Destiny [✔]

Tizennyolcadik fejezet

NamJoon

Tudom, hogy segíteni akartak nekem, de én nem akartam, hogy segítsenek. Boldogulok egyedül is. Egyedül is fel tudom dolgozni Desmond, és az anyám halálát. Anya halála jobban lesújtotta a lelkemet, anya halála, amit a szerelmem okozott. Szerelmem ölte meg az anyámat, ezt nem tudtam neki megbocsájtani. De akkor miért siratom Desmond halálát is?
  Lassan egy év telt el a temetésük óta. Két hónapja nem reagáltam semmire. Nem beszéltem senkivel, nem jártam be az iskolába, de Tayt közel engedtem magamhoz. Amikor Tay részvétet nyilvánított teljesen ledöbbentem, nem hittem, hogy pont ő fogja ezt megtenni.

~***~

Nem tudtam mihez kezdjek. Hiányzott anya, de a temetőbe nem mertem kimenni. Féltem találkozni Seejunnal, aki biztos engem hibáztatott volna, amit a lelkem mélyén meg is értenék, de azt elzártam magamban. E miatt félő még harc lenne a vége a vitánknak, amit el akartam kerülni, főleg egy temetőben.

~***~

Apa végül megunta a depressziómat, és kirángatott a szobámból. Ellenkeztem, ahogy csak bírtam, de legyengültem két hónap alatt. Bezárt az autóba, és kikanyarodott a házunk elől.
 - Apa! - kiáltottam fel, amint megláttam hova is tartunk. - Nem akarok itt lenni. - Nem foglalkozott velem, csak vezetett tovább. Lehet jót akart nekem, de ezzel csak ront a helyzetemen. Amikor megláttam Seejun kocsiját az ülésbe préseltem magam, apa nem foglalkozott ezzel sem. Szó szerint kirángatott az autóból, és a temető bejárata felé húzott. Feladtam az ellenkezést, már nem érdekelt.
  Egyre bentebb értünk, rengeteg sír mellett sétáltunk el, majd megláttam egy gyönyörű sírkövet. Hófehér, tűz vörös betűk díszelegtek rajta, és a kő tetején egy Bewitcher formájú tigris feküdt egy mancsa lelógott a kő tetejéről. De megláttam a sír mellett egy begörnyedt hátú férfit. Arca sápadt volt, vékony, és csak ült a követ bámulva. Először fel se ismertem, de akkor láttam a rozsda vörös haját, és Cornt a kő tetején.
 - Sajnáltatod magad. Semmibe veszel mindent, és mindenkit. De Seejun rosszabbul néz ki még nálad is. Ő nem enged közel magához senkit, nem eszik, csak itt ül, és bámulja a követ várva hátha felbukkan újra a főnök - elakartam sétálni, de olyan szavak hagyták el az ajkait, amin megtorpantam. - És fel is fog. - Hitetlenkedve néztem rá, de ő Seejun hátát nézte. - Nem is furcsa, hogy Seejun él? - lassan felém fordította a fejét. Először nem értettem miről beszél.
 - Akkor nem ő az - rántottam vállat.
 - Amint megszületett a főnök ő elhagyta Nanát. Lehet köztünk volt, de nem Nanát követte, hanem a főnököt - döbbenten néztem rá. - Annyira a depressziójába fordul, hogy észre se veszi még él. - Ezzel hátat fordított, és elsétált.
 - De hát..
 - Mi sem tudjuk hogyan tette, vagy tették, de akit eltemettünk az nem a főnök volt - többet nem beszélt, csak kisétált a temetőből. De ha él, akkor hol van? Mit csinál? Miért nem jön? Miért kínozza az őrzőjét? És engem? Túl önző lettél Desmond...

~***~

Nem mentem oda Seejunhoz csak elfordultam tőle, és elindultam a városba. Csak bóklásztam céltalanul, hagytam vigyen a lábam. Nem tudom még mindig elhinni azt, amit apa mondott. Desmond él és ezt csak onnan tudják, hogy Seejun él. Nagy marhaság az egész. El tudom hinni, hogy misztikum világban élek, Rey vállamon a bizonyíték, de az, hogy őrzők meghalnak, amikor a védencük is. Ezt már nem tudom elhinni, hisz, ha Seejun az őrzője, akkor nem kellene élnie. De ő él. Zavaros minden.

~***~

Estig kint sétálgattam az utcákat róva, haza akartam menni, mégsem mozdult arra a lábam. Valami a város széle felé vitt, az erdő felé, Desmond háza felé. Talajt bámulva lépdeltem egyre bentebb, az erdő sötét volt. Csendes, csak az én lépéseim hallatszottak. Mintha az egész üres lenne, pedig éltek állatok benne. De akkor miért nem hallani őket? Nem mozog a sünöktől az avar. Nem hallani a madarak csiripelését. Nem lehet hallani az őzek lépéseit. Nem lehet látni vörös bundát. Hold fénye megvilágítja az utamat a háza kerítéséig, de a ház sötét. Korom sötét.
  Óvatosan átmásztam a kerítésen, és a hátsó ajtóhoz sétáltam, nem él, de a hátsó ajtaja így is nyitva volt. Erre halvány mosoly jelent meg az ajkaimon, és lassan bentebb léptem a hideg sötét házban. Meglátszott régóta nem járt a házban senki sem.
  Lépcső felé sétáltam, halkan lépdeltem, mintha bárki meghallaná a jövetelemet. Lépcső tetején elfordultam jobbra a legelső szobába benyitva megláttam a szobáját. Ajtó melletti kapcsolóval felnyomtam a villanyt, ami világosságot adott a szobának. Mintha el se ment volna. Ágya behúzatlan, mintha most ugrott volna ki belőle. Mintha ott ülne az ágyon kezeit a combjain pihenteti, tenger kék szemeivel, csak engem nézne. Hófehér haja akkora már, hogy hátul össze kell fognia, de még a hosszú haj is jól állt neki.
  Lassan egy lépést tettem felé, halvány mosoly került az ajkára, egy kezét felemelte. Felém nyújtotta, mintha hívna magához, és én léptem. Közelebb léptem hozzá, kezem a tenyerébe csúsztattam. Ujjaival körbe fonta a kézfejemet még közelebb húzva magához, másik kezemmel arcára simítottam, mire lehunyta a szemeit jobban beledőlve a tenyerembe. Már a combjai közt álltam, kezemet nem engedte el inkább összefűzte az ujjainkat. Olyan valósnak tűnt. Olyan jó érzés a meleg bőre érintése. Szeretettől csillogó szemei oly valósággal néztek rám. Lentebb hajoltam hozzá, levegővételünk keveredett egymáséval, orrunk összeért, de nem érintettem össze az ajkainkat. Ez nem valós.
  Nem lehet valós, hogy ő itt legyen. Őt eltemettük. Desmond halott. Hirtelen téptem ki magam az ölelő kezeiből, ez nem igazi. Mosolya nem lohadt le neki, csak szomorú szemekkel nézte, ahogy hátrálok tőle. Ő nincs itt, csak a képzeletem játszik velem. Fejemet fogva hátráltam, szemeimből a könnyeim záporoztak.
 - Önző vagy! - kiabáltam, de ő nem szólalt meg csak nézett. - Önző vagy, hogy így itt hagytál. Önző vagy, hogy egy szó nélkül elmentél. Önző vagy, amiért a képzeletem szüleménye vagy. Miért nem vagy igazi? Miért nem vagy itt velem?! Miért nem vagy mellettem?! - Zokogva estem térdre. - Legalább szólalj meg! - kiabáltam, és akkor nyitotta a száját, láttam mozogtak az ajkai, de egy hang se jött ki rajtuk. Nem hallottam mit mondd nekem. Miért nem hallom a hangját? Újabb síró görcs járta át a testemet, ahogy halványult az alakja. Miért képzelgek ilyet? Miért játszadozik velem a fejem? Miért nem tűnik el végleg? Eltemettük őt, akkor ne bukkanjon fel előttem még, ha a képzeletem szüleménye is.
 - Tűnj el! - kiabáltam sírva. - Tűnj el az életemből! Hagyj végre békén. Hadd dolgozzam fel a halálod végre! - Keserű mosoly jelent meg halvány ajkain, és újra mozgott a szája, de újra nem értettem mit mondd nekem. Nem hallottam a hangját. Test alakja egyre fakult, majd véglegesen eltűnt a szemeim elől. Rossz ötlet volt visszajönnöm ide. Ide, ahol egy hónapig mindig vele voltam. Ahol egy hónapig minden nap vele aludtam. Zokogva ütöttem a padlóra, de még a fájdalom se térített észhez.
 - ..m..n - halvány hang ütötte meg a füleimet, de nem tudtam kivenni mit akart mondani. - Na...on - Valami elkezdte rázni a vállaimat, de nem volt előttem senki. Ekkor valami ütés érte az arcomat, és kipattantak a szemeim. Szapora lélegzetvétellel néztem a csillagos eget. Csillagos eget? De hisz én Desmond házában voltam, hogy kerültem a csillagos ég alá?
 - Magadnál vagy? - hang irányába néztem, ahol Seejun térdelt mellettem. - Haver jól meg ijesztettél. - Összeráncoltam a szemöldökeim, jobban körbe nézve a temetőben voltam.
 - Mégis.. mi? - fejemet fogva ültem fel.
 - Nem tudtam, hogy itt vagytok, sőt észre se vettelek téged. Csak már valami motyogást hallottam - hitetlenkedve néztem rá. - Egyszer elkezdted kiabálni Desmond nevét azóta próbállak felébreszteni. Elment a józan eszed is? Elaludni a temetőben.
 - Mintha te nem-
 - Én ilyenkor már haza megyek - befejezni se tudtam a rideg hangjától. - Mit álmodtál? - Előre fordítottam a fejem vissza emlékezve az álmomra.
 - Olyan hihető volt, túl valóság hű volt. Desmond házában voltam, ő pedig ott ült a saját ágyán - szemem sarkából láttam, ahogy megfeszülnek az izmai. - Haja sokkal hosszabb volt, és mintha sokkal magasabb is lett volna. Valami oknál fogva közelebb lépdeltem hozzá, meg akartam csókolni, de...
 - Rájöttél, hogy nem valódi, ezért ellökted magadtól - bólintottam.
 - Valamit mondott nekem, mégsem értettem mit - Seejun megveregette a vállam, majd segített felállni, és még haza is vitt. Otthon apa faggatott, hogy mit csináltam eddig, de én csak fellépdeltem a lépcsőn, és bezárkóztam a szobámba. Egész este gondolkoztam az egész álom dolgon. Vajon valóban csak álom volt, vagy az, akit láttam valóban Desmond? Ha ő volt, akkor miért nem jött el? Miért nem hallottam a hangját? Miért volt valós a bőre érintése? De e álom ráébresztett valamire. Valamire, amit már régen meg kellett volna tennem. És el is határoztam, hogy meg fogom tenni, de még előtte kimentem a temetőbe.

~***~

Egy csokor vörös rózsával a kezemben álltam az anyám sírja előtt.
 - Egy évig nem volt pofám kijönni, de most itt vagyok, anya - leguggoltam a sírja mellé, s a virágokat ráhelyeztem. - Bocsánatot akarok kérni, amiért nem jöttem ki hozzád. Nagyon szeretlek anya, de Desmondot jobban. Kérlek, bocsájts meg neki, amiért elvette a fiad szívét, de bocsájts meg nekem, amiért neki adtam a szívemet. - Még utoljára végig simítottam sírköve mentén, majd az ujjaim közé zártam a lábam mellett fekvő hófehér rózsát, és elindultam az ő sírjához.
  Sírjára helyeztem a rózsát, és leguggoltam mellé. Nem szólaltam meg, csak néztem Bewitcher lehunyt szemeit. Kételkedtem apám szavaiban, most mégis éreztem igazat mondott. Desmond életben van, de ha visszatér, én le fogok neki keverni egy pofont, utána át fogom ölelni a testét.
  De először...
Lassan felálltam még utoljára végig néztem a sírján, és kiindultam a temetőből egészen Tay házáig. Először meg kell tennem azt, amit már nagyon rég, szakítanom kell Tayyal.