Mad in Love / YuMark

27. Rész

Sziasztok! Itt lenne az új rész, remélem aranyos lett ;) Kellemes olvasást!

Mark pov.

Álmosan fordulok át baloldalamra, de a belém nyilalló fájdalomtól felnyüszítek. Pislogva próbálom visszaállítani a látásom és kicsit kényelmesebb pózba feküdni – kevés sikerrel. Yugyeom nincs a szobában, ami most kifejezetten rosszul esik. Olyan más volt tegnap, olyan különös...

- Jó reggelt! – dől az ajtófélfának összefont karokkal, rám mosolyogva és elfeledve minden eddigi gondolatom: mosolygok rá – Fáj? – biccenti oldalra fejét én pedig azonnal elpirulok. Megrázom a fejem, de szinte azonnal elárul a nyüszítésem mikor felakarnék ülni – Aha, látom. – mosolyodik el sunyin, amiért igen csak duzzogni támad kedvem – Kérsz kávét? Vagy reggelit? – kérdi pimaszul mosolyogva.

- Inkább gyere ide. – mosolyodom el most én – Nem szeretnél visszafeküdni mellém? – kérdem, de túl nagyot sóhajt... Rosszat mondtam?

- Később pár dolgot átkell beszélnünk! – szólal meg halkan, majd határozottan néz a szemembe – Szóval mit kérsz?

Őszintén szólva nem hiszem, hogy most bármit is tudnék enni – Semmit. – dőlök vissza, magamra húzva a takarót.

- Mark – sóhajt mélyen -, mi a baj? – áll továbbra is az ajtóban, ami egyre kínosabb.

- Semmi. – fordulok oldalamra, hogy ne lássam azokat az igéző szemeket és ajkamba harapva próbálok nem fájdalmasan sóhajtani. Hallom, ahogy kimegy a szobából és ebben a pillanatban kezdek el könnyezni. Tudom, hogy ő más, de basszus csak annyit kértem, hogy maradjon itt velem... olyan rossz most egyedül, mintha csak a szex kellene, nem pedig én. Ez az egész olyan más és furcsa. Még azt sem beszéltük meg mi van köztünk... Talán azt akarja, hogy én is csak az alávetettje legyek, mert én ezt nem akarom. De őt akarom...

- Miért sírsz? – hallom meg édes hangját magam mögött. Hogy tud ilyen halkan mozogni... - Mark – ül le az ágyra mögöttem, de nem akarok felé fordulni, nem akarom, hogy lásson így – én bántottalak meg? – kérdi lágy hangon. Megrázom a fejem, mert tulajdonképpen nem ő bántott meg – Akkor miért sírsz?

- Nem-nem fontos. – törlöm le könnyeim. Nem mondhatom el, nem akarom elveszíteni.

- Ha nem lenne az, nem sírnál miatta. – sóhajt mélyen és végig simít oldalamon – Megbántad a tegnapit? – szomorú, hallom a hangján.

- Nem. – veszek mély levegőt – Pár dolgot leszámítva, nekem is jól esett. Emiatt ne aggódj!

- Pár dolgot? Például? – húzódik közelebb hozzám és érzem teste melegét... Istenem, teljesen megőrjít – Szóval mi nem tetszett? – simít végig oldalamon, majd mellkasomra teszi forró tenyerét – Tudod ez csak akkor megy, ha őszinte vagy hozzám. – fordít maga felé.

- Felkészítés nélkül nem a legkellemesebb... - gondolkodom el, fekete szemébe nézve.

- Oké, ez jogos. – simít végig arcomon – Azt mondtad pár, szóval mi van még? – néz rám komoly arccal, de annyira ciki ezt így kimondani.

- Hát tu-tudod – hajtom le a fejem elpirulva a gondolattól – amikor azt-azt mondtad térdeljek le, kicsit, ne-nem is tudom...

- Rosszul esett? - simít végig arcom, miután mellém feküdt.

- Nem kifejezetten, csak kicsit – mért nem merem ki mondani?

- Hm.. – néz mélyen szemem be – Legkevésbé sem célom megalázni legfőképp nem is szeretném, hogy így érez! – kimondja a gondolataimat és ha lehetséges még inkább elvörösödőm és lesütöm szemem – Bízol bennem? – simogat tovább, ami annyira jól esik, hogy szinte karjai közé olvadok. Bólintok, hisz az egyetlen, ami biztos vele kapcsolatban az a bizalmam ő felé – Akkor tudod, hogy komolyan gondoltam, ugye?

- Igen tudom. – nézek fel szemébe, ajkaihoz hajolva, de megállít mielőtt megcsókolhatnám.

- És milyen volt az első szopásod? Egyébként, hogy-hogy eddig erre nem került sor? – kérdi engem pedig ismét eltölt a vörös ezernyi árnyalata... Yugyeom...

- Sosem voltam az a fajta, aki hasonlót is csinál és eddig senki sem kért meg rá. – kezdem el, végig gondolva – Ami azt illeti nekem Jaebum volt a második fiú, akivel együtt voltam. – hajtom le a fejem.

- Ohh, ez komoly? – meglepett a hangja, de nincs merszem rá nézni most, így csak bólintok és mellkasába bújok. Nem akarok én ezekről beszélgetni – Ezt előbb is mondhattad volna azért. – puszil hajamba.

- Lényegtelen információ. Én például egyáltalán nem szeretném tudni hány emberrel kavartál! – jelentem ki felpislogva mosolygó arcára.

- Azért nem lényegtelen. Ha ezt tudom, eszembe sem jut ilyet kérni tőled. – simít végig hátamon – Bánt, hogy megtetted?

- Neked jó volt? – nézek mélyen szemébe – Ha, ha nem rontottam el semmit, akkor azt hiszem nem bántam meg.

- Nem rontottál el semmit! – csókol ajkaimra végre és talán még sosem vágytam ennyire egy csókra. Nyakába karolva hagyom, hogy elmélyítse ajkaink csatáját és fölém kerüljön, de a pillanatnyi fájdalomtól elvállok ajkaitól. Mosolyogva hajol nyakamra lágy csókokat hintve az érzékeny területre és menten elolvadok, mennyire édes most. Ujjaival óvatosan simogat és már megkérném, hogy lépjen tovább, amikor vadul kezd csörögni telefonja – Ne haragudj! – puszil orromra, majd felveszi a telefont.

Kissé gondterheltnek tűnik, de nem kérdezősködőm, azzal nem jutnék előrébb, majd pár perc múlva leteszi.

- Be kell mennem a kórházba, de sietek. – kel fel és kinyitja a szekrényt felsőt keresve.

- De várj, veled megyek. – kelnék fel, de ahogy felülök mélyen felsóhajtok. A francba is ez fáj!

- Szerintem te inkább maradj az ágyban. – kezd el nevetni, amin felfújom magam. Mi az hogy kinevet? Miatta van ez... - Sietek! – csókol ajkaimra – Szeretlek Mark! – mondja, majd kilép az ajtón én pedig lefagyva pislogok utána. Eddig is mondta már ezt, de ilyen őszintén még sosem...