Rachel Black

IX. rész

- Nos, kislány, üdv a halálfalók között! - vigyorodott el szélesen Voldemort nagyúr. - Foglalj helyet itt, a jobbomon. - Intett a pálcájával, s egy szék hátrébb csusszant, valóban a mágus jobb oldalán. Rachel remegő térdekkel, félelemtől össze- összekoccanó fogakkal, elszorult torokkal indult el a kijelölt a helye felé. Az összes, asztal körül ülő boszorkány és varázsló a szemével követte minden egyes lépését. Mindnek szórakozás és gonoszság fénye gyúlt a szemében, kivéve Dracót és Narcissát, akiknek szánalom, sajnálat és együttérzés csillogott egyforma színű, kékesszürke íriszeikben.

- Most pedig, hogy Rachel is köztünk van, beszélhetünk komolyabb dolgokról- kezdte Voldemort, és ő is leült saját, - valószínűleg csontból- faragott székére. - Szóval. Kezdhetnénk a Főnix Rendjével. Piton súgta meg, hogy Dumbledore újra akarja éleszteni egykori titkos ellenállását. - A mondat közben a mellette szorongó sápadt, fekete hajú lányra pillantott, aki e szavak után még fehérebb lett.

- Piton? - suttogta, de olyan halkan, hogy a vele szembe ülő Alecto Carrownak is, aki átváltozott Stellává, meg kellett erőltetnie a fülét. - Az a Piton? Perselus Piton? A keresztapám Piton?

- Igen, kislány, róla beszélek. Visszakanyarodhatunk a témához? - kérdezte Voldemort negédesen.

- Nem! - csattant föl Rachel. - Mondd, Pitonnak mi köze van hozzád? - Hangjában ismét több volt a merészség, mint szívében.

- Ó, hát drága keresztapád a Fonósoron nem mutatta meg a saját Jegyét? - hüledezett Voldemort túljátszva magát.

- Azt láttam, de amikor rákérdeztem, annyit mondott, hogy ne aggódjak, Dumbledore oldalán áll és hogy térjek vissza a gyakorláshoz.

- Akkor a te kedves Pitonod bizony jól átvágott. Ő ugyanis nekem kémkedik, és csak megjátssza magát - magyarázta meg a nagyúr kajánul, mikor megpillantotta Rachel tekintetét és egyre halványodó arcbőrét, amely kezdett már az ő csont fehér bőréhez hasonlítani.

- Narcissa! Amikor azt mondtad, hogy Pitonnal megbeszéltétek, hogy hozzátok visztek, akkor az sem volt más, mint egy egyszerű hazugság? - nézett Rachel kutya szemekkel nagynénje felé, aki zavartan beharapta alsó ajkát, de nem válaszolt. Helyette férje megtette:

- Így igaz, aranyom. Egy egyszerű hazugság- mondta Lucius gunyorosan. Rachel dühösen felé villantotta szemét, onnan átsiklott Dracóra, aki újra nem volt más, mint egy kisfiú, akit körbevesz a sötétség és a félelem.

Rachhelnek az a kaland jutott eszébe, amikor barlangokat néztek meg. Akkor is hasonló arckifejezése volt, csak akkor azt várta, hogy unokatestvére mentse meg. Valami mugli vezette kirándulás volt, régi bányákba, tárnákba kellett őket követni. Rachel nagyon érdekesnek érezte, s kicsit hasonlítottak a helyek az ő kis kuckójához a Malfoy- kúria alatt. Mivel ugye Sirius lánya volt, nem engedhette meg magának, hogy ne csináljon semmi csintalanságot. Amiben persze Draco is belement, hisz mindig olyan jó kisfiú volt, és Rachel amúgy is nagyon izgalmas dolgot fedezett föl, bár eleinte nem tartotta jó ötletnek. Rachelt talált egy rejtett ajtót a falban. Azt pedig úgy, hogy épp egy régi rúnákkal írt írást nézegetett. Amit más nem látott. Gyengéden végigsimított rajta, amit eredetileg csak azért csinált, hogy nagyjából lesöpörje róla a port. Ez a mozdulat egyébként ahhoz nem lett volna tökéletes, ezt megtanulta, amikor Lucius az elkövetkezendő két hónapban vele takaríttatta az egész házat, - s ez csak egy egészen kis része volt a büntetés sorozatának.

Amint az ujja a rúnákhoz ért, azok ezüstösen felragyogtak, s a fal kicsit beljebb süllyedt. Ráfektette egész tenyerét az érdes sziklákra, s így az még jobban betolódott. A csoporttól már rég lemaradt, s a végén kószáló Draco épphogy csak visszafordult érte.