Mad in Love / YuMark

30. Rész - Évadzáró

Sziasztok! Mint az a címből kiderül, úgy döntöttem lezárom ezt az évadot és egy másik könyvben fogom kezdeni a második évadot. Remélem tetszeni fog és nem csalódtok azért ebben a részben sem. Kellemes olvasást!

Love

Yugyeom pov.

- Mit mondjon el? Yugyeom, mi történt? – áll meg Mark előttünk én pedig most legszívesebben elsüllyednék szégyenemben!

- Miért jöttél ki? – kérdem, inkább csak az ujjaimmal játszva. Nem merek rá nézni...olyan érzés uralkodik rajtam, mi már nagyon régóta nem.

- Mert olyan hirtelen elszaladtál és most te válaszolj! Mi történt? – térdel le elém, megfogva a kezem, míg nagy szemeit rám veti.

- Tegnap bent volt a kórházban Jackson apja. – hunyom le szemem. Nem akarom újra hallani, nem akarom, hogy ő is így gondolja – Azt mondta miattam került ilyen állapotba a fia és hogy amióta megismert csak tönkre tettem.

- De ez nem igaz. – simít végig arcomon nyugtatásként, de most olyan az érintése, mintha leforráztak volna.

- De igaz. – nézek összezavarodott szemébe – Az én hibám, hogy rossz kapcsolata volt a szüleivel és az nap is miattam vesztek össze. Ha nem vagyok, nem lett volna ott, abban a sikátorban.

- Yugyeom, ne mond ezt! – szólal meg halkan Jaebum. Jól esik, hogy vigasztalni akarnak, de tudom, hogy az én hibám.

- Yugyeom – bújik hozzám Mark – De mit csináltál estig? – néz rám kíváncsian.

- Nem akarom, hogy tudd! – szorítom össze a szemem. Nem, nem mondhatom el. Még sosem voltam ennyire kétségbe esve – Nem akarom, hogy megijedj! Nem akarom, hogy eltűnj az életemből! – szorítom ökölbe a kezem.

- De én – szólal meg Mark, azon az édes hangján, de Jaebum a szavába vág.

- Sem ő, sem más nem fog eltűnni! Yugyeom, fontos vagy mindannyiunknak és meg kell tanulnod normális kommunikálni velünk! – igaza van. Meg kell tennem, de annyira félek.

- Van egy ismerősöm, aki már régebben költözött ide, nála voltam. – kezdem el, de Mark tenyere térdemen megremeg – Fűvel kereskedik és megkínált...és én csak egy kicsit megakartam nyugodni, elakartam felejteni mindent.

- Történt valami köztetek? – szólal meg halkan Mark, mire kipattannak szemeim.

- Nem, senki más nem kell, csak is te! – húzom fel ölembe és nem törődve Jaebummal, vagy Mark ijedt sóhajával: mélyen csókolom meg – Rajtad kívül senki sem kell! Szeretlek! – ölelem magamhoz, míg most már mosolygó ajkaira puszilok.

- Én is szeretlek! – bújik nyakamba – Ezért voltál ilyen furcsa tegnap? – néz rám nagy szemeivel és bólintok. Rettentően kínos ez most, pedig sosem volt ilyennel gondom. Mark, mit teszel te velem? – Miért nem jöttél haza inkább? – hajtja le fejét, így álla alá nyúlok, hogy szemembe nézzen.

- Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok uralkodni magamon és nem akartalak bántani. Bánom és tudom, hogy rosszul oldottam meg, sajnálom! – puszilok orrára. Kicsit jobb, hogy tényleg elmondtam, de zavar, hogy Mark megtudta. Hallom, hogy csörög a telefonom, de most nincs az a pénz, hogy én elengedjem Markot a karjaim közül – Vedd fel, Jaebum! – szolok rá, majd jobban magamhoz húzom életem szerelmét. Itt van, tudja és mégis itt van. Itt van, pedig nem bántam vele úgy, ahogy azt az angyal mi voltja megérdemelné. Szeretem, mindennél jobban szeretem – Kérlek, sose hagyj el! – hajtom fejem mellkasára, míg hajamba túrva nevet fel.

- Nem foglak, de ne csíkíz! – nevet és elhúzódna, de nem hagyom. Inkább két kulcscsontja közé csókolok mosolyogva. Annyira édes és annyira nem érdemlem meg...

- Yugyeom – jön vissza Jaebum – Jackson orvosa volt az. – szomorú a hangja, ezért elválok Markie bőrétől és felé fordulok, de ahogy meglátom szemét azt kívánom bár ne tettem volna – Azt akarja, hogy menjünk be. Jacksont újra meg kell műteni. – néz rám én pedig erősebben szorítom magamhoz Markot...Kérlek Jackson, nem mehetsz el!

Pár órával később még mindig itt ülök Jackson kórterme előtt, míg Mark a kezem fogva bújik hozzám. Rossz érzésem van és rettegek. Ha, ha ezt nem éli túl: tényleg miattam hal meg. Én-Én ölöm akarok meg... Jackson kérlek, nem teheted!

- Ön Kim Yugyeom? – áll meg előttem egy fehér köpenyes, szemüveges férfi, én pedig bólintva felállok hozzá Markkal együtt – Sajnálom, rossz hírt kell közölnöm. A fiú, Jackson nem élte túl a műtétet. – mondja ki könyörtelenül, bennem pedig megfagy a vér, ahogy szorosabban fogom Mark kezét is.

Nem! Jackson, nem mehetsz el! Nem halhatsz meg! Gyere vissza, gyere vissza könyörgőm!

Könnyeim olyan gyorsasággal folynak le arcomon, mint még soha és már csak a sötétségre figyelek fel magam körül és a csendre, amit Mark riadt hangja tör meg, ahogy nevem kiabálja... - Miattam haltál meg! – szólalok meg, de nem tudom hall-e valaki egyáltalán.

Bocsáss meg, kérlek bocsáss meg!