Destiny [✔]

Negyvenkilencedik fejezet

Desmond

Minek hívott engem? Hitetlenkedve néztem rá, de ő csak mosolygott. Idegesen nyúltam ki, és az ing gallérjánál fogva magamhoz húztam.
 - Ki vagy? - sziszegtem az arcába, de ami mosoly volt az arcán, eltűnt, és csak komorság volt a szemeiben.
 - Olyas valaki, akit képes voltál egy szó nélkül hátra hagyni! - összeráncolt szemöldökkel néztem a szemeibe. Szemeim az arcán ugráltak, de egyáltalán nem ugrott be, hogy miről beszélt. - Komolyan Desmond?! - Elütötte a kezemet. - Ahogy vissza kerültél már el is felejtettél?! - kiabálása teljesen ledöbbentett.
 - Honnan tudod, hogy hol voltam? - kérdeztem elhaltan. Gúnyosan röhögve a hajába túrt, és elfordult tőlem. Döbbenten néztem össze Bewvel, de ő is értetlen volt.
 - Egy fogas nyaklánc mond valamit neked? - rákaptam a tekintetem, és tudatlanul a nyakamhoz kaptam a kezemet. - Egy fogas nyaklánc, amit neked adtam, te pedig egyszerűen ott hagytad.
 - M-mi..? - hátrébb léptem tőle, de én már olyan szinten összezavarodtam, hogy még gondolkozni se tudtam. - H-honnan tudsz erről?! Ki vagy te?! - Kiabáltam, de akkor elmosolyodott, és az a mosoly túl ismerős volt nekem. - Az nem lehet.. Nem, nem - fejemet fogva hátráltam tőle.
 - Dessi..
 - Ne, ne hívj így! - kiabáltam rá mutatva. - Egyetlen egy ember hívott így! De ő.. - Megakadtam.
 - Nos? Ő hol van? - felhúzta a szemöldökeit, kezeit a nadrág zsebébe süllyesztette. - Dessi, én vagyok az, hidd már el.
 - Hogy a faszba hinném el, amikor ő máshol van?! Nem is hasonlítasz rá!
 - Valóban, még a nevünk is más - bólintott.
 - Na tessék - hitetlenkedve fordultam el tőle.
 - De akkor vajon honnan tudok rólad, és Jabalról? - névre megtorpantam, szapora lélegzetvétellel néztem hátra a vállam felett. - Jabal az én vagyok, de mégsem. - Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé. - Ahol te voltál, az a múlt Desmond. Nem egy másik világba kerültél - ingatta a fejét, de én szédültem. - Te az őseink évszázadába kerültél. Abban a világban még léteztek a törzsek, a sárkányok és istenek. Évszázadok óta ez az egész világ egy misztikum.
 - Na nem. Velem ilyet nem fogsz beetetni.
 - Az isten áldjon meg Desmond! Ne játszd már a hülyét! - ökölbe szorított kezekkel fordítottam el róla a fejemet. - Ez a valóság fogadd el! Az a fa, - Vörös fűz felé mutatott. - egy rohadt isten, akinek te vagy a leszármazottja!
 - És a nagymamám? Ő is talán leszármazott volt?
 - Nem - rákaptam a tekintetem. - Ő egyedül a maffia csoport vezetője volt, de tudott erről a fáról. Ezért épített ide házat, ezért hagyta rád.
 - Honnan tudsz ennyi mindent? Követtél? Kémkedtél utánam?
 - Álmodtam - fél felhúzott szemöldökkel néztem rá. - Én Jabal leszármazottja vagyok, de közben Jabal lelke az enyém. - Egy kezét a mellkasára tette. - Ez az egész egy körforgás, érted? Minden újjá születésedben te kerültél a maffia csoport fejévé. Minden újjá születésedben, te át kerültél abba a világba, ahol mindig találkoztál vele, velem, velünk.
 - Milyen évet írunk? - leheltem magam elé. - Hol vannak Jacksonék?
 - Nos, gondolom itt vannak az ösvény elején - hátra kaptam a fejem, és elindultam, de egy kéz megállított. - Én a helyedben nem tenném.
 - Miért? - nem néztem hátra, csak a két fűzfát.
 - Mert azt hiszik, hogy meghaltál, véglegesen - fogaimat összeszorítva hajtottam le a fejemet, éreztem, ahogy könnyek folynak végig az arcomon. - Amikor eltűntél, milyen év volt?
 - 2017 július huszadika - Motyogtam.
 - Dessi, ugyan az a nap van ma. A halálod évfordulója, de nem 2017 van - hátra néztem a vállam felett. - 2025. - A számok hallatán a könnyeim is elapadtak. - Míg ott csak pár nap telt el, itt nyolc év. Desmond, nyolc éve tűntél el.
 - Látni akarom őket - sóhajtott, majd a kezemet fogva húzott maga után, de nem a két fűz felé, hanem a magas füvekhez. Még mindig alig hittem el, azokat, amiket mondott, de mégis annyi hasonlóság van köztük. A komor szemei, az a csíntalan mosoly, és a bőre érintése.
 - Ott vannak - oda kaptam a fejem, de ő lehúzott magához. Földön térdelve néztem ki a hatalmas füvek közt, és valóban ott voltak. Jackson, Wonho, Hoseok. A két fűz előtt egy kereszt volt, előtte több mécses és virágok. - Tudták, hogy itt van az ösvény, de soha nem tudtak belépni. - Suttogta a szavakat, de én nem foglalkoztam vele. Csak őket néztem. Sokkal férfiasabbak lettek, mégis jó volt látni, hogy nem volt beesett az arcuk, nem volt élettelen a tekintetük. De mögöttük volt még két személy. NamJoon és Rick. Rick NamJoont ölelte át hátulról, és a keresztet nézték.
 - Papa! - egy kisfiú kacagva futott Wonhoék felé, majd Hoseok mosolyogva kapta a kezei közé. Szóval már gyerekek is vannak.
 - Mindhármuknak van családja - felé néztem, majd újra Jacksonék felé, ahonnan már több gyermeki kacagás volt hallható, és három nő volt velük.
  Elszakítva róluk a tekintetem NamJoonékat néztem, de ekkor olyan történt, amin a szívem kihagyott egy ütemet. Rick egyenesen a szemeimbe nézett. Láttam rajta, ahogy szaporán veszi a levegőjét, amire mindenki ránézett.
 - Des.. - hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy reagáljak. - Desmond! - Felénk kezdett lépdelni, de NamJoon elkapta a kezét.
 - Rick, Des nincs itt, nyugodj meg.
 - Mit nincs itt?! - kiabálta, de végig a szemeimbe nézett. - Ott van, látom, és érzem őt!
 - Seejunnal mi lett? - néztem a férfi felé. Nem nézett rám, csak a kiabáló társaságot, akik próbálták lefogni Rickket.
 - Meghalt - suttogta, de a levegőm a tüdőmben rekedt. - Ahogy átmentél a múltba, Seejun egy szívrohamban elhalálozott, ahogy minden évszázadban. - Fogaimat összeszorítva hajtottam le a fejemet, egyre több csepp volt látható a talajon, nem tudtam visszatartani őket.
 - Des.. - Bew a fejét az arcomnak dörgölte, de csak még több könnyem lett. Kezemet szám elé téve halkan sírtam. Homlokom a hideg talajra döntöttem, kezeimmel a hajamba túrtam.
 - Igazságtalanság... - éreztem, ahogy a férfi a vállamnál fogva magához húzott, és a hátamat simogatta, de nem nyugodtam meg tőle.
 - Desmond! - félszemmel újra oda néztem, de Rick egyre közelebb ért hozzánk.
 - Menjünk, ha észre vesz téged, abból csak baj lesz - bólintottam, és hagytam, hogy felhúzzon a földről. Míg vissza sétáltunk tisztán hallottam Rick keserves zokogását, ahogy a nevemet kiabálta. Szívem facsarodott bele.

~***~

Mindhárman a fa előtt ültünk, Bew mellettem feküdt egy lábát a vízben lóbálta, de érezhető volt a belőle áradó feszültség és magány.
 - Hogy hívnak? - kérdeztem rekedt hangon.
 - Matthias. Wald Matthias - aprót bólintottam.
 - Mi történt miután eljöttem? - felé fordítottam a fejem, de ő kisebb mosollyal nézett rám.
 - A sárkányod segített a háborúban, és mi győztünk. Saramint elvettem, aki szült nekem egy gyereket, ő lett a törzs örökös - bólintottam. Zavaros, hogy úgy beszél mintha ő lenne Jabal, de nincs erőm bármit is mondani. - De mindig gondoltam rád, Saraminnal csak addig érintkeztem, míg nem teherbe esett, utána egy nőre se néztem rá. Ahogy ebben az életben se. - Sóhajtva elfordítottam róla a fejemet, és a vizet bámultam.
 - A család? Biztos vagyok benne, hogy tudsz mindent.
 - Miután eltűntél ezen a napon, Hoseok hollója berepült ide, ahol meg találta a pólódat és a cipődet. Már akkor sejtették, hogy valami baj van, de mivel nem tudtak bejönni.. Összeroppantak - rákaptam a tekintetem. - Azt hitték, hogy elhagytad őket, de mivel Seejun meghalt, tudták, hogy te is. Ezen a tudattal teljesen elvesztették az életkedvüket, csak a kicsin múlott, hogy ne öljék meg magukat.. - Ettől tartottam. - De az évek alatt kezdték feldolgozni, és megismerkedtek a mostani feleségeikkel, akikkel mint láthattad családjuk lett. Ettől függetlenül még kijártak ide, és mindig emlékeztek rád. Ahogy nem egyszer volt az, hogy az erdőben tartottak kisebb piknikeket.
 - És..
 - Feloszlott. Nincs új örökös, így maffia csoport se lehet vezető nélkül. Feloszlatták - bólintottam. Valahol számítottam erre. De reménykedtem benne, hogy nem történtek meg, és csak pár nap telt el a valódi otthonomban, erre nyolc év. Sóhajtva terültem el a füvön szét tárt kezekkel. Éreztem, ahogy Bew lefeküdt mellém, fejét a mellkasomon pihentette lehunyt szemekkel. Matthias minket nézett mosolyogva, de a szemeiben bánat volt.
 - Mi lesz most, Des? - Bew hangja gyenge és rekedt volt. - Nem mehetünk vissza oda, ahol mindenki ismer minket.
 - Nem tudom Bew, most aztán fogalmam sincs, hogy mi lesz.
 - Új életet kell kezdenetek - mindketten ránéztünk. Törökülésben volt felénk fordulva. - Nem tudtok mást tenni ezek után. - Egymásra néztünk, majd sóhajtva bólintottunk.
 - Szeretném levágatni a hajamat.
 - Pedig tetszettél hosszú lila hajjal - megütöttem a térdét, csak kuncogott, amitől halvány mosoly volt az ajkaimon. Fogalmam se volt, hogy mi lesz velem, velünk, de Jacksonékat soha nem fogom elfelejteni. Messzire kell mennünk tőlük, hogy ne ismerjenek fel. Hiszen attól, hogy levágatom a hajamat, még fehér, ahogy a szemeim is. Tudom, hogy belehet festeni, és lehet kontaktlencsét használni, de én magam nem akarok.
 - Hát akkor, - felálltam a földről, amit Bew és Matthias is követett. - menjünk összepakolni, utána utazni messzire...