Rachel Black

XXV. rész

Rachel csevegésre ébredt. Egészen érdekes testhelyzetben találta magát: feje oldalt egy falból kiálló kőnek dőlt, egyik lába az egyik irányba, a másik a másik irányba állt. A dereka meg a háta furán megcsavarodott, és minden mozdulata fájdalommal töltötte el, ahogy megpróbált normálisan felülni és emlékezni.

Elsőnek emlékezni sikerült: arra, hogy hogy várt George-ra. Dideregve, sírva, virágokat tépkedve, dühösen és utálva az egész világot. Hihetetlen, hogy itt aludt el. De még hihetetlenebb, hogy George nem jött el. Ahogy erre gondolt, megint elfutották a szemét a könnyek. Nem engedte meg, hogy ki is csorduljanak, inkább arra jutott, hogy a legjobb lenne, ha meglátogatná a lánymosdót, és megnézné magát, hogy vajon kívülről is olyan ramatyul fest, ahogy belülről érzi magát.

Hát nem úgy festett. Sokkal de sokkal rosszabbul. A haja egy fekete szénakazalra emlékeztetett, szeme véreres volt, és bedagadt, a bőr körülötte felpüffedt. Szép blúza összegyűrődött, és koszfoltok piszkították, amik az ezeréves iskola kőfaláról kerülhettek oda.

– Pompásan festesz, Black – szólalt meg egy ismerős, undok hang a háta mögül.

– Köszönöm a bókot, Parkinson. – Véletlenül sem fordult meg. Megnyitotta a csapot, összetette két tenyerét és várta, hogy elég víz töltődjön bele ahhoz, hogy megmoshassa vele az arcát. Pansy mellé sétált és a fehér csempékkel kirakott falnak dőlve figyelte őt, miközben a körmét reszelgette. Sötét haja göndörített csigákban hullott vállára, szemhéját, arcát és száját kifestette. Csücsörítve kérdezte:

– Csak nem az a baj, hogy Weasley és Granger kavarnak?

Rachel megdermedt mozdulat közben.

– Kavarnak? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel. Pansy nagyot sóhajtva csodálta meg macskakarmait.

– Ki kéne már festeni őket – dünnyögte magának, aztán megemelte a fejét és tettetett meglepődéssel rámeredt Rachelre. – Hisz te mondtad Lesabelnek. A hugrabugos kis csajnak.

Rachel agya tompa volt még, és csak lassan szivárogtak az orra elé az emlékképek, és hirtelen eszébe jutott Lesabel Stone, meg ahogy George elhívta a folyosóra, mert beszélni akart vele.

– Hány óra van? Lekéstem a reggelit? – kérdezgette Pansyt, s bár nem várt kérdéseire választ, a lány készségesen felelt neki mindegyikre.

– Háromnegyed kilenc. Még tudsz enni egy keveset.

Rachel nem köszönte meg a segítségét, csak szó nélkül kiviharzott a mosdóból, és az étkezőhöz futott. A nagyterem ajtaja előtt egyenesen belefutott Ronba és Harrybe.

– Miért vagy így kiöltözve, Rachel? – kérdezte a vörös hajú. Rachel megrázta a fejét.

– Hermione haragszik rám? – vonta a fiúkat kertelés nélkül kérdőre.

– A Georgie-s ügy miatt? – kérdezte elgondolkodva Ron.

– Amiatt igen – felelte Harry barátja kérdésére.

– Meg tudnám békíteni? – túrt a hajába bosszúsan Rachel. Ron elhúzta a száját, Harry figyelmét pedig lekötötte az épp távozó Cho Chang lobogó fekete hajának a látványa.

– Ezt tőle kéne megkérdezni – mondta végül Ron. Rachel elszántan bólintott, és elindult befelé.

– George-dzsal viszont nehezebb dolgod lehet! – kiáltotta még utána Ron, de Rachel úgy tett, mintha nem hallaná, és utat tört magának a Griffendél asztalához. Útközben neki ütközött valakinek; szabadkozva ment volna tovább, de az illető elkapta a csuklóját és húzni kezdte.