Sorry My Brother, Sorry My Love [BEFEJEZETT]

19. fejezet

Hoseok
Mikor beléptem a szobába már aludtak. Leraktam a poharat és bebújtam én is a takaró alá. Eunbi a szerelemhez bújt, aki oltalmazón ölelte magához. Namjoon óvatosan nyitott be és rögtön össze is mosolyogtunk, de nem volt minden az igazi... Taenak valami baja van és nem mond nekünk semmit...

Taehyung
Mikor felébredtem Eunbi is ébren volt, de Hoseok még aludt. Az órára pillantottam és gyorsan felöltöztem, majd segítettem a kislányomnak is. Ma íratom be Eunbit az oviba, de nagyon féltem őt. Mikor beléptünk hozzám bújt, miközben megszorította a kezemet. Egy férfi lépett elénk.
- Miben segíthetek, Tae? - kérdezte mosolyogva. Jobban megnézve felfedeztem, hogy Daesung bátyja áll velem szemben.
- Szeretném beíratni az óvodába Eunbit... - motyogtam, miközben a lábamat kezdtem el bámulni. Ez a szokás már belém rögződött. Mikor a hátam mögé nyúlt rögtön magamhoz szorítottam Eunbit, hogy ne tudja megütni. Vártam a fájdalmat, de nem éreztem meg, mikor hátra pillantottam megszeppenve állt az óvóbácsi.
- Omma, jól vagy? - kérdezte Eunbi kétségbeesve. - Bántott, mint Appa?
- Tae... téged bánt valaki? - suttogta, miközben elhúzta a kezét. - Hogy hívják az apukádat?
- Az igazit vagy, akivel eddig éltünk? - érdeklődött Eunbi, de én csak el akartam süllyedni szégyenemben. Nem akartam, hogy itthon is tudják ezt... itt nem akartam, hogy sajnáljanak...
- Melyikük bántotta Ommát? - faggatta tovább a lányomat Daemin.
- Sejin app-ahjussi bántotta... - motyogta, miközben a kezemet kezdte simogatni.
- Jól vagy? - lépett közelebb a férfi, mire Eunbi arrébb húzott.
- Jól vagyok. - nyekeregtem, majd egy hatalmasat nyeltem... rendőr az apjuk, de már nem kell, hogy mégegyszer feljelentsék. - Akkor beíratkozhatnánk?
- A mostani párod nem bánt, ugye? - kérdezte, mire Hoseok is befutott.
- Tudod, hogy mégis hány óvoda van a közelünkben? - lihegte, mire egy kicsit megállt bennem a levegő. Kérlek, ismerd fel! - Jó napot kívánok, Kim Hoseok vagyok, az édesapa.
Daemin döbbenten pillantott rám... rosszul éreztem magam, attól az undortól, amit a szemében véltem felfedezni. Nem tudom, hogy hogy is kötöttem ki a földön, de már csak arra eszméltem fel, hogy Eunbi próbál megtartani...
- Szívem? - kérdezte ijedten Hoseok és leguggolt hozzám. - Rosszul vagy? Mi történik?
- Eunbi... a zsebemben vannak a gyógyszereim... ideadnád, kérlek? - pillantottam a kislányomra, aki szorgosan matatni kezdett a zsebemben.
- Taetae! - kiáltott rám idegesen Hobie. - Milyen gyógyszer? Azt mondtad, hogy jól vagy!
- Nincs semmi baj... - szipogott Eunbi, miközben bevettem a gyógyszeremet. - Omma csak fáradt, igaz? Nem lesz semmi baj, ugye?
- Igen, Kicsikém, nem lesz semmi baj! -  adtam egy puszit az arcára. - Aludnom kell egy kicsit és jobban leszek!
- Akkor aludj! - nyekeregte Eunbi és én lehunytam a szemeimet.

Hoseok
Nem érdekelt sem engem, sem Eunbit az ovi. Felemeltem és elindultunk kifelé.
- Kicsi lány... Omma milyen gyógyszereket szed? - kérdeztem, mire rám emelte hatalmas szemeit.
- A pszichológus írta fel neki, amikor még Ahjussival laktunk. - motyogta, miközben visszacsúsztatta a dobozkát Taetae zsebébe. - Azt mondta nekem, hogy cukorka, amitől jobban lesz... de tegnap azt mondta, hogy beteg és hogy ne mondjam el nektek.
- Amikor hazaértünk elmondjuk a nagyszüleidnek is, de Omma nem tudhatja meg, hogy mi tudjuk. - mosolyogtam rá, ahogy csak tudtam mégsem mosolygott vissza... megértem, hogy miért nem tette... én se tettem volna a helyében.