Balatoni nyár

Június 21. szerda

Reggel különös csendre ébredtünk.Ami nemvolt rossz,sőt,egészen kellemes és hangulatos volt,de ez valami szokatlan dolgot jelentett.Nos,az egyik lehetőség az volt,hogy annyira szét csapták magukat a srácok előző este valahol,hogy nem bírtak haza jönni,a másik,hogy itthon csapták magukat szét annyira,hogy nem bírnak délután 2 előtt felkelni,vagy...hát,nincs több opció.

Szofival kiettük a fagyasztott gyümölcsöket a mélyhűtőből,megittuk a reggeli kávénkat a teraszon,felöltöztünk,és égető szükségét éreztük annak,hogy folytassuk a mindennapi teendőnket: a semmit tevést.Csak feküdtünk Szofival a sötét nappaliban,pöffeszkedtünk,és arra gondoltunk,hogy milyen jó,hogy nincs iskola,nincs munkahelyünk,hogy Hédivel mi itt meg vagyunk áldva,hogy csak kérnünk kell és kapunk,és hogy akkor csobbanunk egyet a hűs Balaton vízében,amikor csak karunk.Persze,ez óriási luxus,és mi ezzel teljesen tisztában is voltunk.De hát élveztük amink volt.

-Húzd el a függönyt,légyszi.-emeltem fel a fejemet valami furcsa zajra.

Szofi nagy-nagy nehezen megemelte magát,föltápászkodott a kanapéról,és az ablakhoz vonszolta magát.Hirtelen mozdulattal elrántotta a függönyt,és beáradt a lakásba a szikrázó délelőtti napfény.

-Te...ezek meg hova készülnek?-vakargatta Szofi tejföl szőke fejét.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá,ugyanis nem tudtam,hogy miről beszél.

-Nem tudom,csak hallottam valami zajt.Mit látsz?

-Kiköltöznek????-nézett rám elkerekedett szemekkel Szofi.

-MI?

A fiúk bőröndöket,sport táskákat,és mindenféle holmit halmoztak a teraszra.Erik engedte le a gumi csónakot és a matracokat,Dzsúlió pedig a rajta ülve próbálta meg becipzározni a nem túl praktikusan elpakolt bőröndjét.A többiek pedig ott sürgölődtek,össze-vissza.

-Hát eléggé úgy tűnik...-állapítottam meg.

Teljesen ledöbbentem.Ennyi lett volna?Ennyi lett volna Karesz?Semmi több?Ennyi lett volna,és többet nem is látom?

-Menjünk le.-indult Szofi.

-Mi,nem,én nem beszélek velük.

-Jó,akkor majd úgy elmennek nem,hogy el se köszönsz?-vágta csípőre a kezét.

-De nem mehetnek el...

-Hát pedig látod!

Sóhajtva indultam Szofi után,belátva,hogy igaza van.Annyira lesokkolódtam,hogy attól félek,leszédülök a lépcsőről.Leérve a fiúk észre sem vettek minket,annyira el voltak foglalva.

-Jó reggelt!-köszönt egyszer csak kedvesen Erik.

-Mit csináltok?-kérdeztem tőle,miközben Karesz irányába néztem aki egy nagy strandszatyorban rendezgette a papucsait.

-Pakolunk össze.-sóhajtott fájdalmasan.

-De hát...-értetlenkedtem.

-Hirtelen közbe jött egy meccs,és haza kell utaznunk.Tegnap tudtuk meg.

-Ó...

Hát igen,ó.Persze,mi közben Szofival el is felejtettük,hogy ők amúgy válogatott sportolók,és kicsit komolyabb az életük,mint a miénk.Persze,itt fordul meg az ember fejében,de akkor mi ez a nagy bomlás?Valószínűleg ebben az évben ez volt az első szabadságuk,és még egyzser sem voltak bulizni.Valószínűleg itt se nagyon szabadott nekik.És lám,előbb haza is kellett menniük.

-Ez van.-törődött bele.

Annyira sajnáltam őket hirtelen.De ők választották ezt,senki sem kényszeríti az embert,hogy tartozzon az ország legjobb sportolói közé.

-És most,azonnal?

-1 óra múlva megy a vonatunk,holnap már felkészítő edzések lesznek.

Erik tette tovább a dolgát,mi meg csak áltunk ott Szofial megsemmisülve.

-És nem is jöttök vissza?-esett kétségbe Szofi.

-Á...-nevette el magát kínosan,és arrébb rakott a földön egy nagy,piros-fehér-zöld hátizsákot.

Karesz is bejött közben a teraszról,és kínosan próbálta kerülni a tekintetem.Láthatóan neki se volt jó kedve,és Artúrral együtt nézegették,hogy minden meg van e.

Erik még futott néhány kört a házban,kihúzta a hűtőt,megnézte,hogy semmi sem marad e ott,és oda jött hozzám.

-Nagyon örülök,hogy megismertelek...

-Mi?Nem mehettek el,ilyen hirtelen!-könnyesedett be a szemem.

-Jajj,Julcsi...-húzta szomorú mosolyra a száját.-Senki sem tehet róla.

Erik magához húzott,és hosszasan megölelt.

-Ne sírj,-síimogatta meg a fejem-biztos találkozunk még.

Aztán jöttek a többiek is.Egyenként,mindenki elbúcsúzott tőlem,és én őszíntén,nagyon szomorúan húztam őket magamhoz.

Majd végül Karesz is odajött.

-Hát,ennyi volt...-harapott bele az alsó ajkába fölém magasodva.-Sajnálom,hogy így alakult,remélem látjuk még egymást.

Karesz is megölelt,ő kicsit jobban,hosszabban,és erősebben mint a többiek.Hiába,nincs,és nem is lesz soha köztünk semmi.És ez így van rendjén.Bár nagyon sajnáltam,hogy elmegy,de tudtam,hogy sokkal jobb lesz így.

Nagyjából Artúr és Szofi között is lejátszódott ez a jelenet,és a fiúk,az összes cuccukkal együtt elindultak.Kikisértük őket a vaskapun Szofival,odaadták a kulcsokat,és elmentek.Egyik pillanatról a másikra.Elmentek.

Néztük őket Szofival,a kapuban álva,ahogy távolodnak a szűk kis utcában.Karesz úgy sétált ki a szívemből,ahogy azon a kapunk.Hirtelen,és nyugodtan.

Szofi csendben szipogott mellettem.

-Ne aggódj,-tettem a vállára a kezem-most kedődik csak a nyarunk.