Sorry My Brother, Sorry My Love [BEFEJEZETT]

18. fejezet

Taehyung
Mind azt hitték, hogy minden rendben, de én tudtam, hogy nincs így a lányom szobájába siettem és kulcsra zártam az ajtót. Óvatosan ültem le az ágyra és a hátára simítottam.
- Eunbi... - ejtettem ki a nevét olyan lágyan, ahogy csak tudtam. A kislány rögtön rám pillantott és a szemében könnyek csillogtak. - Tényleg minden rendben van...
- Omma... - ölelt magához és a mellkasomba fúrta az arcát. - Tényleg nem bántott? Nem akarom, hogy valaha valaki bántson... soha, de soha többé.
- Kincsem, én rendben vagyok, de neked el kéne kezdened olyan dolgokat csinálni, mint a többi gyereknek... tudom, hogy eddig nem lehettél felhőtlenül boldog és szabad, de most már minden rendben van. - nyomtam egy puszit az arcára. - Appa, tényleg szeret minket...
- Omma, nekem az a dolgom, hogy rád vigyázzak! - kiáltotta el magát hirtelen Eunbi.
- Ez fordítva van. - mosolyodtam el, miközben nyugodtan beszéltem hozzá. - Nekem kell rád mindenféleképpen vigyázni rád. Nem lesz semmi baj...
Nem válaszolt, ìgy megfogtam a kezét és levittem magammal az étkezőbe. Amikor megérkeztünk Hoseok mellé ültem, aki egy csókot nyomott a számra, erre Eunbi elkezdett puffogni.

Jin
Nagyon édes volt, ahogy Eunbi féltékeny volt az anyukájára. Nami is egy apró puszit nyomott a számra, majd a fülemhez hajolt.
- Tudod attól, hogy 47 éves vagy még mindig te vagy a leggyönyörűbb. - suttogta, majd egy puszit nyomott a nyakamra és folytatta. - Nagyszülők vagyunk, de még nem vagyunk öregek.
- Nagyi! - kiáltotta Eunbi hirtelen, mire rá kaptam a tekintetem. - Mikor íratkozunk be az oviba?
- Velem íratkozol be? - kérdeztem megdöbbenve, mire a kislány heves bólogatásba kezdett.
- Omma sosem mehet sehová. - motyogta, miközben Taehyungra nézett, aki a földet vizslatta.
- Nálunk bárhová mehettek Ommával. - mosolyogtam a fiamra bíztatóan. - És Appa is elkísér titeket, hisz imád veletek lenni.
- Hercegnőm, nem hinném, hogy ez jó ötlet... - motyogta mellettem Namjoon. Minket nem kedveltek az oviban meleg szülőkként, de sosem volt semmi baja emiatt a fiainknak... ugyanúgy kezelték őket, mint mndenki mást. Mikor Taetaera pillantottam átgondoltam én is, hogy jó ötlet-e, de a fiatalok már rá bólintottak a dologra és lebeszélték, hogy hétfőn mennek beíratkozni.

Eunbi
Boldog voltam, hisz Omma boldog volt, de én még mindig nem bíztam azokban a férfiakban. Mindenki kedves volt velünk és mosolygott, de féltem, hogy bántani fognak minket. Omma biztos, hogy fél, hisz sokszor pillant az ajtók, ablakok felé és ezt akkor szokta, ha menekülni akar. Vacsora után elindultunk a fürdőbe Ommával, hogy lefürödjünk. Mosolygott rám és még játszottunk is. Nevettem, ahogy felkapott és megpörgetett... tényleg nagyon boldogak voltunk, de ez nem tartott sokáig, ugyanis Omma hirtelen szédülni kezdett, így gyorsan szóltam azoknak a férfiaknak. Idegesen szaladt Appa, de óvatosan emelte fel Ommát. Nagyon megijedtem, hogy így láttam őt, az én mindig erős és kitartó anyukámat. Mikor letette az ágyba rögtön mellé kucorodtam és hozzá bújtam, amit egy mosollyal az arcán díjazott.
- Hobie, hoznál nekem inni? - kérdezte, mire Appa bólintott egyet és már itt sem volt. A másik két férfi árgus szemekkel vizslatta Ommát. - Jól vagyok, menjetek nyugodtan... te is kincsem...
- Veled maradok. - motyogtam, miközben még szorosabban magamhoz öleltem... a többiek mégis magunkra hagytak minket.
- Kincsem... Omma jól van. - mosolygott hamisan, ezért nemlegesen megráztam a fejem.
- Nem vagy jól. - mondtam és éreztem, hogy sírni kezdek.
- Tudod, Kincsem... van egy kis betegségem, amiről nem szólhatsz senkinek...