Destiny [✔]

Huszonharmadik fejezet

Desmond

- Miért jöttél vissza...? - lehelte.

Döbbent szemeivel az enyémekbe nézett, szemeiben megcsillant a remény apró szikrája.
 - Ha igazat mondasz, akkor gyere velem - alig értem a végére felpattant, és halványan elmosolyodott. Így hát egymás mellett sétáltunk a házához, hogy összepakolhasson, de amikor ismerős környékre értünk rossz érzésem volt. Rick és Bew előttünk sétáltak a férfi tigrisével, de ők ketten megtorpantak, és hátra néztek rám.
 - Baj van? - férfi is megállt rám nézve, de én csak egy irányba néztem. Házunk utcája, amit minden áldott nap megjártam.
 - Te hol laktál? - értetlenül nézett rám, majd az utcánkba.
 - Én arra - szomszédos utcába mutatott, én pedig teljesen elfehéredtem. - Miért? - Nem válaszoltam csak elindultam az utcánkba, hallottam, hogy követ, de akkor semmi se érdekelt. Egyre beljebb értem a házunk felé, ami az utca végén helyezkedett el. Rozoga kapu előtt megálltam, és csak bámultam az ajtót. - Talán ismerted azt a kisfiút, aki itt lakott?
 - Mi? - rákaptam a tekintetem. Mellém sétált ő is a ház felé fordulva.
 - Lakott itt egy kisfiú. Nagyon aranyos volt, de megszólítani sose mertem, csak távolról figyeltem őt - szavaitól az ajkaim elnyíltak, de ő nem nézett rám. - Tudtam, hogy verik. Nem járt iskolába, se óvodába egyedül a boltba ment el. De tizenhét éves korában szörnyű dolog történt, szülei megakarták ölni, nem tehettem semmit. Egyedül annyit, hogy kihívtam a rendőröket és a mentőket. Kórházban nem mertem meglátogatni őt, utána pedig eltűnt. - Lassan felém fordította a tekintetét, s összeráncolta a szemöldökét. - Mi bajod?
 - Én.. - még értetlenebbül nézett rám. - Én voltam az a fiú... - Láttam, ahogy ledermed, majd szemeit le-föl jártatta a testemen.
 - Te.. Te voltál az a kisfiú, aki itt lakott? - bólintottam. - Akit vertek a szüleik? - Bólintottam. - Aki korom fekete hajú és tenger kék szemű volt? - újabb bólintás. Hajába túrva fordult el tőlem. - Szórakozol velem?! - Kiabált, amitől már elkomorodtam.
 - Nagymamám lánya volt az anyám. Nem ismerted az anyámat? - fejét ingatta.
 - Annyit tudtam, hogy Koreai, de azt nem, hogy Nana lánya. Úristen - pislogva néztem, ahogy a hajába túr, majd az arcát dörzsölte. – Jesszusom! - Torok köszörülésemre rám nézett. - Te.. Istenem! - ekkor a kicsiny kerítésünkre támaszkodott, és nagyot sóhajtott.
 - Jól van. Mi a franc bajod van? - hitetlenkedtem.
 - Az, hogy én szerettem! - hirtelen fordult felém, amitől hátra hőköltem, de a szavai jobban ledöbbentettek. - Szerettem azt a kisfiút! - Hallottam a szavait, de feldolgozni nem tudtam.
 - He?!

~***~

Orrnyergem masszírozva ültem a reptéri váróban. Az, amit akkor mondott, engem teljesen lesokkolt. Fasz se gondolta, hogy ez lesz, sőt, hogy ilyet fogok hallani. Főleg attól az embertől, aki megakart engem ölni, amióta csak az eszét tudja.
 - Destiny, ne már... - sóhajtotta.
 - Hagyj most! - szűrtem a fogaim közt rá emelve a tekintetem. Könyörgő, és szánakozó szemekkel nézett vissza rám. Idegesen kaptam el róla a szemeimet, ha nem jön a gép most rögtön, én megfogok őrülni. Ki a franc az, aki egy kölyök fiúba beleszeret? Senki! Vagyis de, épp mellettem ült.

~***~

Míg vártam, hogy összepakolja a ruháit, felhívtam Jacksont, hogy utazok vissza a leghamarabbi géppel. Amilyen boldog hangja volt megdobogtatta a szívem. Alig vártam, hogy visszaérjek, és csak velük lehessek. Bár amit ígértem nekik, valahogy most félek is visszatérni. Nem tudtam mit terveztek és mivel, hogyan, de féltem tőlük. Amilyen szexéhesek biztos voltam, hogy benne kínozni fognak, főleg, hogy hazajöttöm után el is hagytam őket. Még e napig nem tudok eligazodni rajtuk.
  Hisz négyen vagyunk, négyen. Nem mondom, hogy nem élveztem, inkább izgatott voltam. Még nem volt párkapcsolatom, NamJonnal való járás pedig annak se mondható. NamJoonról. Kíváncsi voltam mit akar nekem mondani, és miért. Már azzal is meglepett, hogy ott volt a reptéren, nem hittem volna, hogy elfog jönni el köszönni tőlem. Na, nem mintha olyan nagy utazásom lett volna. Reggel jöttem, este megyek, csak éppenséggel még két fővel gyarapodtunk.
  NamJoonon még mindig nem tettem túl magam. Még mindig ő az, akit szeretek, ő volt a legelső szerelmem, és az is marad amíg élek. Jacksonékat is szeretem, de nem úgy, mint NamJoont. NamJoon más, ő máshol kapott helyet a szívemben, ott ahonnan nem tudtam őt kitörölni. Őszintén, nem is akartam. Túl fontos lett nekem ahhoz, hogy elfelejtsem, pedig jól járnék vele. Átvert, hátba szúrt, megakart ölni. Mégsem tudtam rá haragudni, ami baj. Nagyon-nagy baj.
  Sóhajtva túrtam a hajamba, éreztem Rick kezét a combomon, amin elmosolyodtam.
 - Jól készülj fel - mellettem ülő férfira néztem, aki a fejét lehajtva bólintott. Hihetetlen számomra, hogy ő akart megölni. Olyan gyámoltalan, és elveszettnek tűnt, mintha egész életében átkozott volna, és már nem a bosszú miatt akart megölni. Vagy ilyen jól színészkedik.
 - Koreába utazó utasaink, kérjük jöjjenek a kapuhoz - hangos bemondóra mind a hárman felálltunk, és elindultunk a kapuhoz, hogy minél hamarabb felszállhassunk a repülőre.

Jackson

Reptéren a váróban ültünk, és vártuk, hogy Des repülője megérkezzen. Bár sokkal hamarabb ide értünk, mint kellett volna, de amikor felhívott, és azt mondta utazik vissza, nem bírtunk megmaradni. Így sokkal hamarabb kiértünk, mint apáék, hisz ők a család dolgaival foglalkoztak míg Des oda volt. Igaz csak egy napra ment, de nekem hiányzott, ahogy a fiúknak is.
  NamJoont hívtam, de nem vette fel. Nem tudom hol van, és mit csinál, de volt egy sejtésem, hogy hol is lehet. Tayyal. Biztos voltam benne most könyörög neki, hogy fogadja vissza, és kezdjék újra. Amennyire ismerem Tayt, nem kell semmit sem könyörögnie, már az ágyban dugnak.
  Tudom, hogy hibásak voltunk mi is. Mi erőltettük magunkat Desre, mi mondtuk azokat neki, e végett nem foglalkozott NamJoonnal. NamJoon akart vele beszélni, de mi elvettük tőle, pocsék egy barátok vagyunk, mégsem érdekelt. Azóta nem érdekelt, amióta Des kimondta azokat a száján. NamJoon megakarta ölni őt, őt, akit szeret, aki viszont szereti őt.
  És nagyon jól tudtam Des még mindig szereti. Mellettünk van, szeret minket, de NamJoon, aki a szívében van, és ott is fog maradni. Mivel Desmond már első látásra belehabarodott NamJoonba, de ő vak volt, és elrontott mindent. Ahogyan Des is vak. Annak a kapcsolatnak már rég vége, elromlott köztük egy olyan kötelék, ami miatt nem tudnának megmaradni egymás mellett. Nam vissza sóvárogna Tayhoz, Des pedig meginná ennek a levét, és beleőrülne. Még ha NamJoon azt is mondja, hogy szakítottak ő ettől függetlenül még visszamenne Tayhoz.
  Nem fogom hagyni, hogy elrontsa Dest, nem hagyom, hogy újra abba a mély gödörbe lökje. Nehéz volt újra a felszínre hozni őt, de másodjára már nem sikerülne, olyan mélyre zuhanna. Oly mélyre, ahonnan nem hallaná meg a szavainkat, nem figyelne ránk, nem érdekelné semmi, csak az a mély sötétség, ami körül veszi őt. De most végre kimászott belőle, elfogadta a kezeinket, és hagyta, hogy kihúzzuk abból a gödörből. Még, ha a gödörszélére is lép, én vissza fogom rántani és nem eresztem el, még ha meg is halok sem fogom elengedni a kezét.

~***~

- Jackson - oda kaptam a fejem. Wonho a táblára mutatott, ahol 23:10-t mutatott. - Öt perc. - Hívniuk se kellett már felpattantam, és a kapuhoz futottunk. Sysy a vállamon ült, és velem együtt mozgatta a fejét, hogy megláthassa Bewitchert. Még nekik is hiányzott Bewitcher. Amióta volt az a gyilkossági kísérlet, azóta jobban kötődnek hozzá, talán jobban, mint mi Deshez.
  Emberek özönlöttek ki a kapun, rokonokhoz, családtagokhoz, de ő sehol se volt. Korlátot markolva bámultam a fordulót, hogy felbukkanjon a fehér haja, de nem jött elő. Csüggedten néztünk össze, amikor kijött az utolsó ember is.
 - Mégse jött? - kérdezte halkan Hoseok.
 - De akkor miért hívott? - sírás szélén álltam, még utoljára a kapu felé néztem, de akkor nem tudtam, hogy beképzeltem őt, vagy valóban ott volt. Könnyeimen át nem láttam tisztán, de amikor Sysy, Hope és Ron egy fekete tigris felé száguldoztak már tudtam, hogy ő az. Boldogságtól csak még több könnyem fojt végig az arcomon, de nem csak én voltam így. Mégis láttam, ahogy leesik a válláról a táskája, és felénk futott, majd már csak az erős kezét éreztem meg, ahogy magához húzott. Zokogva öleltük át a testét jobban bújva hozzá.
  Nem tudtuk megmondani miért sírtunk, miért zokogtunk fejünket a mellkasába fúrva. Csak kijött rajtunk, amint megláttuk őt élve. Élt és épségben volt, ez az egy volt fontos a számunkra. Talán a kezdeti csalódottság miatt jött rám a sírás, a boldogságtól, hogy láthattam őt, hogy átölelt a védő karjával.
 - Nincs baj - halk rekedt hangjára, csak jobban rám jött a sírás, de hallottam Wonhoékra is. - Itt vagyok, és itt is maradok. - Éreztem, ahogy apró csókot lehel a fejem búbjára, erősített a karjai szorításán. - Most már nincsen baj. - motyogta, és tudtam ő is sír. Sírt velünk együtt, bánatában, örömében, hiányában.
  Kis idő után már a szemünket törölgetve húzódtunk el tőle, de mosoly volt az ajkainkon, ahogy az övén is. Megdöbbenésünkre ő maga kezdeményezte a csókot, ő adott nekünk, amitől a szívem hevesen dobogott. Tudtam, tudtam, hogy nem fog minket elhagyni többé, végleg velünk marad, és én hittem neki. Elhittem neki, hogy nem lesz baj.
 - Fiúk - kérdőn néztem fel rá, de ő más felé nézett. Mindhárman oda néztünk, ahol egy férfi állt. Szőkés barna haja, arany szemei voltak, de mellette két táska volt, és egy szőkés barna bundájú tigris, akkora akár Bewitcher. - Ő Kim Woozi, az unoka személyesen.