Destiny [✔]

Második fejezet

- Nam - hangra elszakítottam róla a tekintetem, de még ő is elhúzódott tőlem hátra fordulva. - Haver én bizto- - Kifutott az ajtón egy narancssárga hajú fiú, ahogy meg látott elhallgatott végig nézve rajtam. Mogyoróbarna szemű újra felém fordult.
- Bocs és köszönöm - aprót bólintottam kikerülve őket. Amíg be nem csukódott mögöttem az ajtó, tisztán éreztem a tekintetük a hátamon. Furcsa két fiú. Nem találkoztam még rózsaszín hajú emberrel. Bár pont én beszélek, aki hófehér.
  Próbáltam nem foglalkozni vele, de elég nehézre sikerült. Valahogy mindig felugrott a szemeim elé a mogyoróbarna szemei. Végül kényszerítettem magam, és csak az igazgatói irodát kerestem. Sok bolyongásom után rávettem magam, hogy megkérdezek egy diákot, így is többen hülyének nézhettek, ahogy folyton elsétáltam előttük. Megálltam négy fiú előtt, ahogy eléjük értem abba hagyták a beszélgetést.
- Ne haragudjatok, de meg tudnátok mondani hol van az igazgatói? - egymásra néztek, majd újra rám. Azért ennyire nem nézhetek ki durván.
- Minek keresed te a mi igazgatónkat? - szólalt meg egy szőke hajú srác. Lesajnálóan kezel engem, ami idegesített.
- Az szerintem rám, és az igazgatóra tartozik - elvigyorodott, majd felém sétált. Egy fejjel magasabb vagyok nála, őt mégse riasztotta vissza, csak vigyorgott fel rám.
- Tudod attól, hogy ilyen külsőt aggatsz magadra még ugyan olyan kis senki maradsz - érzelem mentes arccal néztem vissza rá.
- Jackson, elég lesz - előttem lévő hátra kapta a fejét. - Menj fel a lépcsőn, ott pedig menj egyenesen, és fordulj le balra. A folyosó végén ott lesz. - Bólintottam, s a lépcsők felé indultam.
- Nem végeztünk! - hallottam a Jackson nevezetű hangját, vagyis kiabálását. Ilyenkor gondolkozok azon, hogy én biztos itt akarok lenni? Látszik és érződik is, hogy van egy ranglétra. Vannak a menők, a menők csatlósai, és azok, akiket megaláznak, tehát a legalja. Néha. Néha? Mindig is úgy gondoltam az életre, mint egy állati létra. Vannak a ragadozók, akik mindent uralnak. Vannak a növényevők, akik a ragadozók vacsoráik. És van a legalja, akiket még a növényevők is képesek eltaposni. Értem én, hogy kell egy ranglétra, hogy tudják ki hova tartozik, de ehhez miért kell úgy bánni a másikkal akár a kutyával? Sőt láttam olyat, aki a kutyájával jobban bánt, mint a feleségével.
Míg fellépdeltem a lépcsőn már becsengettek az órákra. Ahogy megszólalt a csengő hirtelen ürült ki a folyosó, csak az én cipőm kopogása szakította meg a csendet, na meg néhány tanár ordibálása. Ahogy befordultam balra rögtön kiszúrtam az igazgató feliratú ajtót. E folyosó előtt vagy háromszor sétáltam el!
Az ajtó elé érve felemeltem a kezemet, majd bekopogtam rajta. Egy ideig semmi nem történt. Újra próbálkoztam, de szintén. Majd harmadjára is be akartam kopogni, amikor kivágódott az ajtó, és újra szó szerint belém jött egy nő.
- Menjen már arrébb! - taszigált el az útjából a kevéske erejével. Pislogva néztem a feldühödött nő után.
- Jay! - férfi hangra az ajtó felé néztem döbbenten, de még ő is úgy nézett vissza rám. - Te ki vagy?
- Desmond Tiny - szemeit le-föl jártatta rajtam, majd sóhajtott.
- Ne haragudj az előbbiért. Kicsit felidegesítette magát egy diákján - legyintett beljebb sétálva, majd leült az asztala mögötti székre. Nem reagáltam semmit, csak beengedtem saját magam, és leültem elé a székre. - Tehát miben segíthetek? - Nézett fel a szemeimbe.
- Beszeretnék iratkozni - bólintott a laptopját felnyitva.
- Tehát Desmond Tiny.
- Igen - bólintottam.
- Papírjaid itt vannak? - nézett fel rám. Táskámat magam elé helyezve kivettem minden állítólag szükséges papíromat. Türelmesen vártam, míg azokat lapozgatta és olvasgatta, közben pötyögött valamit a laptopján. - Bizonyítványok? - Értetlenül néztem rá.
- A mik?
- Bizonyítványaid. Általános iskolai, 9. és a 10. osztályi - o-t formáltam a számmal.
- Nincsenek - most ő nézett rám értetlenül.
- Hogy-hogy nincsenek? - emlékekre ökölbe szorultak a kezeim.
- Nem jártam óvodába, se iskolába - elnyílt ajkakkal nézett rám, ami frusztrált.
- Akkor, hogy akarsz beiratkozni? Ezek nélkül nem tudlak felvenni - ingatta a fejét.
- És ehhez miért kellenek a bizonyítványok?
- Mert kell egy alap szint, amivel be tudlak íratni - könyökölt az asztalára szemeimbe nézve. Ha ezt tudom, be se teszem a lábam ide.
- Értem - bólintottam, majd elkezdtem felállni a székemről.
- De most tehetek egy kivételt - fél felhúzott szemöldökkel néztem rá. - De azzal a kivétellel, már ma elkezded az iskolát. Így látni fogom, hogyan teljesítesz. - Le-föl jártattam a szemeim rajta, majd gondolkodás nélkül bólintottam. Elmosolyodott. Felállt, átsétált egy másik irodába, majd egy halom könyvvel tért vissza. - 11. osztályban kezdesz arra a tekintettel, hogy tizennyolc éves vagy. De ott még csak tizenhat-tizenhét évesek vannak.
- De akkor..
- Mint mondtam kell egy szint. Nem foglak rögtön berakni a végzősökhöz - itt igazat kellett neki adnom. - Most épp matek órájuk van, tehát menj a tizenötös teremhez. - Bólintottam. A könyveimet elraktam a táskámba, és mindent megköszönve indultam az ajtó felé. – Remélem, melletted felnőnek - hátra kaptam a fejem. - Majd meg látod. - Ezzel az utamra engedett. Mi? Ez az egy szó járt a fejemben. Felnőnek? Ezt hogyan értette? Ha most ki derül, hogy olyan osztályba tett be, ahol rengeteg idióta van, én megölöm a férfit. Életemre esküszöm megfogom fojtani. És mily közel is voltam hozzá.
  Alig értem a tízes teremhez hatalmas ricsaj csapta meg a fülemet. Ahogy lépkedtem közelebb reménykedtem benne nem a tizenötös teremből jön. Istenekhez is fohászkodtam, mind hiába, nem szeret engem az isten. Tizenötös terem volt a leghangosabb. Tanár hangját nem is hallani. Bár lehet, bent sincs. De akkor bekopogjak, vagy ne? Egyszerűen nyissak be?
 - FOGJÁTOK MÁR BE! - hirtelen csend lett, amit én kihasználva bekopogtam. - MI VAN?! - Fél felhúzott szemöldökkel nyitottam kintebb az ajtót, ami mögött szembe találtam magam egy ismerős nővel. Láttam a szemeiben a felismerést, majd az értetlenséget. - Miben segíthetek? - szólalt meg halkabb hangon.
 - Én vagyok az új diák - léptem beljebb, hogy láthassam az osztályt, de egyszerre három ismerős arcot is láttam. Mind a három hitetlenkedve nézett rám.
 - Új diák? - újra a tanár felé néztem bólintva. - HeeJoon nem szólt róla.
 - Csak most lett eldöntve - mosolyogtam rá. Kétkedve nézett rám, de bólintott.
 - Menj, ülj le Hoseok mellé - biccentett fejével a leghátul egyedül ülő fiú felé. Nevére felkapta a fejét. Először a tanár felé nézett, majd rám. Egy szó nélkül becsuktam magam mögött az ajtót felé sétálva, de ahogy közeledtem úgy láttam az értetlen, és ijedt szemeit. - A neved nem árultad el.
 - Desmond Tiny - fordultam a tanár felé. Bólintott leülve az asztala mögötti székre. Elhaladtam a Jackson nevezetű mellett. Hitetlenkedve nézett rám, sőt végig követte minden mozdulatomat.    Legmegdöbbentőbb, hogy Jackson nevezetű előttem ült, egy szürkés hajú mellett. A mogyoróbarna szemű, és a narancssárga hajú pedig a mellettem lévő padban. Beszorultam, ha mondhatom ezt. Végig néztem rajtuk, és megállt a tekintetem a mogyoróbarna szeműn. Ahogy találkozott a tekintetünk előre a fordította fejét, mégis láttam a szeme sarkából felém nézett. Mellettem ülőhöz fordultam.
- Hello, Desmond Tiny vagyok - ijedt szemeiből kérdő lett.
- Shin Hoseok - bólintott. - Tehát te vagy az új diák?
- Aha - mosolyodtam el az asztalra könyökölve.
- Senki nem beszélt új diákról - látszott rajta felengedett az idegességéből. Nem értem miért ijednek meg tőlem. Senkit nem bántottam, egy rossz szóval se illettem őket. Mégis éreztem, hogy félnek.
- Még csak tegnap érkeztem ide, és ma jöttem beiratkozni. Tehát még az igazgató se tudott rólam.
- Oh, így már értem - bólintott, amin elmosolyodtam.
- De hadd kérdezzek - kérdőn nézett fel rám. - Miért mondta azt, hogy reméli, mellettem felnőtök? - És itt fagyott le. Lassan előre fordította a fejét. Én is oda néztem, ahol is Jackson vigyorgott rám.
- Élvezetes lesz téged is az őrületbe kergetni - suttogta. Őrületbe? Ő? Engem? Röhejes. Elvigyorodtam.
- Várom - arca grimaszba torzult, és előre fordította a fejét. Furcsa mód óra végéig csöndben volt az osztály, és csak a tanárra figyeltek. Ami meglepett engem, hogy meg tudtam oldani a feladatokat. Jó tudok számolni. Összeadni, kivonni, szorozni, osztani. De na.. 11.-ben nem éppen ezt veszik. Vagyis de, de hagyjuk is...
Bármiféle gyakorlás vagy elmagyarázás nélkül megoldottam. És még tudtam is, hogy jó az eredmény. Rejtély honnan csak tudtam, éreztem. Leírtam a feladatott, alig olvastam végig a kezem már mozdult, és csak írtam a számokat. Végig levezettem hogyan kell kiszámolni és hogy jön ki az a eredmény. Soha nem tanultam. Soha nem jártam iskolába. Mégis pár másodperc alatt kiszámoltam a helyes eredményt.
Amikor meghallottam a csengőt nem mozdultam meg. Csak bámultam a tele írt füzetemet. Hallottam a többiek felállnak, majd egyre halkulnak a lépteik. Mégis tudtam vannak bent. Még hozzá előttem, és a mellettem lévő padokban. Éreztem a tekintetük, a kérdéseiket. Mégsem tették fel, csak bámultak.
- Mit bámultok? - sziszegtem felemelve a fejem végig nézve rajtuk. Döbbenet, hitetlenség.
- Furcsa vagy - ismeretlen hang irányába fordítottam a fejem. - Jung Hoseok vagyok. - Bólintottam. - Jacksont már biztos ismered. Imádja terrorizálni az új diákokat - legyintett. - Narancs hajú Park Jimin.
- Anyád a narancs! - kontrázott vissza a narancshajú, ezek szerint Jimin.
- Anyám az nő. És a pink srác pedig Kim NamJoon - látszott ő is rá akar vágni valamit, mégsem tette. Rám nézett, és elmosolyodott.
- A reggelit még mindig sajnálom.
- Csak a szerencsén múlott, hogy időben reagáltam - fejét ingatta, de többet nem szólalt meg, ahogy én sem. Karba tett kezekkel bámultam ki az ablakon. Több diákot is láttam kint a padokon ülve. Beszélgettek, nevettek, hülyéskedtek. Tegnap még úgy voltam vele nem kell nekem egy barát sem. Senkivel se akarok jóba lenni. Akkor miért vágyom arra, hogy befogadjanak? Miért áhítozom arra, hogy beszéljenek velem? Badarság.
Tökéletesen meg vagyok egyedül, ahogy eddig is. Mindig is egyedül voltam. Egyedül küzdöttem a szüleim ellen. Egyedül tartottam el magam. Egyedül voltam. Most sem kell más. Magányhoz szoktam. Ha lenne, mellettem valaki azt megbánná, nem tudnék mit kezdeni vele. Hanyagolnám, elküldeném, nem érdekelne, mi van vele. Én is túléltem, akkor ő is túl fogja. De akkor miért mar ez a rossz érzés?
És akkor rájöttem mi is volt az a rossz érzés. Nem barát hiány miatt, hanem egy ember miatt. Hallottam körülöttem többen nevettek. Húú-ztak. Kicsúfolták. És vajon kit? Engem.
Jackson a kuka tartalmát a fejemre öntötte.
Lassan felálltam a székről, mire többen abba hagyták a nevetést.
- Ennél rosszabbak is lesznek - vigyorgott rám. Most nem vigyorogtam vissza. Közelebb sétáltam hozzá, de ő csak vigyorgott. Elé sétáltam lehajoltam a füléhez, és belesuttogtam a szavaimat. Egész testében megmerevedett, ahogy kiegyenesedtem láttam a szemeiben a félelmet. Nagyot nyelve lépett egyet hátrébb tőlem, mire megszűnt minden zaj a teremben. Még egy pisszenés sem volt.
- Ha még egyszer bántani fogsz másokat, lelkiismeret nélkül elvágom a torkodat.