A hangok a fejemben túl hangosak mikor egyedül vagyok. Te is hallod? Te is hallod, hogy nem vagy elég jó? Hogy nem vagy elég szép, elég vékony? Hogy teher vagy mindenki számára? Hogy állandóan csalódást okozol? Ez tényleg az én hangom? Nem a tiéd? Nem az övéké? Ezt is hallottad? A hangok nem akarnak ebben a világban létezni. Meg akarnak halni velem együtt. A hangok és én. Én és a hangok. Viszlát.
Talán ezt írnám búcsúlevélként és ezt tenném szépen elrendezve az íróasztalom közepére. Persze először az egész szobámban, sőt az egész házban rendet raknék. Mindent a helyére pakolnék, gondosan eltisztogatnám az edényeket, felporszivóznék, letörölgetném a tárgyakat, amik csak porfogónak jók. Összeszedném az összes holmimat és a szépen bevetett ágyamra raknám. Nincs is szívfacsaróbb mikor a halott lányod ruháit és cuccait kell összepakolnod, hogy kividd a házból-mert már nincs többé szüksége rá. Senkinek. Ezután talán a kedvenc ruhámat húznám fel, hosszú hajamat kifésűlném, és megtisztítanám az arcom, hátha ezzel lemosok minden bűnt magamról. Aztán szememmel végigmennék a kis szobának minden apró kis zugán. Utoljára megsimogatnám a kis hörcsögöm, átlapozgatnék pár régebben írt versemet, rajzaimat. Talán még a fiókokba is benéznék még egyszer utoljára. A pengét és az éles körzőt a titkos helyén hagynám. A plüsseimet elrendezném, a kedvenceimet a párnámhoz raknám a maradék az ágy végében pihenne. Leülnék még egyszer utoljára puha ágyamra és körbenéznék. Nagy sóhajtás. Levegő be, levegő kifúj. Beletörlöm karomba a szemem sós vizét és nem gondolva a szép emlékekre a fényképekről tovaúszik a gondolatom. Tényleg akarom ezt? Hát persze, hogy akarod- mondja megint a hang. Egyszer talán tényleg csönd lesz a fejemben. Felállok és az ajtó felé veszem az irányt. A könyvespolcomon lévő könyveim gerincén végihúzom ujjaim, had érezzem a lapok utolsó mondatait. Az olvasás nagyon hiányozni fog nekem. Ezt már most tudom. Becsukom a szobám ajtaját és továbbmegyek a konyhán át a kijáratig. Már az összes szobától elköszöntem és a falai közt az emlékek most hangtalanul ütődnek egyik falról a másikra. Becsukom az ajtót aztán a két másik háziállatomtól is elbúcsúzok. Ők mindig mellettem voltak, s ha érezték-nem vagyok jól- odabújtak hozzám. Már túlvagyok a kapun és a lábaimmal a buszmegálló felé veszem az irányt. Nincs bérletem se buszjegyem, gondoltam minek az ha úgyis ez az utolsó napom itt. És ott vagyok. Fent a szobornál. Egy keskeny út vezet a végéhez. Mikor itt jártam régen, féltem, hogy leszédülök. Értitek..akkor féltem, hogy meghalok. Mert hát. Tériszonyom van. Ha a magasról lenézek megszédülök. Talán ezért is választottam ezt. Innen nincs visszaút mert előbb utóbb ha nem önszántamból akkor a tériszony miatt zuhannék le. Hatásos mi? Az. Leülök a perem szélére. Lábamat a mélybe lógatom. Persze a gondolatok a fejemben cikáznak jobbra-balra. Tudom, hogy valaki biztos hiányolni fog. Tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás. De akkor sem bírom tovább. A gyönyörű táj most a naplemente sugaraiban tündököl. Nem is lehetne szebb módja a halálnak ezen a gyönyörű helyen. Végül is. Ha most halok meg. Boldogan fogok. Jó oké nem úgy boldogan, hogy hú minden nagyon rendben van. Hanem inkább úgy, hogy a lelkem megnyugodott. Most béke honol az én óriási üreges lelkemben. A szívem is kevésbé fáj már minden miatt. Felállok. Bal kezemet a szobor oldalán pihentetem. De nem sokáig. Megcsörren a mobilom. Nem is értem miért hoztam magammal. Ezt is a többi személyes tárgyam között kellett volna hagynom a szobámban. Én idióta. Kiszedem a zárat a telómról, hogy majd aki megtalál tudja ki vagyok. Nem mintha sok értelme lenne. Ha a szüleim meglátják a levelem.. egyből idejönnek majd. Kinyomom a számot. Ötödszörre hívtak fel mióta itt vagyok. Érdekes, hogy hirtelen milyen fontos lettem mindenki számára...a telefon tokjából kiveszek egy cetlit. Még hónapokkal ezelőtt kaptam. "Kerüld a semmittevést és a zabolátlanságot." Nem is értem miért tartottam meg. Tök hülyeség az egész. Összegyűröm és zsebre vágom. Visszapattintom a tokot a helyére és a telefont a szobor lábához támasztom. Bekapcsolom az egyik kedvenc zeném és max hangerőre kapcsolom. Ott szól a basszus a szívembem és ott dübörög egyaránt az ereimben is. Kihúzom magam és veszek pár mély friss levegőt. Kitárom két karom mintha madár lennék aki tud repülni. Hátat fordítok a hivogató szakadéknak és most az utat nézem. Zsigereimben ott van az izgalom a félelem de valahol belül békességet érzek, teljesen megnyugodtam, lassan lehunyom a szemim. Elkezdem halkan énekelni a refrént az előadóval. Átjár a borzongás. Átjár minden kín ami eddig ért. Hallom a szirénákat. Hallom ahogy az emberek ordibálnak, kiabálnak, hogy jöjjek le onnan, hogy hagyjam abba ezt. Meghallom apám hangját is aztán anyáét, a sok idegen emberrel összekeveredik a mondanivalójuk. Kitört a káosz de én nem nyitom ki a szemem. A zenére fókuszálok és éneklem. Szállj messze, szállj magasra Szél könnyű szárnyán szállj Új tavasz hírét vidd el Szállj fel szabad madár! Aztán elengedem a szobrot.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
