Destiny [✔]

Tizedik fejezet

Desmond

Két hónap telt el, amióta szakítottam NamJoonnal. Nem tartott sokáig, de annál jobban bántott. És még volt képe nyilvánosan mutatkozni vele. Kéz a kézben sétáltak, csókolóztak. Felfordult a gyomrom is tőlük. Jiminék próbáltak vele beszélni, de hamar feladták. Majd engem fel is idegesítettek.

~***~

- Desmond - kérdőn néztem Wonhora. - Sajnálom, hogy nem szóltunk.
- Mi? - már ennyitől összébb húzta magát, amit furcsa szemmel nyugtáztam.
- Mi tudtunk Tayról - levegő is bennem rekedt. - Nem akartunk róla szólni, mert reméltük megváltozik, és szakít vele. De nem így lett. - Előre fordítottam a fejem, és csak bámultam magam elé.
- Nem a ti hibátok - éreztem hitetlenkedő szemeit. - Több éve ismeritek egymást, én pedig egy idegen vagyok. Persze, hogy tartjátok a hátát. - Mosolyogtam rá, aprót bólintott. Térdét megpaskoltam, majd felálltam a padról besétálva az épületbe.

~***~

NamJoon egyszer próbálkozott velem beszélgetni, amibe furcsa mód beleegyeztem, de nem lett belőle semmi. Amint meg látta a fiút egy szó nélkül távozott.
  Akkor éreztem igazán azt, hogy nem akarok itt lenni. Nem ebben a szituációban, se ebben a városban. De, amikor reggel arra kelek, hogy Bewitcher hozzám bújik, minden gondom eltűnik.
  Seejun próbált belém életkedvet csikarni, de egy hónap alatt fel is adta. Edzünk és edzünk. Tudja nagyon jól, hogy nem NamJoon miatt vagyok ilyen. Jobban aggaszt az a személy, aki felém tart. Nem tudjuk mikor fog megérkezni, de az is lehet, már a közelemben van. Senki se tudja, hogy néz ki, senki nem tudja hány éves, nem tudni fiú vagy lány. Csak annyit, hogy engem akar, holtan.

~***~

 - Gyerünk Desmond! Többre vagy képes! - kiabált Seejun, ami kezdet idegesíteni. Mai napig nem tudtam megütni, de még egy karcolást se tudtam rajta ejteni. Nagy eséseimen még Bewitcher is jót röhögött, kedves..
 - Cseszd meg Seejun! - felhúzott szemöldökkel nézett a lihegő alakomra. Térdemre támaszkodva álltam egyhelyben. - Akárhogy próbálkozok nem fog sikerülni. Soha nem tudlak megütni. - Szemeibe néztem, amikben enyhülést láttam.
 - Desmond - mély levegőt véve kiegyenesedtem. - Nem az a fontos, hogy engem megsebezz, hanem az ismeretlen unoka legyőzése. Ahhoz, hogy engem letudj győzni, Bewitcher kell. - Értetlenül néztem rá, majd a fetrengő tigris felé, aki engem nézett.
 - Hogy érted? - néztem vissza Seejunra.
 - Védő állatainknak ugye két alakjuk van - bólintottam. - De ahhoz a gazda ereje kell. Őszhangban kell lennetek, és elég erősnek a lelkednek. Ha nincs elég erőd, bele is halhatsz. - Szemeim tágra nyíltak. - Második alakjukban sokkal erősebbek lesznek, de rá tesz az, hogy a te erőd is kell ahhoz, hogy fel is vehesse.
 - Tehát, ha meg próbálja egy gyenge lelkű...
 - Belehal - bólintott. - De neked olyan erőd van, ami miatt Bewitcher akkor, és ahányszor veszi fel az alakját ahányszor csak akarja.
 - Ezt értem, de akkor miért kell ő? Hisz, ha már össze vagyunk kapcsolódva, akkor erősebbnek kellene lennem, nem? - döbbenten nézett rám, majd lassú mosolyra húzta az ajkait.
 - Igen, de te nem használod ki. Ahhoz, hogy azt meg tanuld több évbe telik.
 - De meg kellene tanulnia - Bewitcher sétált felém, kobakját a lábamnak dörgölte, amivel mosolyt csalt az arcomra. – Jobb, ha tudja. Ha nem is tökéletesen, de tudni fogja, hogy hogyan hozza elő magából. - Seejun elgondolkodva nézett rám.
 - Rendben. Holnap elkezdjük - aprót bólintottam. E kis szünet után újra kezdtük az edzést.
Estére fájt mindenem, mintha sokkal rosszabb lett volna, mint máskor.
 - Csak kezdesz merülni. Holnap nem fogtok edzeni, csak beszélni az erőről - bólintani volt csak erőm. Felsétáltam, lefürödtem, és amint párnára helyeztem a fejem el is aludtam, de még éreztem Bewitcher bemászik a kezeim közt a fejét az arcomnak döntve.
  Másnap reggel nagy meglepetés várt minket, vagyis csak az iskolában.