Destiny [✔]

Nyolcadik fejezet

NamJoon

Ahogy láttam Desmond összeesik, egy világ omlott össze bennem. Senkivel se foglalkozva felé futottam, amint oda értem az anyámat félre lökve letérdeltem mellé. Vállában a kés még mindig benne volt, és így küzdött. Engem védve küzdött. Egyre több vért látva a zokogás szélén álltam.
 - Meg ne merj halni, hallod? - sírtam el magam az arcára simítva a kezem. - Túl kell élned. - Hallottam az apám kiabálását, Seejun szintén kiabált. Son mentőket hívta, engem próbáltak elhúzni tőle, de csak kapaszkodtam belé. Nem akartam elmenni mellőle, vele fogok maradni!
  Amint megjött a mentő Desmondot elvitték, de Seejun ment csak vele. Amilyen szemekkel nézett rám még ellenkezni se mertem. Aggódok érte, túlságosan is, de anyám iránti gyűlölet erősebb volt.
 - Mégis hogyan képzelted?! - apám kiabálására hátra kaptam a fejem.
 - Ne merészelj velem ilyen hangnemben beszélni! - sziszegte anyám. - Megérdemelte azt, amit kapott. Ne védjétek már azt a szörnyet, aki meleget csinált a fiamból. - Itt egyenesen a szemeimbe nézett. Szemeiben csak megvetés és undor volt felém. Felém, aki a fia vagyok.
 - Tehát én is szörny vagyok? - mindenki apára kapta a tekintetét.
 - Mi? Nem.
 - De. Hisz nekem még védő állatom is van. Ahogy mindenkinek itt - tárta szét a kezeit.
 - Gaia teljesen más! - csattant fel. Hátat fordítva nekik az autó felé sétáltam. Már beültem volna, amikor rántást éreztem a kezemnél.
 - Anyós ülésre mész - Wonho a vállaimnál fogva arra lökött. - Az kellene még, hogy karambolt okoz. - Szemeimet forgatva ültem be a rám kényszerített helyre. Épp, hogy becsuktam az ajtómat hátul nyílt, majd csukódott. Döbbenten fordultam hátra, ahol három ideges szempár nézett vissza rám, bár inkább nem foglalkoztam velük, és előre fordítottam a fejem. Míg kórház felé haladtunk senki nem szólalt meg, igaz Ron fel-felnyüszített, amitől csak rosszabbul éreztem magam.
  Fogalmam sincs, miért vannak oda érte, de ez már nem is tudom micsoda. Amikor először megjelent az iskolában Rey folyton körülötte legyeskedett, ami már engem idegesített. Hát még őt mennyire idegesítette volna, ha látja is. Szerencsémre nem látta, de már látja őket. Meglett az ereje, még sincs állatta. Még Nanának is volt, ahogy megszületett, akkor neki miért nem?

~***~

Amint a kórházhoz értünk, Wonho alig állította le az autót én kipattantam egyenesen a recepciós pultig futva.
 - Desmond Tiny melyik szobában van? - nő felnézett rám, majd a monitorra.
 - Biztosan ebbe a kórházba hozták? - idegesen bólintottam. - Ilyen nevű betegünk nincsen. - Nézett fel rám.
 - Nem rég hozták be hasi sérüléssel - Jimin hangjára összerezzentem, de a nő sápadt arcot vágott, amitől a szívem összeszorult.
 - Ő még a műtőben van - alig mondta ki én elhadartam egy köszönömöt, és már a műtő felé futottam. Hallottam még a többiek is, bár furcsa mód Ron, Sysy, Rey, Cleo, Hope minket leelőzve futottak, repültek előre. Ahogy befordultunk a sarkon meg láttam Seejunt. Széken ült, a lába idegesen járt, s egyfolytában az ajtó fölötti lámpát bámulta.
 - Seejun! - ránk kapta a tekintetét, majd újra a lámpa felé. Amint közelebb értünk lelassítottunk, de a srácok ott voltak, ahol Corn. Ajtó előtt ültek felfelé nézve.
 - Van valami? - kérdezte halkan Hoseok.
 - Nincs. Nővérek ki-be szaladgálnak és ennyi. Elkaptam az egyik kezét, de rám is kiabált, hogy siet. - morogta sziszegve. Csüggedten ültünk le mellé várva a csodát. Csodát, hogy élve hozzák ki.
  Lassan egy óra is letelt már, de még mindig bent voltak. Seejun idegesen járkált fel-alá előttünk, amitől kezdtem elszédülni, de Hoseok próbálta csitítani, ami nem éppen sikerült neki. Jackson az ötödik kávéját itta meg annyira ideges. Jimin csak bámult maga elé. Wonho pedig velem együtt a lámpát bámulta, vagyis szuggeráltuk, attól hátha kialszik. De nem történt meg. Egy nővér kiszaladt, reagálni se volt időnk olyan gyors volt, ahogyan visszafelé is, csak akkor vitt be valamit. Valami átlátszó zacskót, és egy pirosat.
 - Él - Seejun hirtelen hangjára megugrottam. - És nemsokára kihozzák.
 - Honnan tudod? - kérdeztem gyanakvóan.
 - Infúziót és vért vitt be. Tehát lassan végeznek, és kihozzák.
 - Attól még nem tudhatod - álltam fel a székről. - Vér lehet azért kell, mert elvérzik a kezük alatt. Ne beszélj úgy, mintha minden rendben lenne!
 - Tudod, egy kérdés fogalmazódik meg bennem - közelebb lépett hozzám. - Honnan van képed arra, hogy ide gyere? - Közelebb hajolt az arcomhoz, nem ijedtem meg, csak idegesebb lettem tőle. Nyitottam a számat, amikor Rey a fejemnek csapódott. Mindketten oda kaptuk a fejünket, ahol is kialudt a piros lámpa, és elkezdett kinyílni az ajtó. Corn a gazdájával mit se törődve felugrott Desmondhoz, és összegömbölyödött a nyakhajlatában, fejét az arcának döntötte.
 - Hozzá tartozók? - egy orvos lépett ki a nővérek után.
 - Igen! - válaszolt Seejun határozottan.
 - Inkább nem kérdezem mi történt vele, de a szerencséjén múlott. Nem sértett létfontosságú szervet, csak sok vért vesztett. Hasát és a vállát összevarrtuk. De... - ökölbe szorultak a kezeim. "De" kezdéssel soha semmi nem jó. - Nem tudom miért, kómába esett. - Forgott velem a világ, ahogy hallottam a többiekkel is. Seejun hihetetlen nyugodtan fogadta a híreket, sőt még mosolygott is.
 - Melyik szobába vitték?
 - Huszonötös - bólintott hátat fordítva nekünk. Követni akartam, de végül lerogytam a műtő előtti székre.
 - Nam - Jimin a vállamhoz ért. - Ne hibáztasd magad, most neki szüksége van rád. - Fejemet ráztam.
 - Igaza van Seejunnak, csak bajt hozok rá. Semmi keresni valóm itt - felálltam, és el akartam sétálni, de akkor Jackson a csuklómat megfogva húzni kezdett. - Engedj el. - Rángattam a kezem, de jobban rászorított. - Jackson! - mintha nem is hallana, ami kezdet felidegesíteni. Ha én oda bemegyek, elsírom magam, és még fegyverrel se tudnának kihozni mellöle. Akkor miért hagyom? Miért nem rántom ki a kezem? Miért dobog hevesen a szívem? Ugyan. Szeretem őt. Szeretem Desmondot!
  Amint megláttam a huszonötös számot kirántottam a kezem az ajtó felé futva. Akkora lendülettel léptem be, majd hasra estem, de nem érdekelt mellette akartam lenni. Kezét fogni, fülébe suttogni, hogy mellette vagyok. Majd amikor felébred, szemébe mondani szeretem őt.
  De e szavak várhattak, túl sokat is. Desmond nem ébredt fel. Se másnap, se harmadnap. Én mellette voltam, mindig meséltem neki. Apa néha benézett, de mivel Desmond kómába került ő és Son vezetik a csoportot. Seejun ugyan azt tette, amit én, folyton mellette volt, beszélt hozzá. Srácok pedig kirándultak. Én kikötöttem nem fogok menni, amíg Desmond nem ébred fel.