Rachel Black

XXIX. rész

Rachel furán élte meg, hogy a többiek ennyire felnőttek. Aberfoth alagútjában haladva borzasztóan sajnálta, hogy nem tudta végig kísérni barátai növekedését. Neville is kész férfi lett két év alatt, már nem az a gyenge, ijedős kissrác volt, akit meg kellett védeni a nagyobb mardekáros fiúktól.

Amikor kibuktak a Szükség Szobájába, Rachel elámult. Rengetegen voltak ott, egyfajta búvóhelynek használhatták a szobát. Sok-sok diák hevert a lelógó, színes függőágyakon, s amint megpillantották őt a gyerekek, egytől egyig a nevét kezdték kiabálni. Eddig a középen álló három alakra koncentráltak. Egy vörös hajúra, egy barnára és egy feketére. Ron, Hermione és Harry.

– Rachel?! – kiáltott föl meglepetten Hermione, és a barátnőjéhez futva köré fonta a karjait. Amint elengedte, Rachel mindenkit végig mért a teremben. Élvezte, hogy újra a Roxfortban van. Úgy érezte, haza érkezett. Érzések bömböltek a mellkasában, a Tűz ki akart belőle törni, de ő visszafojtotta magában, hogy akkor ereszthesse ki, amikor igazán pusztítani kell majd.

Végig hallgatta Harryék beszédét a többiekkel együtt, egyik kezében George keze, másikban Luna Lovegoodé. A hármas úgy festett, mint régen, csak felnőtté váltak. Határozottabb lett a kiállásuk, ijesztőbbek voltak.

Rachelnek kétsége sem volt afelől, hogy Harry Potterrel az oldalukon nyerni fognak.

Még ha a nagy Dumbledore nincs is itt velük, Harry itt van és vigyáz rájuk. Hallotta a fiú hangjából a bosszú és a visszavágás vágyát, a dühöt, és tudta, hogy aznap éjjel, ha az életüket kell adniuk is, a jó fog győzedelmeskedni. Véglegesen.

/*/

A horcruxok keresése időbe telt. Voldemort fenyegetése pedig súlyként ült a Roxfortban maradottak vállán. Átadhatnák Harryt, de abból kinek lesz haszna? Harcolni fognak érte, ez világos volt.

Rachel harcolni fog érte. Tudta, hogy az utolsó pillanatokig is kiállna érte, még ha bele is halhat. Amikor a halálfalók betörtek a kastélyba, már nem is gondolkozott, csak harcolt. George-dzsal és Freddel az oldalán járták a folyosókat, és bárkivel, akivel összetalálkoztak, megküzdöttek. Egy gyors szünetben, egy mellékfolyosóra befordulva George a szemébe nézett, futólag megcsókolta és ezt kérte:

– Ne halj meg, Rachel! Maradj velem. Örökkön örökké.

Rachel megszeppenten bámult vissza rá. Az előbb égetett porig egy halálfalót – az arcát nem látta az illetőnek –, komolyan kérdés, hogy túléli-e az egészet? De ahelyett, hogy ezt kimondta volna, a fiú arcára simította a tenyerét, szájon csókolta és ígéretet tett.

– Veled maradok. Örökkön örökké.

– Hé, gerlepár! Gyertek! – Fred kiabált nekik. Fájdalmasan felkiáltott, aztán üvegcsörömpölés hallatszott. Rachel lobogó kezekkel ugrott elő, s látta, hogy egy ájult, szőke nő hever Fred lábai előtt. Feje vérzett, körülötte vázacserepek hevertek.

– Praktikus – jegyezte meg, és lángra lobbantotta a nő haját. Nem érzett bűntudatot. Ez az ember valószínűleg már több embert is megölt. Látta a földön heverő holttesteket. Ott volt Lavender Browné, akiért már megérte végezni ezzel az emberrel. Úgy tett, mintha nem venné észre az ikrek szörnyülködő arckifejezését.

Tovább mentek, Rachel gyújtogatott, megmentette egy hugrabugos évfolyamtársát, s nem tudta megakadályozni egy nála egy évvel idősebb hollóhátas fiú halálát. De a gyilkosát megölte.

Útközben leszakadt George, ami miatt Rachel kétségbeeshetett volna, de miután látta a fiút küzdeni, egyáltalán nem aggódott miatta.

Percy Weasley-vel futottak össze. Hárman támadtak rájuk, három csuklyás halálfaló. Rachel a fal mellett, az ablakok alatt állt, vállt vállnak vetve Freddel, aki a bátyja mellett állt. Rachel tűzgömböket hajított az ellenfelére, akit nem ismert, de nem is akart ismerni. Percy bűbájától lerepült az ő küzdőtársának a csuklyája. Ősz szálakkal keveredő fekete haj és gonosz sötét szemek szegeződtek a vörös hajúra.

– Üdvözletem, miniszter úr! – rikkantotta Percy. A bűbája a férfit mellkason találta, és összerogyott. Rachel nem értette, miért hívja miniszter úrnak az ismeretlent, de hát két év alatt sok minden történhet a politika világában, pláne, ha az egy varázsvilág. – Mondtam már, hogy kilépek?

Rachel ellenfele elesett, megölte egy szívébe fúródó szilárd tűznyaláb. Rachel igyekezett úgy küzdeni, hogy nem vett tudomást arról, egyedül ő végzett az ellenséggel, a többiek csak ártalmatlanná tették őket. Fred ellenfele három jól irányzott kábító ártástól térdre esett, miközben a fiú ezt kiabálta:

– Te viccelsz, Percy! – rávigyorgott a bátyjára, mikor látta, hogy a miniszter tüskéket kezdett növeszteni. – Te tényleg viccelsz, Percy... Nem hallottam viccet tőled, mióta...

Rachel a szeme sarkából mozgást látott. Ha tűzzel varázsolt, az érzékei kiélesedtek, észrevett és érzékelt minden mozgást a közelében.

Azelőtt tudta mi fog történni és mit kell tennie, mielőtt megtörtént. George belehalna, ha elvesztené a fivérét.

– FRED! – üvöltötte, és ellökte a fiút a robbanástól.

Mintha az egész világ megsüketült és darabokra hullott volna. Rachel tompán hallotta a saját sikolyát, ahogy tűzbe fullad mindennel együtt. Fellángolt a világegyetem, nemcsak a teste égett, hanem a körülötte lévő épület is. Nem érzett fájdalmat. Kívülről látta magát, mintha a lelke kiszállt volna a testéből. A teste törmelékkupac alatt hevert, vércsíkok futottak az arcán végig, szemei üvegesen meredtek a semmibe. Kiáltani próbált, hogy felébressze saját magát, de a teste, a bőre egyre sápadtabb és élettelenebb lett, olyan fehér, hogy átlátszottak az erei. Előbb vörösen izzó vonalak mutatták az erek vonalait a testében, de előbb-utóbb elhalványodtak és kékké meg zölddé fakultak. Látta, ahogy Fred fájdalmasan felkiált és a mellkasára borulva zokog. Ahogy Harry a porfelhőből feltűnve megpróbálja elhúzni a testéről. Ahogy Fred és a fiú nekidöntik a hátát egy falnak, s amint elengedik, lassan égni kezd. Előbb a derékig érő haja, a bőre, a húsa kap lángra...Rachel nem akarta látni, ahogy elpusztul, de nem tudott nem odanézni.

Nem bírta nézni, ahogy a Tűz Jegyeseként maga a Tűz pusztítja el.