között. Futottam, elakartam tűnni innen. Futottam a part vonalán előre a semmibe. A semmi közepén megjelent Cam. Megtorpantam, és felkiáltottam ijedtemben. Könnyeim potyogtak némán. Cam odalépett hozzám, két kezébe vette arcomat majd hüvelykujjával letörölte könnyeimet.
- Nem tudom azt elviselni, hogy sírsz - dallamos lágy hangja kiélesítette hallásomat. Szívem vadul vert. Megjelent előttem. Másodjára is.
- Te, megjelentél... - kezdtem volna bele a szövegbe, de Cam elhallgattatott.
Hüvelykujja végig csusszant az ajkamon. Belenézett a szemembe, majd az ajkamon pihent a tekintete. Szívem tombolt a bordáim között. De várjunk csak, mi a helyzet Heartherrel? Újabb csepp talált magának utat az arcomon.
- Ne sírj! Nem tudom ezt a látványt elviselni - mondta szenvedően és átölelt védelmező felsőtestével. Mennyei illata azonnal megcsapott.
 Finoman eltoltam magamtól.
- Tudom min mész keresztül - suttogta. Hogy tudja e? Ez most komoly? És akkor beugrott. A dalok! "Már mindent értek min mész keresztül" .
- Te játszottál nekem esténként a szobámban! - mondtam meglepődve, és teljesen ledöbbenve. Két kezembe temettem az arcomat. Mi az isten folyik körülöttem? Milyen világba csöppentem? Egy biztos, innen nincs visszaút.
Cam idegességében fel-alá járkálni kezdett.
- Cam, mi folyik itt? - kérdeztem elveszítve a türelmemet. Cam ismét az óceánt nézte. Tudni akartam mi az isten folyik itt, mert már kezdem elveszíteni józan eszemet. Ebbe fogok én beleőrülni.
Egy dolgot mindenképp tudni akartam.
- Cam ki vagy te?