Üresség

Kevés vagyok

És még annál sem több

Szívverés felgyorsul, a pupilla tág,
A gondolatok összevissza kavarognak,
Egy érzés megbolondít, átveszi az uralmat,
Belobban, és felszabadul benned a gát.

- Megbolondít, nem vagy önmagad!
- Áh, kincsem, ne hallgass magadra.
Nem tudsz aludni? Vagy netán enni?
Nincs baj, ez még a normális fajta.

Egyszerűen csodás, te vagy nekem?
Te itt? Velem? Szeretsz engem?
Engem? Te? Érzed, hogy én szeretlek?
Ó... Ez csak egy álom, mi rejtve marad szemednek.

Gyötör, hogy az álmom nem valóság,
Hogy a reményeim oly csalókák,
Gyávaság, mi engem jellemez,
Az ész az, ami téged ellenez.

Szenvedve sikoltok, halkan, nehogy meghalld,
Majd minden megy tovább, de ez nem vigasztal,
Te és én, én és te, de nem mi, nem mi együtt,
Tehetetlenség, képzelgés, ami van itt belül.

Itt belülről vajon én mennyit mutatok ki?
Látja, hallja vagy érzi ezt valaki?
A vágyódást, a drámát vagy az okát?
De csak ülök a sötétben, és várom a csodát.

Látom őt, közeledik, mint barát, belül heves vita zajlik,
Légy csendben, szív, ne lüktess, barátnak ennyire nem illik!
Mint robbanó anyagnak a láng... Kedves mosoly, melengető tekintet
Édesen hívja szememet a szeméhez, ami vissza-visszatekinget.

Ég amíg meg nem éget, ég, amíg nem fáj,
Túl közel ért, megsebezhet a szeretet,
Erre kimondja suttogva a nevedet,
Te meg hagyod, hogy hasson rád.

Hagyod, hogy fájjon, hisz édesen égeti szívedbe a nevet,
Szomorú az, hogy neki erről még sejtelme se lehet.
Tiltva tiltott vágyódás, a gondolat fertőző,
Ahol rég pontnak kéne lennie, ott van a vessző