Rachel Black

X. rész

Rachel ujjai körül ezüstös fény ragyogott föl, amitől még meg is ijedt volna, ha egyszer már nem történt volna meg vele. Ahogy gondolta, a szikla beljebb süppedt, mélyebbre, mint maga a fal. Egész tenyerét rányomta a felületre. A fény nagyobb és élesebb lett, szinte vakító, de látni lehetett már a járatot. Körülnézett és izgatottan bepréselte magát az alagútba, ami épp annyira volt széles, hogy egy ember beférjen rajta. A levegő bent fülledt volt, a barlangszoba hűvöséhez képest. Tíz percig gyalogolt teljes sötétségben, bár az ajtó, amin bejött nem záródott be teljesen, s ez egy apró fénypontot adott a helynek. Nem sokára zajok ütötték meg a fülét. Nagyon halkak voltak, de tündefülei rögtön fölfigyeltek rá. Pár méter múlva halvány, sápadt fény áradt be a járatba.

- Itt már voltam- ráncolta homlokát Rachel. Valóban, a kis barlang, ahova jutott, meglepően hasonlított arra a helyre, ahová hat éve Dracóval eljutott. De most nem kötelezte semmi, hogy visszamenjen, nem várta a túloldalon Lucius és Narcissa, és Draco sem volt vele, hogy kétségbeesetten menekülni akarjon.

A terem nem tűnt túl nagynak, de kicsinek sem. Akkora lehetett, mint Rachel szobája, de talán még akkora sem volt. Egyedül volt, léptei visszhangoztak. A fény egy faragott ajtó alól érkezett, mely kőből készült. Ahogy Rachel körbenézett mindenfelé véseteket látott, melyek számára ismeretlenek, olvashatatlanok voltak.

- Hahó! – kiáltott,- azaz csak abban a csöndben tűnt kiáltásnak. Nem történt semmi. Visszanézett a szobája felé, elindult arra, majd összeszorította ajkait és megfordult. Nem fog visszamenni. Csak azért sem. De a pálcája is ott van! Mindegy, úgy sem varázsolhat, csak kicsapnák a Roxfortból. Harryt ugyan nem rúgták ki egy évvel ezelőtt, de csak azért, mert ő Harry.

Ha nincs pálca, nem tudom megvédeni magam, futott végig az agyán.

- McGalagony mondta, hogy tudsz máshogy is varázsolni, gondolkozz!

De nem jutott eszébe semmi. Az ilyen varázslatai csak úgy jönni szoktak, akarattal sosem sikerültek. Nagyot sóhajtva elindult az ajtó felé, és egy határozott mozdulattal belökte. Fény vakította el, kezeit a szeme elé kapta. Másodpercekkel később tudta csak elvenni.

Egy másik, jóval kisebb helyiségbe került. Ugyanúgy barlangba volt vájva. A falak mentén hordók sorakoztak, meg polcok, tele minden féle étellel. Valamiféle ételraktárba lyukadt ki. Hangokra lett figyelmes, bár a teremben nem volt egy lélek se. Nem mozdult, viszont a hangok egyre közeledtek. A beszédfoszlányok, amik néha elértek a füléhez, teljesen más nyelven szólaltak meg. A nyelvet nem ismerte pontosan, de kísértetiesen ismerősnek tetszett. A sarokban kinyílt az ajtó, s két ember lépett be nevetgélve, de amint megpillantották a szoba közepén álldogáló lányt elhallgattak.

- Ki vagy te? – kérdezte az egyik, a nő. Hosszú barna haja volt, mely alól kikandikált két hegyes fül.

- Tündék- motyogta Rachel elképedve.

- Tessék? – vonta föl szemöldökét a másik tünde, egy férfi. Neki is hosszú haja volt, csak neki koromfekete.

- A nevem Rachel – felelt a lány.

- Hogy jutottál be? – ráncolta szemöldökét a nő.

- A-arra – mutatott hátra felé Rachel. A tündenő hátrafordult társához és mondott valamit neki, amiből Rachel annyit csípett el, hogy Legolas. A férfi kiment az ajtón, a nő meg visszafordult a lány felé.

- Miért jöttél?

- Erre nem nagyon tudok válaszolni – vont vállat Rachel. Valóban nem tudott volna elfogadható választ adni. Mit mondott volna? Azért van itt, mert nem tudott aludni, mert épp most vált belőle halálfaló?