Üresség

~ez nem saját~

Annyira szánalmas vagy… Szánalmas és kövér- szakította meg a csendet, szavai hallatán a lány megremegett.
Csak állt ott a tükör előtt alsóneműben, s nézte magát. A nyakát, az állát, karjait, hasát, lábait. Nem tudott többet enni már. Nem tudott több vattát enni már…
- Gyűlölöm érte magam hidd el- szólalt meg- nem tudok, nem bírok lefogyni.
- Többek között ezért vagy szánalmas- jegyezte meg, s miközben az ágyon ült, csak lenézően mosolygott. A szemeiben látni lehetett, hogy az igazat mondja. Mindvégig mellette volt, és látta minden próbálkozását, s mindig csak mosolygott… talán mert tudta a végeredményt, talán mert nem látott elég igyekezetet…
- Nap mint nap gyötröm magam, és nem bírom tovább- fakadt ki- soha nem fogok úgy kinézni mint te. Feszes combok, gyönyörű test… és az a ruha- hirtelen elhallgatott…
- Te álmodtad meg. Mintha rám öntötték volna. Kár hogy rád nem jó, bár nagyobb méretben megvarratod és kész… de hát… olyan ronda vagy. Én nem tehetek róla, de nézz tükörbe… és láss is! Akkora vagy, mint egy bálna! Sanyargasd magad jobban! Edz! Diétázz! Soha nem leszel szép, soha nem fognak utánad megfordulni a pasik! Soha nem tudsz majd válogatni a férfiak között, mert neked csak a selejtek jutnak! Éppolyan selejtek, mint amilyen te vagy!
- Elég!- kiáltotta, de ő csak folytatta..
- Manapság senki sem értékeli a belsőt, így hát add el annak, aki a legtöbbet fizeti érte! Aki egy gyönyörű testet ígér cserébe…- eresztette le a hangját a lány…
Ő csak állt s bámulta magát a tükörbe. Hezitált, s végül halkan megszólalt.
- Tűnj el…
Ő azonban csak hátradőlt az ágyon és nevetett.
- Ha itt hagylak, még kövérebb leszel, és mikor már fel akarod kötni magad az első fára, nem sikerül, mert az letörik- felelte nevetve.
- Nem akarok öngyilkos lenni!- felelte zokogva, majd összeroskadt a tükör előtt és zokogott.
- Még nem… de nem sokára- suttogta, majd leült mellé a földre- soha nem fogsz lefogyni-, hiába tűzöl magad elé határidőket. Úgy néz ki, a vattától is hízol… de van egy mód- suttogta mosolyogva, miközben fülébe suttogott és ő is a tükörbe nézett.
- Mindig van egy mód, de az sosem működik- adta fel végleg a lány, ő azonban csak rá mosolygott, s az éjjeliszekrényére bökött.
- Zárd be az ajtót- suttogta továbbra is, s a lány szó nélkül követte az utasítását.
- Az éjjeliszekrényben találsz valamit, ami most nekünk kell- bíztatta tovább- amitől azonnal gyönyörű leszel és sovány- vigyorodott el.
Ő kinyitotta a kis szekrényt, majd értetlenül bámult a lányra.
- Igen, a kést… a spanyol tőrt… az kell most- sugdolódzott továbbra is, és ő kivette engedelmeskedve, ám kétségek gyötörték.
- Te mindig azt hajtottad, hogy biztosra mész minden áron. Ha ezt meg mered tenni, eléred célod- magyarázta, majd felállt, s őt is felállította. Megfogta a lány kezét, amelyikben a kés volt- a szépségért meg kell szenvedni.
Odaállította a tükör elé, s ő maga félig mögéje állt, fogva a kezét. 
- Rajta- szólalt meg hangosan, s belevágott a lány hasába, mire az hangosan felnyögött, majd ajkába harapott. Gyorsan vágta le függőlegesen a bőrt és a húst a hasról, mire az végre leesett. Utána az arcán vágott, formázott, s vére ezer sebből patakzott. Ő zokogott a fájdalomról, s újra és újra ajkába harapott, míg onnan is vér csordult ki, de ugyanúgy folytatta a kéz, a kés vágott, a hús és bőrdarabok hullottak le, mígnem végzett.
Az öncsonkítás végeztével már vértócsában állt, melyet ruhái ittak fel nagy részben, s beitta a szőnyeg, de láthatóan nem bírt a mennyiséggel.
Ő csak ott állt, s kiejtette a kezéből a tőrt. A tükörben egy tökéletes nő nézett vissza rá, tökéletes alakkal, s ő egyre kevésbé érezte a fájdalmat. Rámosolyodott tükörképére, hisz az álmát látta ott.
- Mindjárt vékonyabb lettél- szólalt meg mosolyogva-, gratulálok.
- Megvettem azt a ruhát, ami rajtad van- szólalt meg elhaló hangon. Lassan, ahogy már erejéből tellett, a szekrényhez ment, s fogait összeszorítva, hogy ne sikítson, ám néha mégsem bírta megállni.
Lassan elővette a nadrágot és a felsőt, pont olyat, mint rajta volt. Leülni nem, mert, ezért állva cibálta magára a ruhákat nagy fájdalmaival mit sem törődve. Vére továbbra is színezte ajkait, ahogy fogaival beléjük vájt, ezzel még tetézve a látványt. Mikor felöltözött újra odaállt, s mellé ő is.
- Ugyanaz a haj, a száj… én már te vagyok-, suttogta fájdalommal teli hangján. A ruhája lassan átázott, vére továbbra is csörgedezett, tovább táplálva ezzel az egyre hatalmasodó vértócsát, de ő csak mosolygott, mígnem összeesett.
Ő csak bámulta majd elmosolyodott…
- Annyira szánalmas voltál… szánalmas és kövér…- suttogta, majd mintha csak ajtó lenne a tükör, belépett rajta…