Üresség

Nem akarok enni

*Nem akarok enni

Utálok, utálok, utálok enni. Irtózom attól az érzéstől, hogy valami legyen a gyomromban.

Olyan mocskos egy valami az étel és az emésztés. Olyan gyenge, olyan bűnös dolog...

Legszívesebben teljesen leszoknék a kajálásról, mint valami drogról. Annyira, de annyira rossz, hogy nem lehet szabad. Kell ahhoz, hogy éljek, de annyira gyűlölök mindent, ami az evéssel együtt jár. Tiszta akarok lenni. Kívül törékeny, de belül nagyon erős.

Élvezni akarom az életet, de enni nem, nem és nem akaroook!!!

Olyan jó érzés, ha üres vagyok, ha nem dolgozik az emésztőrendszerem. Imádom! Olyan csönd és béke van bennem olyankor. Bárcsak ne kellene végül mégis enni valamit. Bárcsak...

*"Engem, engem, engem. Nekem, nekem, nekem. Én, én, én."

Áhhh, hagyjatok, könyörgöm!

Miért hiszi mindenki, hogy az evészavarom neki szól? Miért gondolják, hogy őket akarom bántani? Miért lesz mindenki egoista, ha ez a téma? Miért veszi mindenki személyes támadásnak? Még ez is róluk kell, hogy szóljon? Egy rohadt köztulajdon az életem. Az evészavarom NEM az, nem engedem... Senkit sem akarok bántani. Ebben az egészben én vagyok a főszereplő, mindenki más csak statiszta. Ez a mese nem disney, de az enyém. Tőlem, magamnak.

*Azt gondolom, úgy ízléses, ha az ember érthető, logikus dolgokba hal bele. Nem csak olyan, ismeretlen és tulajdonképpen megmagyarázhatatlan hülyeségbe, amibe én is megfogok. Meg rajtam kívül jó pár intelligens és szép lány. Bár evészavarosként, úgy hiszem minden nap meghalsz. Egy kicsit. Kevesebb leszel. Még akkor is, ha ezt nem érzed rögtön.

Nem tudom, létezik-e az a pont, amikor már minden veszve van... Bármikor dönthetünk úgy, hogy egy tartalmasabb, szebb élet reményében megváltozunk? Vagy van egy olyan szakasza ennek az útnak, amikor már végérvényesen elveszünk? Vajon van választásom, vagy csak képzelem? Meddig van lehetőségem másként dönteni?

*"Gyomrom állandósuló, görcsös összehúzódása egyfajta konstans űrt képezett bennem, aminek örültem, egy részt, amelyet én nyitottam a saját testemben, s amelynek ura voltam: tudatosult bennem az érzés, hogy ura vagyok önmagamnak, tudom, mit csinálok, hová tartok. Élveztem, amikor a koplalástól égett a gyomrom: tudtam, hogy ez csak egy átmeneti állapot, amelyen akkor változtatok, amikor akarok. Ez az égető érzés egy idő után valóságos kéjjé vált: úgy éreztem, lakozik bennem valami. Már nem pusztán egy bőrrel befedett test vagyok: ismeretlen szakadékok tátognak bennem, végtelen terek, amelyekből furcsa zuborgások törnek föl, a tiltakozó zsigerek zajai, de nem keltenek bennem félelmet, sőt én uralkodom fölöttük.

Hamarosan ez lett a kábítószerem: rájöttem, hogy semmit nem akarok enni. Ez a „semmi" vált a legkívánatosabb dologgá az életemben. Mérhetetlen örömet okozott, hogy ezzel a „semmi"-vel töltöm tele magam. Üres gyomrom volt a szabadságom záloga. Többé nem voltam kiszolgáltatva a számomra undorító, állatias szükségletnek: az evésnek.
Akkor még nem értettem: a nem evés azt jelenti, hogy el akarok távolodni a világtól. Egyfajta gettót jelent, amelyet én magam építek magam köré, és elvakult örömmel zárkózom bele. Abszurd elkülönülés annak érdekében, hogy mindenáron különbözzek, hogy elszakadjak a bandalitástól. Többé nem osztozom másokkal. Nem tartozom azokhoz, akik egy közös rítusban egyesülnek. Nem úgy látok, mint ők. Az étel számomra elveszítette ártatlanságát, és nem értem, a többiek miért nem látják ugyanezt.

Nem is tudom, mikor kezdtem el undorodni az étkező emberek látványától. Amíg nem tapasztaltad, el sem tudod képzelni, milyen szemérmetlen dolog mások előtt táplálkozni."