Destiny [✔]

Tizennegyedik fejezet

Jackson

Reagálni se tudtunk Jimin hirtelen felkiáltásán. Láttam, ahogy az új fiú után futott, de Cleo itt maradt az oroszlánnal harcolni. Közbe akartunk lépni, de akkor Cleo megtorpant, ahogy az oroszlán is. Cleo összeesett, egyre halványult, de épp akkor értem oda hozzá, amikor porként fújta el a szél. Cleo meghalt. Meghalt... Szapora lélegzetvétellel térdeltem a hűlt helyét bámulva. Ha Cleo meghalt akkor...
 - Nem! Jiminnek élnie kell! - kiabáltam a fejemet fogva. Felpattantam, és Sysyt megkértem repüljön fel, és keresse meg Jimint. Sok ideig futottam, mire Sysy visszajött hozzám, és elkezdte mutatni az utat, de amit láttam...
  Levegőm a tüdőmben rekedt, megmozdulni se tudtam, csak bámultam a narancs testét. Arccal előre dőlve feküdt az aszfalton, teste körül egyre több, és több vér keletkezett.
 - Nem! - oda futottam hozzá, és a vállainál fogva a hátára gördítettem, a szemei lehunyva, arca hulla fehér, teste jég hideg. Éreztem a könnyeim folytak le az arcomon, élettelen testére csöppenve.
  Ha meg tudom kitette a két kezem által fogok bosszút állni. Jimin nem érdemelte ezt meg.

Desmond

Hirtelen ültem fel az ágyamban. A hideg futkosott a hátamon a rossz álmomtól. Fogalmam sincs miért álmodtam ezt, miért pont most. Vizes hajamba túrtam a térdeimen támaszkodva.
  Jimin meghalt egy ember által. De az ember túl homályos volt ahhoz, hogy lássam is ki volt az. Mégis könnyek folytak le az arcomon. Rossz érzés kerített a hatalmába, mintha átéltem volna a fájdalmát, mintha én is ott lettem volna, csak lelkileg. Telefonom csörgésére oda kaptam a fejem. Lassan érte nyúltam, és Hoseok neve villogott rajta.
 - Ig-
 - Desmond! - keserves sírásától alig értettem mit mondd, de már ekkor rosszat sejtettem. - Jimin.. Jimin.. Meghalt. - Levegőm a tüdőmben rekedt. Nem lehet. Az nem lehet, hogy igaz legyen. Ez is egy rossz álom része, ugye? Istenem kérlek, hogy az legyen! – A család már elvitte a testét - megszólalni se tudtam, egy hang nem jött ki a torkomon. Mocorgásra félszemmel oda néztem, és Bewitcher nézett rám könnyes szemekkel, amitől az én könnyeim is elindultak.
 - O-oda megyek - még hallottam a hüppögését, majd bontotta a vonalat. Lassan elemeltem a fülemtől a telefont, a sötét képernyőjét bámultam. Valóban igaz? A mindig vidám srác elment? Akármikor megláttam vigyor volt az arcán, mégis tudott komoly lenni, ha a családról volt szó. Nem tudtam elhinni, hogy pont ő halt meg. De ki által? Ki volt az, aki megölte őt? Ha meg tudom, hogy ki volt.. Nem fogok könyörületet mutatni felé!
  Lassan kiszálltam az ágyból, letusoltam, felvettem egy fekete inget, fekete farmert, és Bewitcherrel a vállamon lesétáltam, ahol megláttam Seejunt. Érzelemmentes volt az arca, de a szemei véreresek. Tudja ő is, és sírt. Egy szó nélkül sétáltunk ki a házból, egy szó nélkül szálltunk be az autóba, egy szó nélkül tartottunk a ház felé. Mindenki ott volt már.
  Lehajtott fejjel álltak, és fogalmuk se volt mit is tehetnének vagy gondolhatnának. Házba belépve megláttam a srácokat, a kanapén ültek lehajtott fejjel. Közelebb léptem hozzájuk, mire hirtelen mind a hárman felpattantak hozzám bújva és sírtak, zokogtak. Könnyeimmel küszködve öleltem magamhoz őket az arcom Jackson hajába fúrva. Sysyék Bewitcherhez bújtak, keserves hangjukon siratták Cleot.

~***~

Tisztességes temetést akartunk neki tartani, de az anyja, amikor engem meglátott nekem támadt. Zokogva ütötte a mellkasomat, két szót hajtogatva. Te hibád! E reakciót vártam tőle, hisz minden az én hibám. Miattam halt meg egy emberem. Miattam vesztették el az egyetlen fiújukat. Miattam, akit meg akartak ölni. Kezeinek az ütései egyre gyengébbek lettek, majd homlokát a mellkasomnak döntve keservesen zokogott, vékony ujjaival az ingemet markolták. Azon a napon már nem tudtam hányadszorra sírtam el magam, de ezzel nem én voltam az egyetlen. Volt, aki még abba hagyni se bírta, egyfolytában folytak a könnyei, egy idő után letörölni se próbálta őket.