Üresség

Hazugság

Egyszer csak elaludtam. Mozdulatlan voltam, nyugodt, de mégis motoszkált bennem valami.
A mellkasom egyenletesen süllyedt és emelkedett. Ha valaki rámnézett volna azt gondolná, hogy ugyan olyan emberi természetű lény vagyok mint mások ezen a földön. Vannak hullámvölgyek de semmi különlegesebb problémával nem küzdök.
Egy átlagos embernek nézhetek ki alvás közben, a fejemben-belül mégis az a személy vagyok aki tényleg vagyok, de persze ezt senki sem tudja megállapítani, aki nem ismeri a történetemet.
Mindaddig jól is voltam amíg el nem kezdtem álmodni. Eszméletlen rossz érzéd kerített hatalmába és miután felébredtem akkor is az egész napomat végigkisérte. Elmesélem, de ne itéljetek el, én is csak egy ember vagyok..
Nem emlékszek minden pontos részre sokat homály fedi és néha fura fordulópontokba érkezik az álmom, de hát ilyen kesze-kusza az életem történetem is..
Sirok. A szobámban az asztalom fölött görnyedek és záporoznak a szememből a könycseppek. Apa mellettem áll és szigorúan néz. Lebuktam. Rájött a titkomra. Kérdezte, hogy mégis miért, mi értelme van ennek amit csinálok, miért titkolóztam és hazudoztam évekig a saját szüleimnek!! Csak mondja és mondja én meg megszólalni sem tudok mert pánikszerű sírásroham tört rám. Még most visszagondolva is összeszorul a mellkasom és megtelik a szemem könnyel. Utálom magam. Szörnyű ember vagyok!! Csak ez járt a fejemben és két kezem a halántékomhoz szorítottam. Legszivesebben elfutottam volna onnan vagy elpárologtam volna vagy akármi csak ne kelljen apával szemben állnom.
Leírni sem tudom azt az érzést amit akkor éreztem. Még szinonímát sem tudnék mondani, egyszerűen szörnyű volt a tudat, hogy apa és anya tud róla. Tud arrol, hogy éheztetem magam. És nem tudták felfogni, hogy mégis, hogy tehettem ilyet magammal..és persze velük is.
A következő villanásban annyi volt, hogy én még mindig sírok de most anya van ott velem és azt mondja, hogy mátol nagyon oda fognak figyelni arra, hogy mit eszek! Mégjobban elkezdek sírni és én a valós énnek, aki ott fekszik az ágyában, kigördül egy könnycsepp a szeméből. Éreztem ahogy gondolatok cikáznak az álombeli én fejében. Olyanok úsztak a gondolataimba, hogy: "akkor ha ennem kell tuti megfogom hánytatni magam, eddig nem mertem de most muszáj lesz én nem bírom ezt tovább!" És hasonlók.
Villanás.
Következő helyszín a fürdőszoba. Apa hajnali négykor dörömböl a kulcsra zárt ajtón. Én zártam be úgy fél órája. Kiborultam, nem tudom, hogy ekkor apáék tudták e már a titkom vagy sem, nem emlékszem rá. Apa betörte az ajtót és meglátott. A földön feküdtem. Eszméletlenül. A vécéülőke felnyitva, kezem mellett egy fokkeve hevert. Rossz szag keringett a helyiségben. Apa röktön hozzám szaladt, megnézte, hogy van e pulzusom és kiabált anya után, hogy hívja a mentőket. Kórházba szállítottak.
Villanás.
A fehér ágyban betakarózva a bal oldalamon fekszek. Mögöttem anya és apa áll. Asszem utálnak, hogy hazudtam nekik, de egyben borzasztóab aggódnak is értem. Az orvos elöttem guggol és hozzám beszél. Eltelik néhány percbe mire eljut fülemig a hangja. Valami csőről beszél és, hogy a gyomromba kell vezetni az orromon keresztül, kellemetlen érzés lesz de majd hozzászokok azt mondja.
Nem sírok de szörnyű érzés kerít ismét hatalmába. Félek a szüleim reakciójától. Nem merek megfordulni de érzem a hátamon a pillantásukat. Szerintem gyűlölnek. Kétségbeesettek. És nem értik az eseményeket.
Hogyan tudtam egy ajándékba kapott testet csak így tönkretenni, eldobni? Mégis milyen ember vagyok én aki így bánik valamivel..asszem átvertem mindenkit. A szüleimet. Testvéreimet. Barátaimat és rokonokat. Még magamat is. Utáltam a tudatot, hogy tudnak rólam.
Fél négykor felébredtem. A hajnal első sugarai bevilágítottak a résnyire nyitva hagyott spalettáimon. Röktön eszembe villantak az események az álmomban, de valahogy nem tudtam rájönni, hogy ez meg is történt-e vagy csak képzeltem. Viszont az a beteges érzés jelen volt bennem. Borzasztóan éreztem magam. Elpazaroltam egy életet.