Mad in Love / YuMark

23. Rész

Jackson pov.

Miután Yugyeom lerakta a telefont vártam és próbáltam csendben meghúzni magam, mert hallottam pár suhancot a környéken kiabálni és sosem voltam az a fajta, akit békén hagytak az ilyenek. És persze miért ne lenne ez a nap kivétel?

- Na nézzétek... egy igazi kis buzi bujkál a sikátorban. Csak nem a pasid várod? – áll elém az egyik huligán – Kérdeztem valamit! – fog felsőmre és húz fel a földről.

- Takarodj el! – lökőm el magamtól egyszerűen.

- Hogy merészelsz lökdösni? – áll fel és lép még kettő mögé... Na remek...

Míg az egyik magasabb megindul felém, már készülnék ellökni, de egy kar megállít ebben és hátra húz. Hogy került ez ide?

- Na mi van? Most már nem olyan nagy a szád? – markol hajamba, majd elvigyorodik azzal az undorító képével – Tudnék jobb munkát is az ajkaidnak...

- Ne érj hozzám! – köpöm le, majd próbálok ki szabadulni az engem szorító kezek közül sikeresen, de ekkor a másik kettő magasabb srác ugrik elém ezzel elállva a menekülési utam.

- Még egy ilyen és hallott vagy! – ordít rám, majd hátra lök – Most pedig legyél jó fiú – lép elém – és térdelj le!

- Álmaidban sem! – nézek rá dühösen és próbálok keresni valami módot, hogy elszabadulhassak, így mikor közelebb lép mocskosan vigyorogva: teljes erőből ütöm meg ezzel hátra is lökve, amitől elesik. Míg a többi felszedi a földről, sikerül kikerülnöm őket, de amint szabadulhatnék: az egyik hátra ránt.

- Most halott vagy! – áll elém, akit megütöttem és időm sincs reagálni ahogy belém szúrja a kést.

Fájdalmasan sóhajtok, de addig mocorgok, míg a mögöttem lévő fogva tartómat gyomron vágom, így elhúzódik tőlem és mikor a másik újra belém szúrja pengéjét: olyan erővel lökőm el, hogy elesve beveri a fejét.

Nem gondolkodva kezdek el futni a sikátor közeléből és hallom azt is, hogy elkezdtek futni utánam, így a lehető leggyorsabban próbálom lerázni őket. Lassan már kezdem érezni a szúrásokat, így kezemmel próbálom leszorítani több-kevesebb sikerrel, mikor nem figyelve bele futok egy fiúba.

Jinyoung pov.

Kiszállva az autómból siettek haza, hogy végre a saját lakásomban lehessek. Nem hittem, hogy párnap távollét, így ki tud készíteni. Gondolataimból viszont egy nekem csapódó mellkas ránt ki.

- Normális vagy? – kiáltok rá a fiúra, majd meglátom, hogy fehér felsőm, mintha véres lenne, de én biztos nem sérültem meg, na meg ennyitől ő sem.

Rá nézve látom, hogy keze szorosan tapad hasára, miből így is kristály tisztán látszik, hogy szivárog vére.

- Te jó ég, mi történt veled? – váltok azonnal kedvesebbre, majd hallom, hogy valakik egyre gyorsabban futnak és kiabálnak.

A fiú rémülten néz hátra és próbál meg kikerülni, de szerintem már túl sok vért veszíthetett, mert látszik, hogy szédül és úgy kell megfognom, hogy ne essen el.

- Gyere! – ölelem magamhoz, hogy megtudjon támaszkodni, majd a kocsimig bicegek vele és be ültetem az elől lévő ülésre – Elviszlek a kórházba! – mondom határozottan, míg én is beülök a kormányhoz és bekötöm magam.

- Siess kérlek! – nyöszögi halkan, ahogy a kiálltások egyre közelebbinek tűnek és biztosra veszem, hogy ők tették ezt is.

- Hogy hívnak? – kérdem, hogy kicsit szóval tartsam, mert az állapota egyre csak rosszabb és látszik, hogy sokáig nem bírja már.

- Ja-Jackson. – szorítja össze szemeit, gondolom a fájdalomtól.

- Érdekes név, gondolom nem vagy koreai, igaz? – nézek rá, de el is fordulok, mert nem igazán bírom, ha valaki mellettem szenved.

- Kínában születtem. – préseli ki magából a szavak fájdalmasan.

- És mikor költöztél ide? – kérdem kis gondolkodás után, de már válasz nem jön – Jackson? – nézek vissza rá, de már csak alig pislog és gyorsabban veszi a levegőt.

Legalább a kórház már itt van, így nem törődve azzal, hol parkolok le, gyorsan állítom le az autót és kipattanva rohanok a másik oldalra a fiúhoz.

- Gyere, itt vagyunk! Még egy kicsit bírd ki, kérlek! – fogok derekára, míg egyik kezét nyakam köré teszem, hogy megtudjon azért picit támaszkodni.

Elindulva a bejárat felé érzem, hogy egyre kevésbé van velem, de próbálja tartani magát, amit igazán becsülök benne.

- Kérem valaki segítsen! – érünk be és Jackson szinte azonnal elájul, de szerencsére megtudom még fogni.

Két ápoló azonnal mellettünk van és felhelyezik a betegágyra, míg én elmondok mindent, amit tudok az orvosnak. Mivel mélyek a sebek, így mindenképp műteni kell, hátha sérült valamelyik szerve, de nem tágítok mellöle. Megvárom a műtét végét is és mikor beviszik a terembe én is bekéredzkedek. Általában nem engednék, hogy egy idegen legyen bent vele, de mivel az orvos is normális és egyértelmű, hogy nem én bántottam, így beenged.

- Jackson, remélem hamar meggyógyulsz! – ülök ágya mellé, nézve, ahogy most már békésen fekszik, bár még biztosan vannak fájdalmai.

~ Remélem ez a rész is tetszett és nem csalódtatok benne!

Love ~